Dr. Ádám Attila L.: Évvégi névsoroló: Lászlóból lett Attil(l)a

2012. 12. 30.	Évvégi névsoroló: Lászlóból lett Attil(l)a	Dr. Ádám Attila L.
Ha talán akadémikusnak és túl távolinak is tűnt Jézus születési idejének és a különböző civilizációk időfogalmának a vallással és a történelemmel – egyszóval múltunkkal óhatatlanul összekapcsolódó korábbi felidézése, megint csak, a 2012. év végén azon veszem magam észre, hogy az idő végtelen szalagján araszol a személyes (talán túlontúl is az) és talán a KÖZÖS gondolat is. Így év vége előtt pár nappal óhatatlanul visszafelé vagy visszafelé is kezd gondolkodni az ember, én is, talán mások is. Néha kis nüánszokra emlékezik vissza, nem is világdöngető eseményekre. Az is lehet, hogy a 20-as, 30-as éveiket „taposók” − én sajnos már nem ezek itthon fogyni látszó táborát gyarapítom, − mindig csak előre gondolnak. Mondom, nüánszokra. Vagy csak annak tűnő dolgokra. Pár éve tudtam csak meg, hogy születésem után eredetileg Lászlónak jegyeztettek be a kórházban. Apám, akit szintén Lászlónak kereszteltek egykor Keresztúron, másnap, feltehetően némi székely vehemenciával (ki tudja miért? - ez már titok marad örökre) berohant a gyulai anyakönyvi hivatalba és addig kérlelte az illetékeseket, ameddig szabályellenesen Attilává módosul(tat)tam. Persze nincs nekem semmi bajom az Attil(l)ával, eddig is jól elvoltunk. Angol főnököm ugyan rendszeresen csak úgy hívott, hogy Atilla the Hun (ha még az angol anyanyelvű is két l-lel ejtené ezt a nevet, mint egykoron őseink tették, akkor mit tegyünk a magyar nyelvérzékkel?). De hát tőle igazán szép teljesítmény volt, hogy tudott a hunok nagy királyáról. A László így csak apám neveként maradt meg a sírkövön. Meg a közös gyerekkori emlék a székelyderzsi templom faláról. Amikor meghalt, mégis valami furcsa késztetéstől vezérelve − szinte öntudatlanul, az előbbi történetet még nem is ismerve − odabiggyesztettem egy L-betüt a saját nevem után. Megint csak szabálytalanul. Ebből lett a publikációs „álnév”. Itthon és külföldön. Gyakorlati és nem érzelmi okokból azért némi kézzelfogható haszna is van ennek a bizonyos L-betűnek. Nem bibliai Ádámokból (jobban mondva Miss/Mrs és Mr Adamokból) megszámlálhatatlan számú futkorászik a világban New Yorktól Londonig és Pekingtől Madridig. A számítógépes keresőprogramokon az A.L. Adam (akármit csinál az ember, az á betűt lespórolják általában angol nyelvterületen, szemben a spanyollal, ott ugyanis szintén létezik ilyen betű) viszont már sokkal kevesebb. Másoknak talán furcsa ez. De legalább most okát adtam ennek a bizonyos kis l- és leginkább a nagy L-betűnek. Pedig nekem emlék: miért nem lehettem László is az Attila mellett vagy Attila is a László mellett. Az idén kikértem a budapesti unitárius „nagykönyvből” a keresztelési bejegyzésem másolatát. Őszintén szólva kicsit féltem megkeresni, de ott volt, 1958 októberében. Ott is csak Attila árválkodik, persze egymagában. De valahogy jó volt ránézni. Valami állandóságot, megmásíthatatlan valahova tartozást sugallt, pedig az egykori aláírók közül már alig vannak ketten az élők sorában. Ráadásul én alá sem írtam, mégis olyan volt, mintha az én kézjegyem is ott lenne. Végül is itt mindegy, hogy Attila vagy László. Kívánom ezt a KÖZÖS egybetartozást Mindnyájunknak a 2013-as évben is, ha lehet, egy kicsit sikeresebben, mint tettük ezt ebben az elmúló 2012-es évben.