2012.05.25. Sose ütni vissza Máthé Sándor
Amiről ma szólni szeretnék, azt kérdés formájában fogalmazom meg: Vajon feltétlenül szükséges-e megtorolnunk minden sérelmünket?
Jézus azt mondja: „Tudjátok, hogy megmondatott a régieknek, szemet szemért, fogat fogért, én pedig azt mondom nektek…” Van egy teljesen új lehetőség, egy járható út. Az új lehetőség az, hogy nem kell feltétlenül visszaütni. Erre általában csak azok képesek, akik már megtapasztalták, hogy ők is ütöttek valakin, és az nem ütött vissza. Aki már megtapasztalta azt, hogy Isten nem bottal közeledik hozzánk, hanem megbocsátással. Aki átélte azt, hogy Isten gazdag a megbocsátásban és a szeretetben, – az ilyen embert az Isten jósága töri meg és teszi képessé arra, hogy ő ugyanígy viselkedjék másokkal.
Amikor valaki a szíve mélyéig átéli, hogy Isten neki mi mindent bocsátott meg, ez felszabadítja őt arra, hogy olyan apró dolgokat, amivel naponta megbántják, vagy akár komolyabb sérelmet is, amivel valaki megbántotta, megbocsásson.
Ha Isten éltet, pünkösd ünnepén úrvacsorával élünk. Hogy akarunk az úrasztalához járulni? Úgy, hogy továbbra is hordozunk magunkban sérelmeket, amelyetől nem akarunk szabadulni? Vannak, akiknek ezek a kincsei: a sérelmek, a megaláztatások. Ezekre hivatkoznak, ezekkel hivalkodnak: én több ilyet kaptam, tehát én különb vagyok. Közben elviselhetetlenek, kibírhatatlanok a környezetük számára. Nincs bennük öröm, nem sugárzik belőlük semmi pozitívum.
Isten azt a képességet kínálja nekünk szüntelen, hogy tudjunk megbocsátani, hogy mindig ne vegyünk elégtételt, hanem azt hagyjuk Őreá, az igazságosan ítélőre. Aki rosszat mondott rólunk, arról jót mondjunk, aki átkozott, arra áldást mondjunk, aki kárt okozott nekünk, azért imádkozzunk, vagy éppen segítsük valami bajában. Ezt akkor is tegyük meg, ha bolondnak tart a világ. Így próbáljunk élni, hogy kevesebb legyen a bántás, az egymásnak okozott fájdalom.
„Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
Milyen jó lenne nem ütni vissza
Se kézzel, se szóval,
Világítni a napvilággal,
Elaltatni az éjszakával,
Szólni a gyávaság szavával,
De sose ütni vissza.”
(József Attila)
Amiről ma szólni szeretnék, azt kérdés formájában fogalmazom meg: Vajon feltétlenül szükséges-e megtorolnunk minden sérelmünket?
Jézus azt mondja: „Tudjátok, hogy megmondatott a régieknek, szemet szemért, fogat fogért, én pedig azt mondom nektek…” Van egy teljesen új lehetőség, egy járható út. Az új lehetőség az, hogy nem kell feltétlenül visszaütni. Erre általában csak azok képesek, akik már megtapasztalták, hogy ők is ütöttek valakin, és az nem ütött vissza. Aki már megtapasztalta azt, hogy Isten nem bottal közeledik hozzánk, hanem megbocsátással. Aki átélte azt, hogy Isten gazdag a megbocsátásban és a szeretetben, – az ilyen embert az Isten jósága töri meg és teszi képessé arra, hogy ő ugyanígy viselkedjék másokkal.
Amikor valaki a szíve mélyéig átéli, hogy Isten neki mi mindent bocsátott meg, ez felszabadítja őt arra, hogy olyan apró dolgokat, amivel naponta megbántják, vagy akár komolyabb sérelmet is, amivel valaki megbántotta, megbocsásson.
Ha Isten éltet, pünkösd ünnepén úrvacsorával élünk. Hogy akarunk az úrasztalához járulni? Úgy, hogy továbbra is hordozunk magunkban sérelmeket, amelyetől nem akarunk szabadulni? Vannak, akiknek ezek a kincsei: a sérelmek, a megaláztatások. Ezekre hivatkoznak, ezekkel hivalkodnak: én több ilyet kaptam, tehát én különb vagyok. Közben elviselhetetlenek, kibírhatatlanok a környezetük számára. Nincs bennük öröm, nem sugárzik belőlük semmi pozitívum.
Isten azt a képességet kínálja nekünk szüntelen, hogy tudjunk megbocsátani, hogy mindig ne vegyünk elégtételt, hanem azt hagyjuk Őreá, az igazságosan ítélőre. Aki rosszat mondott rólunk, arról jót mondjunk, aki átkozott, arra áldást mondjunk, aki kárt okozott nekünk, azért imádkozzunk, vagy éppen segítsük valami bajában. Ezt akkor is tegyük meg, ha bolondnak tart a világ. Így próbáljunk élni, hogy kevesebb legyen a bántás, az egymásnak okozott fájdalom.
„Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
Milyen jó lenne nem ütni vissza
Se kézzel, se szóval,
Világítni a napvilággal,
Elaltatni az éjszakával,
Szólni a gyávaság szavával,
De sose ütni vissza.”
(József Attila)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése