Makkai-Ilkei Ildikó: Imapillanat

2013. 06. 13.	Imapillanat	Makkai-Ilkei Ildikó
Vasárnap délelőtt az a napszak, időszak életemben, amelyik olyan, mintha nem is lenne. Az egész délelőtt fél 11-ig, amikor karomra öltöm palástom, kezembe veszem a Bibliám, és elindulok a templom felé, mintha pillanat alatt telne el. Soha nem tudok elég korán kelni, hogy befejezzem a készülődést, még mielőtt megébred a hangyaboly, mert abban a percben vége szakad az áhítatos pillanatoknak, és mozdulataim, cselekedeteim átváltanak anyai teendőim elvégzésére: reggeli készítése, vetkőztetés, öltöztetés, de mindez sietősen, olyannyira, hogy általában elmarad a lányok megfésülése, talán csak simítok egyet kócos kis fejükön, és máris harangoznak, húzzák az elsőt. Magam is felöltözöm, még egyszer ellenőrzöm a textus helyét, átnézem a hirdetéseket, és közben fél szemmel, fél füllel figyelem a kisebbik lányom, aki mostanában abban leli élvezetét, hogy kisszékét az ajtóhoz cipeli, ha zárva is van, kinyitja, és azzal már kint is van az udvaron. Csend honol a lakásban, valamiben biztos settenkedik, végigrohanok a szobákon, sehol nincs, talán már le is lépett, vagy elbújt valahová. Amikor rátalálok, ott áll a bejártai ajtó között, fél lábbal már kint a tornácon, ott van mellette a kicsi szék, mely csínytevésében segítette, de nem szalad el, arcán nyoma sincs a ravasz kis mosolynak, amivel hasonló helyzetekben fogad, ott áll, és hallom, hogy mormol valamit, kicsi keze imára kulcsolva, és igen, imádkozik. Szól az első harangszó, és ő, ahogyan tanította neki a bencédi pótmamája, elmondja a kicsi imát: „Istenkém segíts meg, ne hagyj el, őrizz meg, tűztől, víztől, mindenféle nagy veszedelemtől.” Szidásra görbülő szám, mely fenyíteni akar: „Már megint kiszöktél, mars, gyorsan vissza a házba!” – egyszeribe megszelídül, ölembe kapom, s már én is imádkozom. Aztán gyorsan visszahozom a lakásba, s máris indulnom kell az Isten háza felé, s megyek is boldogan, mert nekem is újra imádkoznom kell...