Sigmond Júlia: Édes

2013. 01. 06.	Édes	Sigmond Júlia
Nem ismerek elég sok idegen nyelvet, hogy biztosan ki tudnám jelenteni: az édes szó semmilyen nyelven nem bír olyan jelentőséggel, mint a magyar nyelvben. Ha ezt a melléknevet használom egyes szavaknál, a méz ízét érzem a számban. Például, ha azt mondom, édes hazám vagy édes anyanyelvem, valahogy más a szó íze, illata, jelentése. Szüleimet mindig édesanyám, édesapám néven szólítottam, emlegettem. Néha megrökönyödve hallom, hogy manapság milyen névvel illetik a gyermekek szüleiket! Csak azt írom ide, amiket az elmúlt évtizedekben saját fülemmel hallottam. Édesanyám helyett: anya, anyácska, anyám, anyi, anyó, anyu, anyuci, anyucika, anyuka, anyus, anyuska, mama, mamácska, mamám, mami, mamu, mamuci, mamucika, mamuka, mam, mamó, mamus, mamuska, mámi. Édesapám helyett: apa, apácska, apám, api, apu, apuci, apucika, apuka, apó, apsi, apus, apuska, papa, papácska, papám, papi, papu, papuci, papucika, papuka, papó, papsi, papus, papuska, tata, tatácska, tatám, tatuci, tatucika, tatuka, tatus, tatuska, tátá, táti. Számomra a világ legszebb szavai közé tartozik ez a két szó: édesanyám, édesapám.

Farkas Dénes: Szerenád

2013. 01. 05.	Szerenád	Farkas Dénes
Ünnepek alkalmával a kolozsi cigányzenészek mindig megtiszteltek a parókiámon. Ennek a megtiszteltetésnek a természetes velejárója volt az a pénzecske, melyet ilyenkor adni illett a prímásnak, aki majd a bandában lerendezte a borravaló egy főre jutó részleteit. Kolozs valamikor ontotta magából a híres cigányprímásokat,ugyanis hajdanában nagy élet volt a fürdő vendéglőiben, szállodájában, ahol több banda húzta rendelésre a kivilágos kivirradtig tartó zenét. Ezek a zenészek azt muzsikáltak, amit kértek. Mindent tudtak. Végeztem temetési szertartást úgy, hogy a sírnál a beszédem után a banda rázendített a kéknefelejcsre. Mára ezek a művészek elfogytak, talán Cuki maradt a régi dinasztiából. A polgárosodás magával hozta a műdalok elterjedését. Igen, egy időben a műdalok lekörözték a tiszta forrásból merítkező népdalokat, mert egy kancsó bor mellett igen csak kapóra − szájra, akarom írni − jött az Akácos út, Deres már a határ, Erdő szélén nagy a zsivaj ..., akár Volt egyszer egy hadnagyocska, és így tovább, se szeri, se száma a palettának. Zeneileg antitalentummal ruháztattam fel. Nekem mindegy, nem is tudom, nem is értem − szóval csak annyit tudok, amit mások mondanak. Például azt is mondják, hogy a ”kívánságkosár egy nagy szirup”, melyből csöpög az idétlenség. Van, aki halottainak üzen, a másik embrió állagú unokájának küldi a nótát. Szóval, nem tudom, nem az én reszortom. Csak azt tudom, hogy ez az adás a legnézettebb, s akkor, ha a közvélemény kultúrszintje ezt szavatolja, akkor azt hiszem, hogy nekem is tetszik, hiszen Édesapám nem dalol már, Édesanyám sem ír a falunkról. Néhány éve pünkösdkor eltemettük drága Édesanyámat. Alig értem haza a számomra igen szomorú eseményről, s hallom, hogy a tornácon valaki mintha zenét „nyiszitelne”. Kinéztem az ajtón, látom, hogy ott van a vén cigány − Gyuszi − a nyűt vonóval s két szál dróttal a hegedűjén köszönteni akarván a pünkösd harmadnapját. Soha ilyent nem tettem, de a gyászomban mélyen felindulva Gyuszit pénz nélkül elkergettem... Néhány nap elteltével hallom a faluban, hogy Gyuszi, az öreg prímás eltávozott az élők sorából! Olyan mélyen megrázott a halála, hogy azóta sem feledem, mert egy az egyben végigéltem A vén cigány szirupos, de meghökkentő tragédiáját:  „nem muzsikál soha sem már ...” Most karácsony, újév időszakában Cuki megjelent. Megtisztelt! Leültettem! Megtiszteltem, Gyula emlékére elmuzsikálta nekem a Vén cigányt. Ha az örökkévalóság világában a lelkek találkoznak, akkor édesanyám, amíg jövök, mondd el Gyuszinak, hogy nem akartam rossz lenni...

Sándor Szilárd: Hajdanán az új év hajnalán

2013. 01. 07.	Hajdanán az új év hajnalán	Sándor Szilárd
Hajdanán az új év hideg hajnalán, havazott a szép és siklott a szán. Havas volt az utca, színes a jövő, dehó-reme-rókára ösztönző. Illatos teapára gőzölgött a völgyben, süvöltők fütyültek az odúban, a tölgyben. Fenyőtoboz ágán zenélt az álom, e csodálatos jégvirág-világon. Ott voltál te is, csúsztunk a jégen igaz, nem is volt olyan nagyon régen? De hát csak hajdanán hasadt meg a hajnal, hozva az álmot reménységes robajjal? Nézd meg ez új évünk madár-rejtő tölgyét, Figyeld meg ez új év teapárás völgyét! Lásd meg, kérlek, most is a színes álmokat: tobozos csodáink gondviselő áldozat. Sziklába hull az idén is a fenyőmagos hit Ez új év hajnalán a jövőnkre álmot hint.

Nagy László: Számháború

2013. 01. 03.	Számháború	Nagy László
Iskoláskorunk egyik kedvenc szórakozása a számháború volt. A hely adott volt dombjaival, szikláival és fenyveseivel, no, meg a csapatok felállítása sem okozhatott gondot, mivel minden utcából kikerült egy csapatra való fiú, vagy a küzdést, a harcot szerető lány. Emlékszem napokon át tartott a szervezés, a szervezkedés, a csapatok összeállítása, a homlokra kerülő pántlika elkészítése a jól látható számmal és a zászló. Mindig voltak vezéregyéniségek, akik mellett szerettünk volna felsorakozni, ha másik oldalra kerültünk, akkor ott élt a vágy, az azért is, hogy megmutatjuk. A Várhegy alatt volt a "harctér", ahol a gyepmester háza állt. Jó távol a falutól, hogy a csatazaj ne zavarjon senkit sem. A vezérek a csapatok élére álltak, kiosztották a feladatokat, elmondták a harci stratégiát, a kürtös megfújta a tehénszarvból készült kürtöt: nagy csatazajjal megindult a harc, ami az egyik csapat örömével, a másik oldalon nagyon sokszor sírással fejeződött be. A győztesek örömmámorral ünnepeltek, a vesztesek csendesen haza kullogtak. Otthon talán folytatódott a" harc", amikor anyánk meglátta bakancsunkat, ruhánkat. Az ó- és újévi ünneplések elcsendesedtek. Ma már mindenki próbálja végezni munkáját, várja a szombatot, a vasárnapot, hogy kipihenhesse a fáradalmakat. Megindult a csata, a számháború, a harc a fizetésekért, a megélhetésért. Az egyik oldalon túlerő van. Nincs senki homlokára írva a száma (még?), de a másik legyőzése, legyűrése az örök vágy.  És öröm a siker. Viaskodunk, hogy a számok ne változzanak a benzin árát kijelző táblán, a polcokon levő árukon, a kenyéren, hogy ne csökkenjenek a nyugdíjak, nőjenek a fizetések, kevesebb legyen a tandíj... Vannak, akik örömükben, és nagyon sokan fájdalmukban sírnak a háború után. Úgy érzem, hogy ezt a számháborút csak együtt érdemes megvívni.

Dimény József: Újévi fogadalmak és célok

2013. 01. 02.	Újévi fogadalmak és célok	Dimény József
Amióta az eszemet tudom, mindig foglalkoztatott az újévi fogadalmak kérdése. Már gyermekkoromban sokszor hallottam, hogy újévtől minden másként lesz. Nemcsak a családban, az ismerősök szájából is hallottam számtalanszor: felhagyok a dohányzással, leadok felesleges kilóimból, több időt szentelek a családra, stb. Amikor megkezdődik az új év, sokan elszántnak és kitartónak érzik magukat, ám sokszor már január első hetében meggondolják magukat, és megy minden a régi kerékvágásban. Egy kicsit utánanézve a dolognak rájöttem, egy világjelenségről van szó. Nemrég találtam rá, a Google oldalán egy világtérképre, ahol gyűjtik az újévi fogadalmakat a világ minden tájáról. Arra is van lehetőség, hogy saját fogadalmunkat feltegyük e térképre. Megítélésem szerint, nincs sok fogadalom feltéve, térségünkből jelenleg egyet sem olvastam, mégis érdekesnek tartom magát a lehetőséget. Kérdéseim továbbra is ezek: mennyi valósul meg belőle? Mi az oka a kudarcoknak? Hogy lesz a fogadalomból kitűzött cél? Hogyan érjük el a céljainkat? Rájöttem, hogy év elején hajlamosak vagyunk túllelkesedni a „most már aztán megcsinálom” ereje hajt, de ha őszintén önmagunkba nézünk, felismerjük, hogy elégedetlenség és bosszúságérzés van mögötte, amely az elmúlt évek kudarcaiból táplálkozik. Ezek nem adnak elég energiát, és ahogy az intenzitása csökken, lassan a fogadalom megszűnéséhez vezet. A fogadalomból akkor lesz cél, ha pontosan meghatározzuk, leírjuk és kitűzzük a határidejét. Érdemes tanulmányozni az eddigi akadályokat, kudarcokat és tanulni belőlük. A múlt sikerei nagyon ösztönzően hatnak, erőt adnak a továbblépéshez. Még két fontos dolog: legyen reális és nagyon ösztönző. A reális alatt azt értem, hogy mit vagy hajlandó megtenni érte. Attól, hogy kitűzöl egy célt, semmi nem változik meg. A változás feltétele: mekkora árat tudsz fizetni azért, hogy elérd! Ha megtalálod azt, ami igazán ösztönöz, az már elég a változás elindításához. Kedves Olvasó, te tettél fogadalmat az új évbe belépve? Teszel azért, hogy ebből cél legyen? Hajlandó vagy megfizetni az árát? Ha igen, ne tedd fel a világtérképre, hanem cselekedj, ezáltal tedd boldoggá az új évet, jobbá saját életed!

Farkas Dénes: Pajkos egyházi történetek III. - Papi bakik

2013. 01. 01.	Pajkos egyházi történetek III. - Papi bakik	Farkas Dénes
Kis- és Nagykede földrajzilag − tudtommal − a Fehér-Nyikó völgyéhez tartozik. Két kicsi falucska, mely mára azt hiszem a teljes elnéptelenedéstől csak arasznyi távolságra van. Zömében unitáriusok lakják, helyesebben lakták, de Nagykedében volt egy kis református közösség is. Gyermekkoromban Siménfalváról járt fel Dani pap, mindig a házunk előtt sántikált, mert egyik lába rövidebb volt, mint a másik, melynek okát nem ismerem. Kedves ember volt, mindig beköszönt, mikor a szüleim háza előtt baktatott Nagykede felé. Kúria is volt Kedében, mert a Borbáth család a nagybirtokosok közé tartozott, és ezt a családot „urazta” mindenki a vidéken. A két falu szegény lehetett a múltban is, mert csak együtt tudtak egy közös unitárius templomot építeni, s azt is olyan szerencsétlen helyre, hogy mindkét falu híveinek egy nagy hegyre kellett felkapaszkodni ahhoz, hogy az istentiszteleten részt vehessen. Utolsó berendezetten ott lakó papjuk Szathmári Géza volt, kinek elvonulása után csak toldozva-foltozva oldották meg a papi munkát. Előbb filia, majd társegyházközség státusban volt a két Kede. A mai helyzetét kevésbé ismerem. Az én gyermekkoromban egy Dudi nevű cigányember volt a harangozó. Nagyon szép ácsolt fatorony tartozott a templomhoz, mely néhány méterre délre állt a templomhajóhoz képest. Ilyen-jellegű unitárius tornyunk csak Magyarsároson, Kálnokon, és amint említettem,  Kedékben van. A baj tehát Kedében a templom megközelíthetőségével van, s ez akkor is így volt, mikor még volt aki megközelíthette volna. Dudi, a harangozó, mindig vasárnap összehúzta a harangokat, majd intett a toronyból a papnak, hogy ne mássza meg az agyagos hegyet, mert sem egyik, sem másik Kedéből senki nem kapaszkodott fel a két falu közös hegyére prédikációhallgatás végett. Ilyenkor a pap is visszafordult, s mindenki maradt a csendes imádkozás lehetőségével. Idős Báró József, már rég nyugdíjas pap bácsi jelentkezett valamelyik beszolgáló lelkésznél − Kedébe minden irányból volt már beszolgáló, körbe-körbe a Zsidó dombot Medesértől Csekefalváig – hogy ő tartana egy anyáknapját a kedeieknek. A szolgálata ajánlatát természetesen örömmel fogadta a beszolgáló lelkész, és a drága Öreg abban az irdatlan sárban felgyalogolt a kedeiek Sion-hegyére, majd visszafordult, s keserűséggel újságolta Jakab Dénes szentábrahámi lelkésznek midőn az megkérdezte, Na, Józsi bácsi, hogy sikerült Kedében az Anyáknapja?, Nem volt fiam sem kicsi gyermek, sem édesanya. Eszembe jutott Arany János néhány sora: Egy hang, mely csilingel az égi madárban, Hogy lerombolt fészkét rakja késő nyárban; Mely a pók fonalát százszor megfonatja, Noha füstbe százszor menjen áldozatja; S mely, hatalmasb szóval, a költőben riad: "Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!" Rám ront a kérdés: hova lettek az Édesanyák, s hát a kicsi gyermekek? S hát az agyagot is elszenvedő szolgák?

2012. 12. 31.

Töprengek, tehát...

Szász Ferenc: Töprengek, tehát...

2012. 12. 31.	Töprengek, tehát...	Szász Ferenc
Ha nagyon régen is, de volt egy-két olyan pillanat életemben, amikor úgy véltem, éreztem, hogy osztályrészemül juthat a lét igazsága és teljessége. Olyan nagy szavak ezek, hogy szinte szégyellem őket így leírva, szolgáljon mentségemül, hogy szigorúan csak a saját létemre gondoltam, világmegváltó álmokat, terveket sohasem dédelgettem magamban. Milyen jó - adok most hálát Istennek -, hogy így volt. Jó, mert az ige után következő fránya  e r g o  most nagyon keserven érinthetne létfogyatékosságomban, fogyó életemben. Ugye ráismertél arra, hogy Descartes-ot parafrazáltam volna a címben, de ha már a vallomásoknál tartunk, elárulom azt is, hogy mostanában nagyon ritkán gondolkodom, legalábbis a szó klasszikus értelmében. Kikopott életemből, lelkemből a gondolat hajdani merészsége, lendülete, íve, szépsége, megfogyatkozott izgalma és öröme. Maradt a töprengés. Nem tudom, honnan ered e szó nyelvünkben, de gondolom a töredék, a törpeség, a törődöttség közeli rokona lehet, s akkor már mindjárt érthetőbb, mire gondolok. Töprengek tehát, apró dolgokon, szinte kerülve az erőfeszítést, előre bevállalva a lemondást, az esetleges kudarcot is. Itt vagyok, jelen vagyok még, és mégsem. Vagyok helyett vagyogatok. A kétségek megmaradtak ugyan, de már nem zavarnak annyira, legalábbis nem annyira, mint a gondolkodót. Töprengőként könnyebb elfogadnom a világot, ha önmagamat nem is minden esetben. Töprengek, tehát... nyertem egy alliterációt, de elvesztettem a szép tömörséget és a folytatást. Pedig folytatás van, csak ezen még gondolkodnom, bocsánat, töprengenem kell még egy kicsit. Középiskolás koromban körülöttem mindenki Szilágyi Domokos rajongó volt. Én is szerettem a verseit, de a szívem igazán Páskándi Gézához vonzódott. Egy alkalommal a végzős brassaisok tőle választottak idézetet ballagási tablójukra, jelesen a következő sorokat: Állok a létben végül mosolyogva. Ha lettem, kelletem. Tehát. Ezt a mosolyt kívánom neked most év végén, év elején töprengéseiben. S mert ma kabaré, nevetés is járja, hadd írjam ide azt a recepciót is, azt a magyarról székelyre való fordítást, amelyet hajdani kollegámból e sorok kiváltottak: Mire az előcsarnokból felért a második emeletre így adta tovább a költői üzenetet: Ha megcsináltatok, itt vagyok. Mesze. Fogadd hát szeretettel év végi, újévi jókívánságaimat, vagyis mesze.

Dr. Ádám Attila L.: Évvégi névsoroló: Lászlóból lett Attil(l)a

2012. 12. 30.	Évvégi névsoroló: Lászlóból lett Attil(l)a	Dr. Ádám Attila L.
Ha talán akadémikusnak és túl távolinak is tűnt Jézus születési idejének és a különböző civilizációk időfogalmának a vallással és a történelemmel – egyszóval múltunkkal óhatatlanul összekapcsolódó korábbi felidézése, megint csak, a 2012. év végén azon veszem magam észre, hogy az idő végtelen szalagján araszol a személyes (talán túlontúl is az) és talán a KÖZÖS gondolat is. Így év vége előtt pár nappal óhatatlanul visszafelé vagy visszafelé is kezd gondolkodni az ember, én is, talán mások is. Néha kis nüánszokra emlékezik vissza, nem is világdöngető eseményekre. Az is lehet, hogy a 20-as, 30-as éveiket „taposók” − én sajnos már nem ezek itthon fogyni látszó táborát gyarapítom, − mindig csak előre gondolnak. Mondom, nüánszokra. Vagy csak annak tűnő dolgokra. Pár éve tudtam csak meg, hogy születésem után eredetileg Lászlónak jegyeztettek be a kórházban. Apám, akit szintén Lászlónak kereszteltek egykor Keresztúron, másnap, feltehetően némi székely vehemenciával (ki tudja miért? - ez már titok marad örökre) berohant a gyulai anyakönyvi hivatalba és addig kérlelte az illetékeseket, ameddig szabályellenesen Attilává módosul(tat)tam. Persze nincs nekem semmi bajom az Attil(l)ával, eddig is jól elvoltunk. Angol főnököm ugyan rendszeresen csak úgy hívott, hogy Atilla the Hun (ha még az angol anyanyelvű is két l-lel ejtené ezt a nevet, mint egykoron őseink tették, akkor mit tegyünk a magyar nyelvérzékkel?). De hát tőle igazán szép teljesítmény volt, hogy tudott a hunok nagy királyáról. A László így csak apám neveként maradt meg a sírkövön. Meg a közös gyerekkori emlék a székelyderzsi templom faláról. Amikor meghalt, mégis valami furcsa késztetéstől vezérelve − szinte öntudatlanul, az előbbi történetet még nem is ismerve − odabiggyesztettem egy L-betüt a saját nevem után. Megint csak szabálytalanul. Ebből lett a publikációs „álnév”. Itthon és külföldön. Gyakorlati és nem érzelmi okokból azért némi kézzelfogható haszna is van ennek a bizonyos L-betűnek. Nem bibliai Ádámokból (jobban mondva Miss/Mrs és Mr Adamokból) megszámlálhatatlan számú futkorászik a világban New Yorktól Londonig és Pekingtől Madridig. A számítógépes keresőprogramokon az A.L. Adam (akármit csinál az ember, az á betűt lespórolják általában angol nyelvterületen, szemben a spanyollal, ott ugyanis szintén létezik ilyen betű) viszont már sokkal kevesebb. Másoknak talán furcsa ez. De legalább most okát adtam ennek a bizonyos kis l- és leginkább a nagy L-betűnek. Pedig nekem emlék: miért nem lehettem László is az Attila mellett vagy Attila is a László mellett. Az idén kikértem a budapesti unitárius „nagykönyvből” a keresztelési bejegyzésem másolatát. Őszintén szólva kicsit féltem megkeresni, de ott volt, 1958 októberében. Ott is csak Attila árválkodik, persze egymagában. De valahogy jó volt ránézni. Valami állandóságot, megmásíthatatlan valahova tartozást sugallt, pedig az egykori aláírók közül már alig vannak ketten az élők sorában. Ráadásul én alá sem írtam, mégis olyan volt, mintha az én kézjegyem is ott lenne. Végül is itt mindegy, hogy Attila vagy László. Kívánom ezt a KÖZÖS egybetartozást Mindnyájunknak a 2013-as évben is, ha lehet, egy kicsit sikeresebben, mint tettük ezt ebben az elmúló 2012-es évben.

