Tófalvi Tamás: Egyetlen pillanat

2013. 06. 30.	Egyetlen pillanat	Tófalvi Tamás
Az eső csak pillanatokig esett, s a tikkadt föld mohón szívta magába. Hideg verejtékként futott végig lágyszárú füvek hátán, s mintha a föld is egy mély lélegzettel magához tért volna. A párás levegő halvány sziluetteket rajzolt az égre, s mint botjára támaszkodó juhász pihent meg szemem valahol a távolban. Erdők, mezők horizontig nyúló zöld tengere enyhe hullámokat vert a délutáni szelőben, s a nap egy-egy eltévedt sugara ismét csókot hintett a természet élettől dagadó ajkára. Felgyorsult világunkban van valami, valami, ami úgy tűnik állandó, vagy legalábbis jobban hasonlít az örökkévalósághoz, mint az emberi élet ama néhány mulandó évtizede. Talán sok száz évvel ezelőtt valaki ugyanott állt, ahol most én, s gyermeki tekintete ugyanúgy pihent meg az anyatermészet ölén, mint az enyém. És jönnek még idők, amikor egy-egy kósza lélek leteszi hosszú évekig cipelt életét e helyen, s megpihen az állandóság szemet gyönyörködtető látszatában. Komótosan falják fel az ég tiszta kékjét a lassú emésztésű szürke felhők; úgy tűnik ismét eső lesz. Én hazamegyek, s tán pont te leszel, aki legközelebb ugyanitt megáll, s hozzám hasonlóan egyetlen pillanatra úgy érzi: megállt az idő…

Farkas Dénes: Visszatekintés

2013. 06. 29.	Visszatekintés	Farkas Dénes
Eredetileg ebben a néhány soros jegyzetemben a mértékegységekkel szándékoztam foglalkozni. Nem a kilogramm, liter vagy méter fogalmával, hiszen azt már elvégezték vagy elvégzik tudományos szinten szakavatott emberek, tanárok, tudósok. Nekem nagyon felkeltették a figyelmemet az olyan fajta mértékegységek, melyek csak úgy alakultak ki a nép ajkán, melyek lehet, hogy csak egy vidéken érthetőek, másutt pedig lehetnek groteszkek, vagy egyenesen megbotránkoztatóak. Hallottam anyóst, aki a menyét így reklámozta: „annyi hozománya sem volt, mint a légy szárnya. Máris megszületett egy mennyiséghatározó, nevezetesen a légy szárnya. a köröm feketéje sem egy esztétikus mennyiséghatározó, de a mindennapi székely szólásmondásban gyakorta fellelhető. Bizonyos helyzetben „jobbacska” körökben valaminek a meghatározásakor ilyent is hallottam, hogy lepkefing − hogy ez milyen és mekkora, azt sem én, sem a megfogalmazója nem tudjuk, csak sejteti a kifejezés, hogy az a valami nagyon gyenge vagy egyenesen semmit érő. Már nagyocska diák voltam, mikor a fizika keretén belül foglalkoztunk elektromossággal. A volt, watt, amper stb. ... mértékegységek a tankönyvben ott voltak napirenden, s azt is megtanították, hogy ezen mértékegységek a feltalálójuk neve után vonultak be a fizika történetébe. Az áram erősségét, feszültségét stb... ezekkel a paraméterekkel fejezik ki. (egy amper, egy watt stb..) 1953-ban (?) meghalt a nagy Sztálin. A templomokban harangoztak és temetési szertartás végzésére kényszerítették a papokat. Szülőfalumban néhai Lukácsi Mózes tiszteletes beszédéből arra emlékszem, midőn mondotta, hogy temetünk, de nincs koporsó... (A kényszerű beszéd többi része elmosódott, de azt tudom, hogy mi, kicsi pionírok erősen gyászoltuk a nagy Sztálint! Kellett is gyászolni, mert ha nem, akkor apáinkat felkereste a fekete autó. Így ment apám testvére, Kálmán és anyám testvére, Sanyi a Duna csatornázási néhány éves kirándulásra.) A nagy Sztálin után jött egy dugóalakú, kicsi, rusnya KOPASZ, aki a nagy Szovjetunió vezére lett, akit úgy hívtak, hogy Nyikoláj Szergejevics Hruscsov.  Sebtében „kicsinálta” a már halott Sztálint. Felesége Nyina Hruscsova volt, aki alkatilag lecsüngő kövér vénasszony képével még utálatosabbá tette a Nagyvezért családostól. Az akkori kor hangulatára majdani jegyzeteimben még visszatérek. Egy fizika óra után valamelyik osztálytársam kitalálta a találós kérdést, nevezetesen azt, hogy ki tudná megmondani, hogy a kopaszságnak mi a mértékegysége? Szinte gondolkodás nélkül válaszolt az osztályközösség, hogy 1 Nyikit − gondolom, a fizikatanár is értette, hogy nem Szentgyörgyi Albertről van szó! Csendben várom, hogy minek lesz a mértékegysége 1 ponta?

Bartha Mária Zsuzsánna: Zsír

2013. 06. 24.	Zsír	Bartha Mária Zsuzsánna
Ha olyan könnyű lenne szeretni és békességben élni, nyilván mindenki azt csinálná. Ha olyan egyszerű lenne helyesen táplálkozni, nyilván mindenki fitt és friss lenne. Mégis, mi olyan nehéz az egészséges életmódban, morfondírozok fennhangon, miközben még csak odapislogni sem merek a nagytükörre, nehogy szembesüljek magammal. Lassan szó szerint le lehet faragni rólam a kilókat, persze sebészkéssel könnyebben menne, mint munkás égetéssel. Még jobban elővett a lelkiismeret-furdalás, merthogy elolvastam egy tanulmányt, melyből kiderült, hogy sokkal többet költ a világ gazdagabb fele fogyókúrás szerekre, mint amennyiből fel lehetne számolni az éhezést a világban. Mert kell a koffeinmentes kávé, a zsírmentes tej, a mozgásmentes fogyókúra. Ezek szerint nem csak a vízbe, de a zsírba is bele lehet fulladni. Ahogy lassan magam testesítem meg a bőség jelképét alkatommal, lélekben mégis hiányokkal küszködöm. Merthogy itt ez a lelkiismeret-furdalás… hiszen a gazdagabbik feléhez tartozom a világnak,(bármennyire is el akarja hitetni velem a média, hogy rosszul, sőt, még annál is rosszabbul élünk)… azért van torta a gyerek születésnapján. Jaj, de jó a habos sütemény… énekelte valamikor Kiss Manyi, vágyott rá, ahogy én is a tortára… nekem elérhető közelségben volt, látszik is rajtam. Ezek szerint mégis van összefüggés a lelki táplálék és a testi táplálkozás között. Étkezési kultúrának lehet nevezni, mely a sejtek szintjére juttatja a mindenkori isteni üzenetet. Mire eljutottam eddig a lelkiismeret furdalással felhív a mindig aktív, remek üzleti érzékkel megáldott barátnőm. Tudják, vannak ilyen emberek, akik valahogy jókor vannak jó helyen, neki most is sikerült. - Szuper új pályát találtam, észrevetted mennyi a túlsúlyos ember manapság? Gyomorszájon talált. - Persze,- suttogtam. - Szóval, most csodapirulákkal dolgozom, fogyasztással foglalkozom, a szó szoros értelmében. - Ember vagy pénztárca? – kérdeztem - Ó, hát mindkettő, ez benne a zsír. Leesett nekem is a tantusz, hisz lassan mindannyian zsírban utazunk. Néha (rendszeresen) a lelkünket is zsírtalanítani szükséges, elégetni belőle a fölös terheket.

Sipos László: Hurrá, itthon nyaralunk!

2013. 06. 21.	Hurrá, itthon nyaralunk!	Sipos László
Kiáltott fel gyermeki őszinteséggel a kislány és boldogan apja nyakába borult. Édesapja pedig félig-meddig tettetett mosollyal nyugtázta, hogy ezt a problémát is sikerült lerendeznie. Nem kis erőfeszítésébe került eljuttatni önmagát és gyermekét erre a pontra. Óvatos volt, mert tudta, az olcsó trükkök, a racionális magyarázatok, meg az önámítás is sutba hullnak olykor, s vízbe dobott kavicsként merülnek el a különböző élethelyzetek fekete tengerében. Mégis próbálkozni kellett, hisz előkerült a téma. Természetesen nem csak úgy véletlenül, hanem mert mindketten érezték, nyakukon a nyár, a vakáció, s ezeknek áldott napjait tartalommal kellene megtölteni. Csak a forma, a mód, csak az nem volt világos. Pedig a trend segítségükre sietett, és ihlette őket, hogy ezekben a napokban illik repülőgépre szállni, autóba vagy vonatra ülni, messzi országok szépségei után kutatni, homokos partokon sütkérezni, majd idegen tengerek és óceánok azúrkék vizében lubickolni. Többcsillagos hotelekben pihenni, elegáns éttermekbe járni, s szebbnél szebb fényképeket készíteni. Bár mindkettejüket csábította ez az idilli álomvilág, megállapodtak, hogy idén semmiképp, esetleg jövőben indulnak csak felkeresésére. Ennek okai mindkettejük számára egyértelműek voltak: a gyermek tudomásul vette, hogy az állatkáit nem lehet túl hosszú időre magukra hagyni, valamint a barátai is nagyon hiányolnák őt, az apa pedig, hogy sok a dolga, de anyagilag sem engedhetné meg magának a kéjutazást, s a nagyszülők vén korukra félretett pénzét nem lenne szép még egyszer elpancsolni. Apa és lánya megegyeztek hát, hogy ha valaki megkérdezi: „És ti merre mentek a nyáron?” – büszkén azt válaszolják: „Mi majd jövőben megyünk, az idén itthon nyaralunk.” Aztán az apa azokra az ismerőseire gondolt, akik ugyanezt mondják, talán keserű szájízzel, vagy éppen helyzetükbe belenyugodva, boldogan. Végül pedig sorolni kezdte, mennyi szép dolog vár rájuk itthon is a nyáron. Amikor a strandolást meg a lovaglást említette, gyermeke kitörő örömmel kiáltott fel: „Hurrá, itthon nyaralunk!”

Moldován Szeredai Noémi: Kincsem, aranyvirágom…

2013. 06. 20.	Kincsem, aranyvirágom…	Moldován Szeredai Noémi
Az özvegy lehuppant a hokedlire, a kezében tartott mobiltelefon kicsusszant kezéből, tompán ütődött a konyhapadló rongyszőnyegéhez.  A televízió nagy hangerővel szólt, kint gyönyörűen sütött a nap, szárítva a viharverte kertet. A szomszédból hancúrozó gyermekek kiabálása szűrődött át, de a körülötte levő hangzavar nem ért el tudatáig. Csak a fülében lüktető szívdobogását hallotta, s a szavakat, melyeket a telefonba hallott: „Fia öngyilkos lett. Egyelőre nincs amiért kijöjjenek, majd értesítjük, mikor jöjjenek.” Kincsem, aranyvirágom, aranybogaram, drága fiacskám. Szkafander és pillangó című megrázó filmdráma jutott eszébe, melyet azelőtt való nap látott. Egy férfi története, aki 42 éves korában, súlyos agyvérzés után, teljesen lebénul, csak bal szemhéját tudja mozgatni, s azzal tanul meg kommunikálni a külvilággal. Bezártság szindrómában szenved, tökéletesen gondolkodik, az emlékei és képzelete szárnyal, s érzéseiről könyvet „ír”. Betűnként   pislogja le élettörténetét,  bezártságát, s a haszontalan köröket, melyeket  futott, amíg egészséges volt. A különbség közte és a filmszereplő között, hogy ő még pislogni sem tud, érezni sem tud semmit − csak az üres kétségbeesés van lelkében. Mégis, emlékfoszlányok jelennek meg, majd egy idézet: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják, …,mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.” Mt 6,19.21. Édes kincsem, aranyvirágom, aranybogaram, drága fiam, hova vitted a szívemet?!

Mátéfi Tímea : Örök változás

2013. 06. 19.	Örök változás	Mátéfi Tímea
Már csak napok kérdése, és a gyermekzsivajtól visszhangzó iskolaudvarok elnémulnak, helyettük nyári táborokba, hűs árnyékú parkokba, jégkrémes strandokra, nagyszülős-tehéncsordavárós falvakba, zsúfolt játszóterekre, szénaillatú dombokra költözik át az erdélyi gyermeki jókedv, zsongás. Cseresznyés nyár kacsingat felénk (idén is), ígérve minden jót, amit beleálmodunk, aztán majd elválik, hogy mit tudunk ebből megengedni magunknak, egymásnak. „Semmi sem vész el, csak átalakul”- talán a legjelentősebb mondat, amit általános iskolából megőriztem magamban Szőcs Enikő igazgatónő biológiaóráiból. Elsődleges és metaforikus értelemben is sokatmondó. Örökéletbe vetett hitünket is alátámasztó mondás. Ehhez jön egy másik nagy igazság: az ember életében egyetlen állandó a változás maga. Szüntelen változás, fejlődés, alakulás tanúi, tapasztalói vagyunk, s bár életünk legjelentősebb stabil pontja Isten, talán néha Ő is meginog, mert kimozdítjuk, vagy engedjük kimozdulni- önmagunkból, belső- és külső világunkból. Vajon az évszakok váltakozásának, az idő múlásának van-e jelentős nyoma bennem? Csak az idő telik fölöttem, vagy érek is vele, hogy majd ne csak idős, hanem érett is legyek ősz hajjal? Kibeszélés, megbeszélés, lebeszélés, átbeszélés, rábeszélés, mellébeszélés, összebeszélés, bebeszélés a mindennapok része, didergő télen és izzasztó nyári napon egyaránt, fejlődésem attól függ: milyen mértékben élek velük. Miközben a Mindenséggel én változom, s a Mindenható örök, a világmérő megállás nélkül pörög, figyelmeztetve, hogy a változás is valóban örök. Vajon ebben a pillanatban hányan nevetnek önfeledten, hányan állnak koporsó mellett, hányan örülnek egy marék eledelnek, hányan dobnak kukába fölöslegesen megvásárolt ételt, hányan mondanak igent és hányan nemet egy életre, hányan élik át életük legjelentősebb sikerét, és hányan menekülnek önként el az életből, vajon hány ember veszíti el otthonát, szeretteit és hány kap új lehetőséget, hányan érzik unalmasnak, fárasztónak mindazt, ami körülöttük, velük történik, és hányan értékelik újra a létet, látják meg benne a csodást? A világszámláló számai pörögnek, a statisztikák romlanak, vagy éppen javulnak, és bennük te, én, az egyén, az Ember is szerepet kap. A változások csúcspontját megérintve mit hagysz magad után az Örökkévalónak, s társaidnak jelként, hogy itt voltál? A cseresznyés nyarakat, didergő teleket, amikor kibeszéltél, megbeszéltél, lebeszéltél, átbeszéltél, rábeszéltél, mellébeszéltél, összebeszéltél, bebeszéltél valamit, valakit? Most inkább helyezkedj el kényelmesen a Gondviselő tenyerén, pár másodpercig ne beszélj sehogyan, közben hallgass meg egy dalt!

Albert-Nagy Ákos István: Istenarc

2013. 06. 18.	Istenarc	Albert-Nagy Ákos István
Ki vagy Te? Mi vagy Te? Ahogy járkálsz. Ahogy beszélsz. Ahogy mosod a fogadat. Ahogy öltözködsz. Ahogyan táncolsz. Ahogyan iszol. Eszel. Vagy bármit teszel… A világ azt mondja: egyedi és megismételhetetlen eleme vagy ennek az univerzumnak. De ha te magad vizsgálod meg, magad is így látod? Mik a te cselekvéseid? Nagy vonalakban nem ugyanazt teszik-e mások is? Nézd meg, mit hordasz magadon: Rövid ruha. hosszú ruha. Szűk vagy bő. Tradicionális, vagy a legmodernebb stílus. Hosszú haj. Rövid haj. Szemüvegtípus. Fülbevaló. Mind-mind uniformizálnak, kategorizálnak. Valamilyen irányzat, stílus, trend követőjévé tesznek. Vagy az iskola. végeredményben ott is utánzol, nemde? Az ismeretek elsajátítása is az utánzás egy formája. Úgy mondod a leckét, úgy végzed a műveletet, úgy olvasol, mint ahogyan azt megtanítják neked. Ugyanazokat a képleteket, ugyanazt a formát használod. Vagy a vallás: Bár nem használja az utánzás szót, de azt mondja: „Add át magad.” (Buddha), „Add meg magad.” (Mohamed), „Kövess engem.” (Jézus). Nem csak külsőleg, de belsőleg is meghatározottak vagyunk! Elveket követünk. Erkölcsi szabályokat tanulunk el egymástól. Magatartásformákat másolunk le. A kicsi a nagytól. A tapasztalatlan a tapasztalttól. A tudatlan a bölcsebbtől. De akkor hol vagyok ÉN? Ki vagyok ÉN? Van-e nekem egyáltalán egyéniségem, Vagy puszta másolata vagyok elődeimnek és kortársaimnak? Kétségkívül másolatok vagyunk. Utánzások, akik lekopírozzuk ezt a világot. Azonban nincs is más dolgunk, mint céltudatosan - és ez a hozzáállás elengedhetetlen az eredményes munka érdekében - lemásolni magunknak a világot, aztán meg jól válogatni. Egy tanárt, vezetőt vagy gurut feltétel nélkül követni nem gyengeségre vall! Egyáltalán. Ez minden tanulás alapja. Aki pedig minél több mintáról, minél többet másol, az annál színesebbé teszi saját egyéniségét, és annál jobban megismeri ezt a világot. S aki megismeri e világot, az önmagát ismeri meg: önmaga igazi arcát. Azt az egy, tiszta és maszk nélküli arcot, amelyről minden egyéb arc másoltatott. Ez az Istenarc, amelyet mi, mint KÉPMÁSOK, mind magunkban hordozunk. Ha felismerted ezt az eredet(i) arcodat, Barátom, ne habozz, hanem bátran szólj: „jer kövess engem!”

Benedek Enikő: XY

2013. 06. 17.	XY	Benedek Enikő
Tudtom szerint, minden egyházközségben az a szokás, hogy a konfirmáló ifjak szülei kitakarítják, majd feldíszítik a templomot, a konfirmálást megelőző napon. Ha netalán tévedek, akkor ez az én hibám. Anyák, apák sepernek, szőnyegeket porolnak, ablakokat lemosnak, porszívóznak, padlót sikálnak, kézimunkákat vasalnak, virágkoszorúkat fonnak, némely helységekben (pl. a szülőfalumban) még nyírfákat is állítanak a templomba vezető úton. Teszik mindezt az erős férfiak és a gyenge nők. S mivel tudjuk, hogy a templomok ablakai általában elég magasan vannak a földtől, ahhoz, hogy egy nőnek csak úgy gyerekjáték legyen azt megpucolni, így a legtöbb esetben szerepcsere történik. Nálunk az idén X és Y apukák voltak azok, akik felvállalták − kívülről az egyik, belülről a másik − ezt a szerepcserét. Becsületükre legyen mondva: nagyon jó munkát végeztek. Én meg is dicsértem őket, mert tudom, hogy mennyire fontos egy férfinak az önértékelés erősítés. Erre az egyik feleség bejelentette, hogy most már tudja biztosan, hogy ki is lesz otthon ezután az ablakmosó. − Jaj, ne! Csak ezt ne tegye! − kiáltottam fel, mire a feleség elkacagta magát és megjegyezte halkan: − Csak vicceltem! Amúgy, ha jól belegondolok, nem is olyan vicces ez az egész téma. A minap meglátogatott egy nagyon jó ismerősünk, aki őszintén elmesélte házassága, majd válása igaz történetét. Én a nő, aki mindig kisebbségben vagyok házon belül, éreztem, hogy ez a látogatás felkavart. Tudvalévő, hogy a mai 21. századi nő miután „jól kiemancipálta magát”, és bebizonyította, hogy mi mindenre képes: az autóvezetéstől el, egészen a vezérigazgatói bársonyszékig, vagy tán annál is tovább, komolyan áttért a férfi „átdeformálására”. Két dologra is összpontosít ezen a téren: anyaimitátort faragni a férfiból vagy egy hímpicurt. A mai modern nő dobja az őskori maradványokat, a harcos, zord, zárkózott, szótlan férfiakat, holott Szendi Gábor szerint: „…ilyen autisztikus jelleget a férfi nemi hormon, a tesztoszteron magas magzati szintje eredményez”. És az ilyen férfi célratörő, sikeres, szeret harcolni és győzni, igazi példakép a fiai számára és mellesleg gondoskodik a családja anyagi jólétéről. De ez mára már nem fontos, amikor mindezt egy nő is megvalósíthatja. A mai nő már nem lobog az igazi férfieszményért, az igazi macsókat is már nagyítóval kell keresni. Feltörőben van a − kívül is, belül is − „feminizálódott” férfi, aki sokkal szimpatikusabb a mai nők szemében, hisz kozmetikushoz, manikűröshöz jár, festi a haját, szőrteleníti magát, hajdúsító sampont és ránctalanító krémeket használ. Empatikus, kellemes, gyengéd, megértő, kedvesen elcseveg bármiről, bármikor, − még mosogatás közben is − kedvesen a feleségével. Szófogadó, odaadó, bármilyen más házimunkát is elvégez, apukámnak lehet szólítani, utasítani lehet, le lehet ellenőrizni, mellesleg nem ájul el a szülőszobában, amikor átvágja a baba köldökzsinórját, fürdet, pelenkáz, cumiztat, böfiztet, sőt olvastam, hogy egyes lelkes és buzgó feminista anyukák elképzelése szerint: a mellkasára felszerelt műcicikből szoptat… Pedig: „Az igazi férfi ki meri magát húzni, úgy közlekedik a mai gazdasági krízistől sújtott világban, hogy sugárzik róla a biztonság, az életöröm, a stabilitás, az erő. Akinek a nemi kromoszómája XY, az a hímnemű. Az még nem férfi. A férfi az, aki nemcsak fizikálisan néz ki annak, hanem aki maximálisan annak érzi magát, vállalva az emberi lét összes velejáró érzését, jót és rosszat egyaránt, nem félve egyiktől sem. Ez adja a belső békével ötvöződött rugalmasságot. Én ezt hívom férfinak, és ebből rendkívül kevés van. Ám ezt az állapotot mindenkinek lehetősége van elérni, mert mindenki maga dönti el, férfi akar-e lenni, vagy csak hímnemű.” (dr. Csernus Imre) Az ismerősünk hímnemű volt és férfi. Csodálkozol?

Pál János: Aranyborjú

2013. 06. 14.	Aranyborjú	Pál János
„Amikor azt látta a nép, hogy Mózes késlekedik, és nem jön le a hegyről, összegyülekezett a nép Áron köré, és azt mondták neki: Jöjj, és készíts nekünk istent, hogy előttünk járjon, mert nem tudjuk, hogy mi történt ezzel a Mózessel, aki felhozott bennünket Egyiptomból.  Áron ezt mondta nekik: Szedjétek ki az aranyfüggőket feleségeitek, fiaitok és leányaitok füléből, és hozzátok ide hozzám! És kiszedte az egész nép az aranyfüggőket a füléből, és odavitte Áronhoz. Ő átvette tőlük, vésővel mintát készített, és borjúszobrot öntött.” „Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, ugyanaz fog történni, mert nincs semmi új a nap alatt. Ha van is olyan dolog, amiről azt mondják, hogy új, az is megvolt már régen, megvolt már jóval előttünk.” – olvashatjuk a Prédikátor könyvében és talán még vitatkozhatnánk is vele kedélyesen, „bölcselkedve”, ha nem szembesülnénk naponta ezerféle bálvánnyal, akik kívül szép és gondosan fényezett mázban ragyognak – akárcsak Áron aranyborja –, hogy belső alantas gondolataikat, érzéseiket leplezzék. Tévedett a Prédikátor – mondanám –, de megcáfol a valóság, látva a hajlongó tömegeket, amelyek minden értéküket feláldozzák a bálványért. Tévedett a Prédikátor – mondanám –, de emberek csoportjai megállíthatatlan kényszert éreznek arra, hogy bálványok járjanak előttük, akik majd megmondják: mit higgy, mondj, cselekedj, érezz; mikor sírj, avagy nevess. A hegyről visszatérő Mózes szerint a borjat készítő Áron vétkezett – lehetséges, én ellenben úgy gondolom, bálványokat követni, azokért áldozatot hozni, nem vétek, hanem végtelen és együgyű ostobaság …

Makkai-Ilkei Ildikó: Imapillanat

2013. 06. 13.	Imapillanat	Makkai-Ilkei Ildikó
Vasárnap délelőtt az a napszak, időszak életemben, amelyik olyan, mintha nem is lenne. Az egész délelőtt fél 11-ig, amikor karomra öltöm palástom, kezembe veszem a Bibliám, és elindulok a templom felé, mintha pillanat alatt telne el. Soha nem tudok elég korán kelni, hogy befejezzem a készülődést, még mielőtt megébred a hangyaboly, mert abban a percben vége szakad az áhítatos pillanatoknak, és mozdulataim, cselekedeteim átváltanak anyai teendőim elvégzésére: reggeli készítése, vetkőztetés, öltöztetés, de mindez sietősen, olyannyira, hogy általában elmarad a lányok megfésülése, talán csak simítok egyet kócos kis fejükön, és máris harangoznak, húzzák az elsőt. Magam is felöltözöm, még egyszer ellenőrzöm a textus helyét, átnézem a hirdetéseket, és közben fél szemmel, fél füllel figyelem a kisebbik lányom, aki mostanában abban leli élvezetét, hogy kisszékét az ajtóhoz cipeli, ha zárva is van, kinyitja, és azzal már kint is van az udvaron. Csend honol a lakásban, valamiben biztos settenkedik, végigrohanok a szobákon, sehol nincs, talán már le is lépett, vagy elbújt valahová. Amikor rátalálok, ott áll a bejártai ajtó között, fél lábbal már kint a tornácon, ott van mellette a kicsi szék, mely csínytevésében segítette, de nem szalad el, arcán nyoma sincs a ravasz kis mosolynak, amivel hasonló helyzetekben fogad, ott áll, és hallom, hogy mormol valamit, kicsi keze imára kulcsolva, és igen, imádkozik. Szól az első harangszó, és ő, ahogyan tanította neki a bencédi pótmamája, elmondja a kicsi imát: „Istenkém segíts meg, ne hagyj el, őrizz meg, tűztől, víztől, mindenféle nagy veszedelemtől.” Szidásra görbülő szám, mely fenyíteni akar: „Már megint kiszöktél, mars, gyorsan vissza a házba!” – egyszeribe megszelídül, ölembe kapom, s már én is imádkozom. Aztán gyorsan visszahozom a lakásba, s máris indulnom kell az Isten háza felé, s megyek is boldogan, mert nekem is újra imádkoznom kell...