2012. augusztus 21., kedd

Orbán Erika: A hit biztonsága

2012. 08. 21.     A hit biztonsága     Orbán Erika    

Évekkel ezelőtt, amikor életemben egy igen terhes, átmeneti időszakot éltem (egyedül volnék azzal az életérzéssel, hogy folyton valamiféle átmenetben élek?), egy drága kollégám kedves feleségével megfogta kezem, és arra biztatott: „Ne félj!” Pap létére tudhatta volna, a lelkigondozás egyik alaptétele, hogy csak nagy ritkán adunk konkrét tanácsokat, utasításokat. Hogy nem mondjuk meg a „kliensnek”, mit kell tennie vagy mit nem. Mégis, jó pap létére, tudta, értette a szavaim mögött rejlő érzelmeket is. És felismerve a helyzet egyszeriségéből, a további közös lelki munka lehetetlenségéből fakadó ritka pillanatot, direkt volt.

Mindennapi életet élve, emberekkel találkozva, dolgozva, gyakran tapasztalok félelmet. Pontosabban szorongást. Mert a félelemnek ismerjük a fizikailag megragadható tárgyát: félünk a póktól, a sötétségtől, a magasságtól, hogy elüt egy autó, a tanár/főnök leharapja a fejünk, stb.. Ismerős ez a félelem, ami szintén jó adag szorongást generál. De sokkal gyakoribb, amikor a „vajon hogy lesz?”, „mi fog történni?” általánosabb kérdése feszít, kelt nyugtalanságot és zavart lelkünkben. Mert bizonytalanok vagyunk. Bizonytalanok vagyunk választásainkban, utunkban, helyünkben, kapcsolatainkban. Mert valóban nem tudjuk, mit hoz a holnap, a következő pillanat. És legalapvetőbb emberi vágyunk, a biztonság, az állandóság, a kiszámíthatóság hiánya szorongással tölt el. Reményünket pedig kikezdi a tapasztalat. Az egészség, a család, a munka – három talán legfontosabb területe életünknek, ahol építjük, védjük biztonságunkat. És mind-mind olyan törékeny, hisz legjobb akaratunk, nekifeszülésünk ellenére ezek többtényezősek.

Mégis mi lehet, ami derűt hozhat napjainkba? Mi oldhatja szorongásainkat? Mi emelhet félelmeink tárgya fölé úgy, hogy nem a terhelő érzést fojtjuk el, tagadjuk meg, hanem mellé rendelünk egy erősebbet, ami átöleli, megszelídíti azt?!

Emerson azt mondja: „A hit azt jelenti, hogy felfogjuk a lélek jelzéseit; a hitetlenség azt, hogy tagadjuk őket.” Vagyis halljuk, értjük, érezzük és megéljük lelkünk minden rezdülését. Szemtől szemben állunk magunkkal. A nem látható dolgok létéről is meggyőződünk. Szeretünk, haragszunk, örülünk, fájlalunk, vágyakozunk, hiányolunk, félünk, szorongunk. Azaz van bátorságunk érezni. Bízunk érzéseink irányában, tartalmában, értelmében.

Amikor érzés-szivárványunk fölkel, némi távolságból rátekintünk, akkor látjuk az egyes szín-érzések erejét, árnyalatait, tartósságát. Akkor megtapasztaljuk: van, amit oldhatunk, lágyíthatunk; van, amit erősíthetünk, és van, amit elengedhetünk. Vagy mondhatom úgy is: van, ami oldódik, tompul; van, ami erősödik, és van, ami elszáll. Mert szívünkben érzéseinknek (is) önálló életet lüktet Isten. Ahhoz hasonlóan, ahogy élteti a remélt dolgokban való bizalmat.

Isten által hitünk fölkel, és jár. Biztat arra, hogy ne féljünk. Merjünk élni! Hogy fürkésszük, ismerjük meg érzéseinket, és legyünk gyengédek általuk önmagunkhoz! Hiszen érzelmi létünk is szivárvány: pulzáló és illanó. Így szorongásaim közepette hallom a Mestert: „legyetek átmenők!” Ez azt jelenti: érintsen meg, éld meg, és hitben sétálj tovább! Ne félj!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése