2012. 05. 28. Gondviselés, hét perc alatt… Bíró Attila
Ez a nap is úgy kezdődik, akárcsak a többi. Már megint elaludtam – „az a nyamvadt csergőóra” – s alig van hét percem, hogy beérjek az irodámba. Hevesen mentegetőzöm, miközben gyors megszokottsággal gyűrött ingem úját igyekszem begombolni. Számból még kilóg a fogkefe, melyet idegességemben agyonrágtam, azonban az értékes időt folyton a zokni ikertestvére rabolja el. Akárcsak egy bűvészi mutatvány, úgy pörögnek ujjaim a cipőfűzők rengetegében, végül is úgy marad, hadd lógjon! Ah! Beleszédülök…, s már zárnám is az ajtót, amikor kellemes gyöngédséggel friss kávéillat árad szét szobám nyomasztó klímája közt. Nem, most arra nincs idő, rohanok és kész. Az autóban ülők, amikor ismét az órámra pillantok, s szívem heves dobogása a nyelvem alatt, mintha versenyre kelne a motor őrült robogásával. Aztán megcsörren a telefon, s valaki azt kéri, hogy írjam le a pontos címét. „Csak egy perc, ameddig találok valamit, amivel írhatnék”! Az írószert keresve nagy halom szemetet túrok fel: receptek, aprópénz, parkolójegyek, használt papírzsebkendők, „csak egy pillanat, itt kell lennie valahol”.
Hirtelen egy látomásom van, „hiszen nekem is lehetne rendes életem”. Arra ébredek, hogy kezembe akadt egy ceruza, de fékeznem kell. A kerekek fülembe hasító nyikorgása lelkemig nyilallik. Az átjárón békés gyerekek röhögnek az ablakon kinyújtott kócos fejemen! Felpörgetem a motort s tovább tépetek, és nocsak, időben megérkeztem. A parkoló végén illedelmesen rám köszön a portás: „Isten hozta uram! A hivatal zárva! Ma ünnepnap van!” „Valóban, az Isten hozott! Tényleg? Ünnep…”
Ez a nap is úgy kezdődik, akárcsak a többi. Már megint elaludtam – „az a nyamvadt csergőóra” – s alig van hét percem, hogy beérjek az irodámba. Hevesen mentegetőzöm, miközben gyors megszokottsággal gyűrött ingem úját igyekszem begombolni. Számból még kilóg a fogkefe, melyet idegességemben agyonrágtam, azonban az értékes időt folyton a zokni ikertestvére rabolja el. Akárcsak egy bűvészi mutatvány, úgy pörögnek ujjaim a cipőfűzők rengetegében, végül is úgy marad, hadd lógjon! Ah! Beleszédülök…, s már zárnám is az ajtót, amikor kellemes gyöngédséggel friss kávéillat árad szét szobám nyomasztó klímája közt. Nem, most arra nincs idő, rohanok és kész. Az autóban ülők, amikor ismét az órámra pillantok, s szívem heves dobogása a nyelvem alatt, mintha versenyre kelne a motor őrült robogásával. Aztán megcsörren a telefon, s valaki azt kéri, hogy írjam le a pontos címét. „Csak egy perc, ameddig találok valamit, amivel írhatnék”! Az írószert keresve nagy halom szemetet túrok fel: receptek, aprópénz, parkolójegyek, használt papírzsebkendők, „csak egy pillanat, itt kell lennie valahol”.
Hirtelen egy látomásom van, „hiszen nekem is lehetne rendes életem”. Arra ébredek, hogy kezembe akadt egy ceruza, de fékeznem kell. A kerekek fülembe hasító nyikorgása lelkemig nyilallik. Az átjárón békés gyerekek röhögnek az ablakon kinyújtott kócos fejemen! Felpörgetem a motort s tovább tépetek, és nocsak, időben megérkeztem. A parkoló végén illedelmesen rám köszön a portás: „Isten hozta uram! A hivatal zárva! Ma ünnepnap van!” „Valóban, az Isten hozott! Tényleg? Ünnep…”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése