Tófalvi Tamás: Egyetlen pillanat

2013. 06. 30.	Egyetlen pillanat	Tófalvi Tamás
Az eső csak pillanatokig esett, s a tikkadt föld mohón szívta magába. Hideg verejtékként futott végig lágyszárú füvek hátán, s mintha a föld is egy mély lélegzettel magához tért volna. A párás levegő halvány sziluetteket rajzolt az égre, s mint botjára támaszkodó juhász pihent meg szemem valahol a távolban. Erdők, mezők horizontig nyúló zöld tengere enyhe hullámokat vert a délutáni szelőben, s a nap egy-egy eltévedt sugara ismét csókot hintett a természet élettől dagadó ajkára. Felgyorsult világunkban van valami, valami, ami úgy tűnik állandó, vagy legalábbis jobban hasonlít az örökkévalósághoz, mint az emberi élet ama néhány mulandó évtizede. Talán sok száz évvel ezelőtt valaki ugyanott állt, ahol most én, s gyermeki tekintete ugyanúgy pihent meg az anyatermészet ölén, mint az enyém. És jönnek még idők, amikor egy-egy kósza lélek leteszi hosszú évekig cipelt életét e helyen, s megpihen az állandóság szemet gyönyörködtető látszatában. Komótosan falják fel az ég tiszta kékjét a lassú emésztésű szürke felhők; úgy tűnik ismét eső lesz. Én hazamegyek, s tán pont te leszel, aki legközelebb ugyanitt megáll, s hozzám hasonlóan egyetlen pillanatra úgy érzi: megállt az idő…