2012. 05. 27. Pünkösd Makkai-Ilkei Ildikó
ApCsel 2,46–47: „Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben, dicsérték az Istent, és kedvelte őket az egész nép. Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.”
Mit jelentenek ezek a szavak ma nekünk, unitárius keresztényeknek, mi tart ma össze bennünket, mi öleli át közösségeinket, mi vezet?
A közösség legszebb tulajdonsága, amikor tagjai egy szívvel-lélekkel együtt tudnak imádkozni. Napjainkban ez ritkábban történik meg, hiszen istentiszteleti alkalmaink sem mindennaposak, mégis, amikor így néha együtt lehetünk hit-és sorstársainkkal felemelő pillanat az.
A kenyérnek megtörésére sem kerül olyan gyakran sor, mint az őskeresztény gyülekezetekben, ahol találkozások alkalmából együtt étkeztek, és ezeken az alkalmakon kenyeret törtek meg és adtak sorra egymásnak. De így is van varázsa, így is van mondanivalója a kenyér megtörésének, hiszen ünnepkor telve vannak templomaink. Az a darab kenyér mindannyiunknak jelent valamit, mint a népmese szegény legényének, aki elindult szerencsét próbálni. Az utolsó darab kenyeret édesanyja tarisznyába tette, és fiának adta, de ő kettétörte a kenyeret, egyik felét visszaadta édesanyjának, a másikat morzsáira törte, betette a zsebébe, és ezt mondta: minden nap beteszek egyet a nyelvem alá, és ilyenkor édesanyámra gondolok. Az úrvacsorai darab kenyeret is talán így visszük magunkkal az életbe, s az a darab kenyér sokszor ad ennünk, visz haza, gyűjt egybe, vigasztal meg.
Az első gyülekezet tagjai szüntelenül imádkoztak, mi ritkábban tesszük, de nem nélkülözzük. A csendes ima alatt oly sokszor hallom főként idős testvéreim őszinte, egyszerű imáját: segíts meg, drága jó Istenem. Az imádság a lélek kenyere, nem hagyhatjuk táplálék nélkül lelkünket.
Talán elmondható, hogy ami fontos volt az első gyülekezet életében, ma is az, ma is fontos, életünk nélkülözhetetlen része. S ha most életünkből egyszeribe odalennének ezek a fogódzók, sokkal szegényebbek lennénk. Éljünk úgy, hogy minderről még inkább bizonyságot tudjunk tenni. Hogy ettől a szándékunktól semmi és senki ne tudjon eltávolítani. Ha kereszténynek valljuk magunkat, akkor legyen életünk része az imádkozás, az apostoli tanítás, a kenyér megtörése. Ha kereszténynek tartjuk magunkat, érezzünk felelősséget unitárius gyülekezeteinkért. Ha máskor nem is, de a keresztény egyház születésnapján adjunk számára valamilyen ajándékot, kívánjunk számára hosszú életet, és tegyünk azért, hogy így lehessen.
ApCsel 2,46–47: „Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben, dicsérték az Istent, és kedvelte őket az egész nép. Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.”
Mit jelentenek ezek a szavak ma nekünk, unitárius keresztényeknek, mi tart ma össze bennünket, mi öleli át közösségeinket, mi vezet?
A közösség legszebb tulajdonsága, amikor tagjai egy szívvel-lélekkel együtt tudnak imádkozni. Napjainkban ez ritkábban történik meg, hiszen istentiszteleti alkalmaink sem mindennaposak, mégis, amikor így néha együtt lehetünk hit-és sorstársainkkal felemelő pillanat az.
A kenyérnek megtörésére sem kerül olyan gyakran sor, mint az őskeresztény gyülekezetekben, ahol találkozások alkalmából együtt étkeztek, és ezeken az alkalmakon kenyeret törtek meg és adtak sorra egymásnak. De így is van varázsa, így is van mondanivalója a kenyér megtörésének, hiszen ünnepkor telve vannak templomaink. Az a darab kenyér mindannyiunknak jelent valamit, mint a népmese szegény legényének, aki elindult szerencsét próbálni. Az utolsó darab kenyeret édesanyja tarisznyába tette, és fiának adta, de ő kettétörte a kenyeret, egyik felét visszaadta édesanyjának, a másikat morzsáira törte, betette a zsebébe, és ezt mondta: minden nap beteszek egyet a nyelvem alá, és ilyenkor édesanyámra gondolok. Az úrvacsorai darab kenyeret is talán így visszük magunkkal az életbe, s az a darab kenyér sokszor ad ennünk, visz haza, gyűjt egybe, vigasztal meg.
Az első gyülekezet tagjai szüntelenül imádkoztak, mi ritkábban tesszük, de nem nélkülözzük. A csendes ima alatt oly sokszor hallom főként idős testvéreim őszinte, egyszerű imáját: segíts meg, drága jó Istenem. Az imádság a lélek kenyere, nem hagyhatjuk táplálék nélkül lelkünket.
Talán elmondható, hogy ami fontos volt az első gyülekezet életében, ma is az, ma is fontos, életünk nélkülözhetetlen része. S ha most életünkből egyszeribe odalennének ezek a fogódzók, sokkal szegényebbek lennénk. Éljünk úgy, hogy minderről még inkább bizonyságot tudjunk tenni. Hogy ettől a szándékunktól semmi és senki ne tudjon eltávolítani. Ha kereszténynek valljuk magunkat, akkor legyen életünk része az imádkozás, az apostoli tanítás, a kenyér megtörése. Ha kereszténynek tartjuk magunkat, érezzünk felelősséget unitárius gyülekezeteinkért. Ha máskor nem is, de a keresztény egyház születésnapján adjunk számára valamilyen ajándékot, kívánjunk számára hosszú életet, és tegyünk azért, hogy így lehessen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése