Mikó Ferenc: Elvek

2012. 08. 31.     Elvek     Mikó Ferenc    

A mi családunkban elvek szerint nevelünk!

Ágyban nem eszünk, az asztalra nem állunk fel, csészéből nem iszunk vizet, a könyvet nem tesszük le nyitva, és a lámpát a vécében le kell oltani. Humorosabban fogalmazva: legyetek jók! A levest fújjátok meg, a templomban ne fütyüljetek, a nyelveteket ne nyújtsátok ki!

Mindez így volt, amíg a kislányunk meg nem született…

Hogy mondjak nemet neki, amikor ő a világot szeretné felfedezni, és csak jó dolgokat vár, lát és észlel. A negatív dolgok számára még ismeretlenek. Mint a római számrendszerben a nulla.

Így most már neki mindent szabad: a levesből kézzel kiszedegetni a murkot, átállítani a mosógépet, kapcsolgatni az elemlámpát, kiszórni a virágföldet, a könyveket egyenként leszedni a polcról, a vakolatot kapargatni, a tejbegrízt a párnára kenni.

Mikor lesz ennek vége? Nem tudom. De őszintén nem is érdekel, hisz tudom, mire államelnök lesz, már úgysem tesz ilyesmiket.

Székely Kinga Réka: Elfogadás !?

2012. 08. 30.     Elfogadás !?     Székely Kinga Réka    

Vannak helyek, ahova lelki kényszerből többször eljárok. A hely szelleme, vagy a hely embere kényszerít oda mennem.

Gyermekkoromban a kobátfalvi Akasztó domb és a felső temető voltak azok a helyek, ahol tapintani tudtam a megfoghatatlant. Az Akasztó domb szent rettegéssel töltött el, mert a faluban mindenki olyan természetes egyszerűséggel magyarázta, hogy: azért Akasztó domb a neve, mert régebb ott akasztották fel azokat, akiket elítélt a törvény. A büntetés nem mindig jogos, tudtam már gyermekkoromban, ezért borzadtam valahányszor belegondoltam, hogy nemcsak a hétpróbás gazembereket akasztották fel valaha azon a dombon, de azokat is, akiket koholt vádak alapján tettek el láb alól.

A felső temető vonzerejét leginkább a szerelemből meghalt lány sírköve képezte. Tényleg meg lehet halni a szerelem miatt? Egy szerelmes szív valóban nem tudja elfogadni az eltaszítást? Amikor ezeken a helyeken leültem a földre, mindig úgy éreztem, hogy az ég lehajolt a földhöz, a túlvilág belépett a földi világba és én a mérhetetlen öröklétben kedvemre sírhattam, kacaghattam, szerethettem, utálhattam. Megéreztem a teljességet.

Vannak helyek, melyekre kisugározni láttam azt a szeretetet, mely engem is éltetett rettegéseimben. Egy-egy ilyen helyre ösztönszerűen vittem sebeimet és gyöngyeimet, talmi és igazi kincseimet. Vittem kusza álmaimat, hamis barátaimat, egymást bedaráló jövőképeimet. Vittem sántikáló reményemet, de vittem azt is, ami életemnél is drágább. Azok a helyek úgy hozzánőttek szívemhez, mint saját életterem.

Vannak helyek, ahonnan elköltöznek az emberek. Átköltöznek a másvilágra, vagy átköltöznek egy másik helyre. Amikor elköltözik az ember, akin keresztül a hely is része lett életednek, olyan keserű érzés szakad rád, mint amikor egy madár nélküli fészket látsz.

Lefúrok lelkem mélyére. Keresnem kell egy megnyugtató, reményt adó gondolatot. Találnom kell egy boldog érzést, hogy maradandó sérülés nélkül éljem át azt, hogy vannak helyek, ahová többet nem mehetek, mert nincs akihez.

Vajon megnyugszom attól a szent beszédtől, hogy minden változás fájdalommal jár, de minden változás egy új lehetőség?! A kisgyermek sem boldog attól, hogy nő a foga. Ordít a fájdalomtól. Idő teltével azonban hálásan emlékszik vissza ezekre a hónapokra.

ifj. Szombatfalvi József: Türelem nevelek

2012. 08. 29.     Türelem nevelek     ifj. Szombatfalvi József    

Add meg Uram, de azonnal! - szól sokszor a kérés, amelyre gyors reagálást, választ várunk. Ebből bizony hiányzik a türelem, amivel rákészülhetünk az ajándék, a vágyott tárgy, az isteni áldás érkezésére.

Lassan vége a vakációnak és újra kezdődik az iskola. A sok, vakációban felszabadult gyerek újra bekényszerül egy olyan keretbe, ahol nem mindig érzi jól magát, sőt. De bekényszerítjük, mert ma ezt tartjuk jónak. Hogy mi lesz személyiségével, talentumaival, az másodrendű dolog.

Türelmetlenül várjuk el a jó teljesítményt, ha lehet azonnal.

A lovakkal való foglalkozás rendjén tanultam meg, hogy jó kapcsolatot kialakítani csak türelemmel lehet. Lehet másként is, de vajon megéri?

Mészáros Gyula természetes lóidomár mondta: „a ló okos állat, ezért hamar megtanulja, hogy kivel van dolga. Amikor meghallja a csizma nyikordulását, már tudja, mire számíthat…”

Isten egymásra bízott s ránk a gyermekeket. Ahhoz, hogy megértsük őket, rengeteg türelemre van szükségünk.

Amikor türelmetlenségen kapom magam e területen, sokszor be kell lássam, bizony a hiba az én készülékemben volt, és úgy kezdődött, hogy hiányzott valami, amit úgy hívnak: türelem.

Miért van ez? - azt tapasztalom azért, mert ilyenkor túlontúl elfoglalt vagyok, és rosszul állítottam fel a prioritásokat. Pont azon személyre jutott a legkevesebb figyelmemből, türelmemből, akit fontosnak nevezek.

Türelmemet növelnem és nevelnem kell, és megtanulnom azt, akár az állatokkal való foglalkozásból is, hogy: a jó munkához idő kell, no, meg türelem.

Az este egy vendéglőben vacsoráztunk s a rendelés felvételétől számítva, bizony jó időbe telt, amíg a vacsora megérkezett. Újabb példát adva arra, hogy az ízletes étek előállításához is időre és türelemre van szükség.

A címből szándékosan hagytam ki a központozást. Tegye mindenki oda, ahová a szíve diktálja, én: türelem nevelek

Nagy László: Hideg-meleg

2012. 08. 26.     Hideg-meleg     Nagy László    

E forró napokban, amikor nem csak bőrünkön érezzük a nap hevét, hanem életünkben is a sorsformáló politika forrongó napjait,  gyakran jut eszembe az egykori székely gyermek és az édesapja. Igen, ők sokszor fején találták a szeget a különböző helyzetekben kijelentéseikkel, megjegyzéseikkel, amit legtöbbször csak mi értünk, lefordítani más nyelvre nem érdemes, mert nem értik, nem érzik az ízét.

A farkasordító hidegben a gyermek látja, hogy az udvaron dolgozó édesapa néha-néha megáll és markába lehel. Megkérdi a gyermek, hogy miért? Azért, hogy melegítsem a kezeimet, szól az apja. Majd az asztal mellett, evés közben is azt látja a gyermek, hogy az apja levegőt fúj ki a szájából. Miért?

Azért, hogy hűtse az ételt. Csendesen megjegyzi a gyermek: csodálatos szája van édesapámnak. Amikor akar meleget, azután meg hideget fúj. Egy szájból hideg és meleg.

Tudom ismerős a történet, de gondoltam felelevenítem, mert nagyon időszerűvé vált. A kicsi, székely fiú őszinte vallomása ma hatalmas kérdő- és felkiáltó jellé alakult át, és rácsodálkozunk az emberre, akinek száját egyik pillanatban áldás és a másikban átok hagyja el. Meddig lehet ezt tenni? Vagy mindig ilyen volt és ilyen lesz a világ?

Bartis Ferenc Cirkuszi történet című versében ezt olvashatjuk:

"Az állatidomítóra ráparancsolt a

cirkuszigazgató:

szoktassa le a kakasokat a kukorékolásról,

a kutyákat az ugatásról,

a lovakat a galuppolásról,

a kígyókat a simulékonyságról -

minden állat csináljon mást,

mint amire képes!

El kell ámítani a közönséget (...)

S azóta maga az állatidomító

kukorékol,

ugat,

galuppol

és simul ... hol ide, hol oda...

És üres a lelátó..."

Hogy a lelátó mindig tele legyen és hitele legyen életünknek: "... a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami túlmegy ezen, az a gonosztól van." (Mt 5,37)

Sándor Szilárd: Fenyvesek között

2012. 08. 24.     Fenyvesek között     Sándor Szilárd    


Lemosta a bánatot egy időre arcomról,
a csalódás és a hiábavalóság porát,
s látom a fenyőmag gyökeres lombját.

Felhő-hullatta forró könnyek arcodról,
talán már lemosták az elrontott időt,
s lelkedre szőttek reményből terítőt.

Ki fenyők mély lélegzetébe belekóstol
s szívét gyógyítja fenyves harmatával,
kibékül a  világgal és önnönmagával.

Nézd szikla hasadékában a fenyőmagot,
miként ver gyökeret és viharverten hódol
az életnek.Nem ad felesleges áldozatot.

Fenyvesek lélegzetén megtisztul minden,
az Úristen eléd áll az  elrejtett kincsen,
de ne félj, szemed megtisztul a széptől.

Arcodon mosoly derül, lelkedben béke,
benned az élet szentségének bősége
és a Földre mosolyog a Nap az égről!

Dimény József: Szeretem magam!

2012. 08. 23.     Szeretem magam!     Dimény József    

Van egy másik kijelentés is az irodám ajtaján: „Szeretem magam!”. Gyermekkorunktól kezdve sok tanítást hallottunk a szeretetről, hogy szeretni kell Istent és a felebarátainkat. A szentírásban eligazítást találunk arról, hogyan kell ezt tenni. De vajon hogyan állunk önmagunk szeretetével? Mennyit adhatunk másoknak? Mert csak abból adhatunk, ami nekünk van.

Emberi képességeink két csoportra oszthatók: velünk született és szerzett képességek. A pszichológia tanítása szerint az első kb. 15%-ot tesz ki, a második 85%-ot. Eszerint a megszerzett tudástól függ leginkább a beállítottság. Azoknak sikeres az életük, akiknek pozitív szellemi beállítottságuk van. Nap mint nap az az elvárásunk, hogy csupa jó dolgok történjenek velük. Beállítottságunkból, elvárásainkból és az eddig megszerzett összes tapasztalatainkból alakul ki az Én-képünk. Éppen ezért az önmegítélésünk szubjektív, akármit hiszünk magunkról, igazzá válik! Többféle Én-képpel rendelkezünk: van kialakult képünk arról, hogy milyen gyermekei vagyunk a szüleinknek, hogy milyen férjek vagy feleségek vagyunk, hogy milyen szülők vagyunk, hogy hogyan öltözködünk, hogy milyen autóvezetők vagyunk és arról is van Én-képünk, hogy mennyit keresünk. Ha bármilyen tulajdonságunkon szeretnénk változtatni, először a magunkról kialakult véleménnyel kell kezdenünk. Ennek megértéséhez fontos tudni, hogy az Én-képnek három része van:

1. Én-ideál. A lehető legjobb személyiség, amivé válhatnánk.

2. Önmagunkról alkotott reális kép. Amilyennek látjuk magunkat valójában.

3. Önbecsülés. A három közül ez a legfontosabb és ezzel van a legnagyobb gondunk.

Bár csecsemőként félelem nélkül születünk, neveltetésünk során elég sok romboló kritikát kapunk, amely aláássa önbizalmunkat. Lassan kialakul egy negatív szokásminta a sok – ne tedd, nem lehet, megbüntetlek – következményeként. Nem szeretjük magunkat, önbecsülésünk a mélybe zuhan és Én-képünk is komolyan sérül.

Ebből a helyzetből csak úgy tudok megszabadulni, ha életem bármely pillanatában ki tudom mondani: Szeretem magam! Én szeretem magam! Olyan ez, mint egy pumpa, amivel fel lehet fújni az autó kerekét. Minél többször és határozottan mondom ki, érzem, hogy erősödik az önbecsülésem és érzem, hogy életem megváltozik. 

Te ki tudod mondani teljes szívedből: Szeretem magam?

Szász Ferenc: Menyhért

2012. 08. 22.     Menyhért     Szász Ferenc    

Ma Menyhért napja van. Senkit se ismerek, akit Menyhértnek hívnának. Nem zavar ez különösebben, csak nincs akire gondolnom, akit magam elé idéznem, s akinek – egy gondolat erejéig bár – boldog napot kívánnom.

Mennyivel másként indul az a nap, amikor ráadásul bejelentik, hogy: Nagyboldogasszony napja, s szép hazánkban milliók hallgatnak a Mária névre és származékaira, többek közt a Máricsikák is. Igen, Máricsikát többé-kevésbé hármat is ismertem. Vajon merre járnak? Megboldogultak-e, s ha igen, a szó melyik értelmében?

És csak ebben a hónapban: Ibolyák és Lászlók, Ilonák és Lenkék. Megvannak-e mindahányan?

István? Mekkora ünnep volt. Sámuel? Őket már fél kezemen megszámoltam, furcsa, mindegyik Sámuel ismerősöm Samu volt, kivéve a kétkönyvest, de ő nem személyes ismerős, nem számít bele.

Itt pedig, Menyhárt kapcsán épp erről van szó, ki számít? Ki személyes ismerősöm még, azok közül, akikével valaha, valahol egybekapcsolódott az életem, akikre érdemes még, nem is emlékezni egy-két percig, csupán rájuk gondolni, ha a szemem a naptárra téved? Akikről jól esik feltételezni, hogy megvannak, jól vannak, talán boldogok, még akkor is, ha nem küldtem lapot, felhívni se szándékozom őket.

Rágondolni valakire. Két-három perc az egész. Öt perc már sok. Talán a három perc a legalkalmasabb időkeret arra, hogy naponta valakire, aki van, aki nincs, de volt, aki úgy személyes ismerős, hogy jelentett, illetve dehogy, ma is jelent valamit még számunkra. Lehet, hogy amikor találkozunk, ezt meg is említjük neki. Lehet, hogy nem, de benne lesz a levegőben, ő mindenképpen tudni fog róla, az ilyesmit érzi az ember.

Egyelőre Menyhért. Mihez kezdjek Menyhérttel? Két Máricsikát odaadnék egy Menyhértért, mert érzem, Menyhérttel, mint olyannal, soha nem fogok találkozni. Nem többé, egyáltalán.

És: mentőötlet, mentő-név: Menyhárt. Olyan kicsi a különbség: majd Menyhárt napján újragondolom ezt az egészet, s Menyhártnak többet kell tudnia Menyhértről.

Minden reményem e tekintetben immár Menyhárt, január 6-ika, immár 2013. S ekkor belém hasít: Menyhártot sem ismerek. Boldizsárt igen, Gáspárt is, Menyhártot nem. Nem ismersz véletlenül valakit, akit így hívnak?

Mert nekem, érzem, most csak ennyi marad: bárhol léteznétek, bárkik lennétek, Menyhártok és Menyhértek, boldog névnapot.

Orbán Erika: A hit biztonsága

2012. 08. 21.     A hit biztonsága     Orbán Erika    

Évekkel ezelőtt, amikor életemben egy igen terhes, átmeneti időszakot éltem (egyedül volnék azzal az életérzéssel, hogy folyton valamiféle átmenetben élek?), egy drága kollégám kedves feleségével megfogta kezem, és arra biztatott: „Ne félj!” Pap létére tudhatta volna, a lelkigondozás egyik alaptétele, hogy csak nagy ritkán adunk konkrét tanácsokat, utasításokat. Hogy nem mondjuk meg a „kliensnek”, mit kell tennie vagy mit nem. Mégis, jó pap létére, tudta, értette a szavaim mögött rejlő érzelmeket is. És felismerve a helyzet egyszeriségéből, a további közös lelki munka lehetetlenségéből fakadó ritka pillanatot, direkt volt.

Mindennapi életet élve, emberekkel találkozva, dolgozva, gyakran tapasztalok félelmet. Pontosabban szorongást. Mert a félelemnek ismerjük a fizikailag megragadható tárgyát: félünk a póktól, a sötétségtől, a magasságtól, hogy elüt egy autó, a tanár/főnök leharapja a fejünk, stb.. Ismerős ez a félelem, ami szintén jó adag szorongást generál. De sokkal gyakoribb, amikor a „vajon hogy lesz?”, „mi fog történni?” általánosabb kérdése feszít, kelt nyugtalanságot és zavart lelkünkben. Mert bizonytalanok vagyunk. Bizonytalanok vagyunk választásainkban, utunkban, helyünkben, kapcsolatainkban. Mert valóban nem tudjuk, mit hoz a holnap, a következő pillanat. És legalapvetőbb emberi vágyunk, a biztonság, az állandóság, a kiszámíthatóság hiánya szorongással tölt el. Reményünket pedig kikezdi a tapasztalat. Az egészség, a család, a munka – három talán legfontosabb területe életünknek, ahol építjük, védjük biztonságunkat. És mind-mind olyan törékeny, hisz legjobb akaratunk, nekifeszülésünk ellenére ezek többtényezősek.

Mégis mi lehet, ami derűt hozhat napjainkba? Mi oldhatja szorongásainkat? Mi emelhet félelmeink tárgya fölé úgy, hogy nem a terhelő érzést fojtjuk el, tagadjuk meg, hanem mellé rendelünk egy erősebbet, ami átöleli, megszelídíti azt?!

Emerson azt mondja: „A hit azt jelenti, hogy felfogjuk a lélek jelzéseit; a hitetlenség azt, hogy tagadjuk őket.” Vagyis halljuk, értjük, érezzük és megéljük lelkünk minden rezdülését. Szemtől szemben állunk magunkkal. A nem látható dolgok létéről is meggyőződünk. Szeretünk, haragszunk, örülünk, fájlalunk, vágyakozunk, hiányolunk, félünk, szorongunk. Azaz van bátorságunk érezni. Bízunk érzéseink irányában, tartalmában, értelmében.

Amikor érzés-szivárványunk fölkel, némi távolságból rátekintünk, akkor látjuk az egyes szín-érzések erejét, árnyalatait, tartósságát. Akkor megtapasztaljuk: van, amit oldhatunk, lágyíthatunk; van, amit erősíthetünk, és van, amit elengedhetünk. Vagy mondhatom úgy is: van, ami oldódik, tompul; van, ami erősödik, és van, ami elszáll. Mert szívünkben érzéseinknek (is) önálló életet lüktet Isten. Ahhoz hasonlóan, ahogy élteti a remélt dolgokban való bizalmat.

Isten által hitünk fölkel, és jár. Biztat arra, hogy ne féljünk. Merjünk élni! Hogy fürkésszük, ismerjük meg érzéseinket, és legyünk gyengédek általuk önmagunkhoz! Hiszen érzelmi létünk is szivárvány: pulzáló és illanó. Így szorongásaim közepette hallom a Mestert: „legyetek átmenők!” Ez azt jelenti: érintsen meg, éld meg, és hitben sétálj tovább! Ne félj!

Lakatos Sándor: Magyarságtudat a végeken

2012. 08. 20.	Magyarságtudat a végeken	Lakatos Sándor
1083. augusztus 20-án országalapító királyunkat pápai engedéllyel katolikus szentté avatták. Ez a dátum az újkori Magyarország nemzeti és állami ünnepe. Tizenéves koromban brassói fiatalként a nemzeti ünnep kapcsán gyakran vett erőt rajtam az érzés, hogy csak másodlagos magyar vagyok, hiszen a román többségű nagyvárosban nyoma sem volt ünnepi hangulatnak, ráadásul mi közöm lett volna nekem a katolikusok szentjeihez? A tizenéves hajlamos a szélsőséges gondolkodásra is. Ilyenkor a brassói Árpád-szobor történetét emlegettük fel. Hallottuk, hogy 1896 augusztusában állították fel a Cenk tetejére azt a 20,3 méter magas műalkotást, aminek tetején egy 3,5 méter magas szobor, Árpád vezér honfoglaló katonája állott. Azt is mesélték az idősebbek, hogy 1913 szeptemberében két román atyafi dinamittal felrobbantotta a magyar jelképet, a szóbeszéd szerint azért, mert a szobor háttal állt Romániának. Ha akkoriban, felmentünk a Cenkre nem az egyedi panoráma érdekelt, hanem a megmaradt betontalapzat, amire irredenta szövegeket mázoltak magyarul hozzánk hasonló nyugtalanok. Végletek között csapongva kerestem önazonosságomat. Ha augusztus huszadika, akkor eszembe jut áldott emlékű Reiff István színpadi író, folklórgyűjtő, irodalom tanár, a Búzavirág néptánc együttes szíve és lelke, aki több mint fél évszázadon keresztül foglalkozott a brassói magyar fiatalok egészséges öntudatának erősítésével. Pista bácsi mindig arra tanított, hogy legyünk büszkék a viseletre, a táncra, a zenére, mert ha mi nem vagyunk büszkék rá, akkor ki. Azt hiszem nemzeti öntudatom ébredését, a népi hagyomány tiszteletét nagymértékben Pista bácsinak köszönhetem. Sokat mesélt, de soha sem volt uszító, sohasem nevelt arra, hogy idegenkedjünk a többségiektől, pedig esetenként könnyedén megtehette volna. Ő inkább heti rendszerességgel egybegyűjtött minket és kemény munkával színpadképessé edzette a tiritarka csürhét. Színpadra állított valahányszor csak lehetett. Kemény évtizedeken keresztül fiatalok százait vitte a környező falvakba fellépni, oda, ahonnan a betanított táncokat gyűjtötte és igyekezett megmutatni általunk a táncokat, amiket a falubeliek egy generációja már félretettek. Bejártuk Magyarország különböző részeit, „összetáncoltuk” a költséget és a támogatók jóindulatát, hogy mi, a szélekre szakadt fiatalok, láthassuk a magyar alföldet és a főváros minden szépségét. Sokan közülünk így léphettük át életünkben először az ország határát. Az évtizedekig tartó kemény munkájából, meg vagyok győződve, hogy Pista bácsi sohasem szerzett anyagi nyereséget. Ennek az embernek emlékét tisztelem, amikor eszembe jut, hogy 1998-ban a Szent István körmeneten, dédnagyapámtól örökölt kézzel varrott viseletbe öltözve én vittem a tánccsoport előtt a nemzeti lobogót és akkor már fel sem merült bennem, hogy ott-e a helyem vagy van-e közöm a Szent Jobbhoz, még ha szentek nélküli „szűk egyistenhitű” is vagyok, akinek az ereklyetisztelettel szemben hitelvi fenntartásai vannak. A nemzeti hovatartozást egészségesen táplálni szent hivatása minden tiszta érzésű magyar embernek. Számomra példaértékű marad Reiff István életműve. Nemzeti megmaradásunk nem a szélsőségben vagy gyűlölködésben van. Hiszem, hogy egészséges nemzeti öntudatunk ott van bennünk, velünk születik, de mindig kellenek a munkálkodó hétköznapi hősök, akik szélmalomharcnak tűnő megfeszített munkával szüntelen ébresztgetik és táplálják a szunnyadozó, itt-ott lankadó évezredes magyarságunkat.

Rácz Mária: Gyerekzsivaj

2012. 08. 19.     Gyerekzsivaj     Rácz Mária    

Sokféle szakma létezik a világon, amelyeknek gyakorlójaként soha sem tudnám elképzelni magam. Azt mindig is állítottam, hogy soha sem lennék óvónő. Nem csak azért, mert országunkban ezt a hivatást – hisz szakmaként gyakorolni hiba lenne – nem fizetik, és nem becsülik meg eléggé. Voltam én kiscsoportban szakmai gyakorlaton, láttam, hogy az óvodában az első héten, a beszoktatás alatt 20-30 gyermek milyen holtfáradtra képes nyúzni az egész személyzetet. A 2-3 éves kisgyerek még nem mindig mondja el, mi baja, inkább sír, és a rá vigyázó felnőttnek szipogás közben elejtett félszavakból, logikus következtetések alapján vagy elsősorban pedagógiai érzékére támaszkodva kell kitalálnia, hogy a világvége-hangulatot egy elgurult labda, egy alapos hajcibálás, vagy egyszerűen csak a gyermeken eluralkodó éhség okozza-e? Aztán hogy hogyan kezelje a hiányt, a túltengést, a „nemakarom” és a „csakazértis” helyzeteket...

Ha azonban jobban belegondolok, a 12 éves kiskamaszokkal talán még több baj lehet. A kapcsolatok már sokkal szövődményesebbek, az indulatok jobban féken vannak tartva, de ha mégis elszabadulnak, képesek mindent elsodró erővel pusztítani.

Az elmúlt héten 35 gyermeket táboroztattunk. Az óvoda házhoz jött, hozta magával az iskolát is. Hat nap után már csak a pihenés áldott hetedik napjára vágyom. A fejem zúg, az agyam még mindig szervezni akar, szinte hallom az elmúlt napok állandó gyermekzsivaját, mint morajló tengert, amit a mellette lakók megszoktak ugyan, de amitől az idegen alig tud elaludni. Tudom, hogy holnap már csend lesz, kicsit vágyom is rá. Még felidézem magamban, hányszor felidegesítettek, mennyi butaságot követtek el, s hogy néha nem hallgattak rám a kis komiszok. De holnapután már nagyon fog hiányozni a sok kis, eleven, mindenre kíváncsi szempár.