Rácz Mária: Hétköznapi angyalok

2012. 12. 29.	Hétköznapi angyalok	Rácz Mária
Bárcsak mindennap karácsony lenne! − hallottam már sokszor így, karácsony után. Valahogy megértem ezt az óhajt, hisz oly sokat készültünk az ünnepre, annyit vártunk rá, már alig győztünk türelmesen válaszolgatni gyermekeink egyre ismétlődő kérdésére: Hányat kell még aludni?! Mégis: jobb, hogy elmúlik. Nem lehet mindennap karácsony. Egyrészt ott vannak ugye, a gyakorlatias érvek, hogy mi lenne, ha folyton munkaszüneti napokat tartanánk, vagy folyton a mértéktelen evés-ivás világában élnénk, hisz – valljuk meg őszintén – ezen a karácsony-tájon is felszedtünk magunkra pár száz gramm súlyfelesleget. Másrészt, azok ellenében, akik a szívben élő örökös ünneplést éltetik, azt hiszem, hogy az ünnep attól kap létjogosultságot, ha csak ritkán, és akkor is csupán néhány nap erejéig váltja fel a hétköznapok egymásutánját. (Volt ugyan a Monostoron jó néhány ortodox szomszédunk, akik – egyházuk tanítása szerint – szinte minden második nap ünnepeltek valamilyen szentet vagy eseményt, ha nem egyebet, legalább egy sárga burjánt, amit nagy áhítattal vittek a templomba megszentelésre.) Hagyjuk csak elmúlni, engedjük, hadd menjen! Megmarad az ünnep emléke, a családi együttlét meghitt hangulata, a közösen magunkhoz vett úrvacsora közösséget összekovácsoló ereje, ami mind-mind erőt adhat jó néhány hétköznapon, bátorítást számos nehézség között. És megmaradhatunk mi is, most, a karácsonyi angyalkodás után, szárnyatlan, egyszerű, hétköznapi angyaloknak. Az egymásra való odafigyelés, embertársaink önzetlen megajándékozása (nem a döntéshozók, hanem az ajándékot viszonozni nem tudók megajándékozására gondolok) állandó, mindennapi tevékenységünk lehet. Ajánlom elolvasásra ebben a témában Nagy Ferenc (szeretett Feri bácsink): Karácsonyi vers sokunknak című egyszerű, mondhatjuk naiv írását az unitárius angyalokról, illetve ajánlom mindenkinek figyelmébe az unitárius ifjúság karácsony után is folytatható Add tovább! akcióját.

Tófalvi Tamás: Döntéseink

2012. 12. 27	Döntéseink	Tófalvi Tamás
Vitathatatlan, hogy az élet gyakran sodor olyan döntéshelyzetekbe, melyek után akár napokig is  hajlandóak vagyunk azon gondolkodni, hogy vajon jól döntöttünk-e?! Döntéseink önkéntelenül is teljesen szubjektívek, s mindig a döntéshozó felfogását, habitusát, lelkületét tükrözik. Mert a döntés te magad vagy! Mára már minden döntés bizonytalanságot szül az emberben... Talán sosem rakna fészket bennünk a kételkedés, ha nem lennének olyan útitársak, akik velünk, általunk, bennünk akarnak döntést kovácsolni, s a születő élethelyzetben véleményükkel erősítik vagy gyengítik egyéni álláspontunkat. Ha mindenki kívülállóként elfogadja döntésünket, hamar feledésbe merül, de a kételkedők kételyei kétellyé kovácsolódnak kétkedő önmagunkban is! Ezért nem szeret a ma embere meghatározó kérdésekben véleményt formálni, és konkrét állásponton szilárdan megállni. Mert a környezet mindig lassú erjedésként hiteti el velünk, hogy van létjogosultsága a „vajon...” és a „mi lett volna, ha...” kérdéseknek. Hogyha minden döntésünk egy-egy szoba lenne, melybe belépve bezárulna mögöttünk egy ajtó, bátran kiállnánk összes szavunkért, gondolatunkért, cselekedeteinkért. De ezekhez a szobákhoz sokaknak van tolvajkulcsuk és újra, meg újra benyitanak, elbizonytalanítva az embert. Nos, hogyan tudjunk akkor tényleges, jó döntéseket hozni? Két lehetőségünk van. Az első, hogy engedünk a környezetnek, és szinkretista módon ezernyi véleményből pékmesteri tálentummal gyúrunk egyet, s így mindenki megelégedéssel könyveli el, hogy jó döntést hoztunk. A második  lehetőségünk, hogy csukott fülekkel hallgatunk minden elhangzó szót, s fittyet hányva az emberekre, önmagunk döntünk, és önmagunkat ringatjuk napokig a kétkedés ölén. Állítólag van egy harmadik út is, az aranyközép..., de erről sajnos semmilyen információnk nincs...