Pál János: Aranyborjú

2013. 06. 14.	Aranyborjú	Pál János
„Amikor azt látta a nép, hogy Mózes késlekedik, és nem jön le a hegyről, összegyülekezett a nép Áron köré, és azt mondták neki: Jöjj, és készíts nekünk istent, hogy előttünk járjon, mert nem tudjuk, hogy mi történt ezzel a Mózessel, aki felhozott bennünket Egyiptomból.  Áron ezt mondta nekik: Szedjétek ki az aranyfüggőket feleségeitek, fiaitok és leányaitok füléből, és hozzátok ide hozzám! És kiszedte az egész nép az aranyfüggőket a füléből, és odavitte Áronhoz. Ő átvette tőlük, vésővel mintát készített, és borjúszobrot öntött.” „Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, ugyanaz fog történni, mert nincs semmi új a nap alatt. Ha van is olyan dolog, amiről azt mondják, hogy új, az is megvolt már régen, megvolt már jóval előttünk.” – olvashatjuk a Prédikátor könyvében és talán még vitatkozhatnánk is vele kedélyesen, „bölcselkedve”, ha nem szembesülnénk naponta ezerféle bálvánnyal, akik kívül szép és gondosan fényezett mázban ragyognak – akárcsak Áron aranyborja –, hogy belső alantas gondolataikat, érzéseiket leplezzék. Tévedett a Prédikátor – mondanám –, de megcáfol a valóság, látva a hajlongó tömegeket, amelyek minden értéküket feláldozzák a bálványért. Tévedett a Prédikátor – mondanám –, de emberek csoportjai megállíthatatlan kényszert éreznek arra, hogy bálványok járjanak előttük, akik majd megmondják: mit higgy, mondj, cselekedj, érezz; mikor sírj, avagy nevess. A hegyről visszatérő Mózes szerint a borjat készítő Áron vétkezett – lehetséges, én ellenben úgy gondolom, bálványokat követni, azokért áldozatot hozni, nem vétek, hanem végtelen és együgyű ostobaság …