2011. 09. 29. Próbálkozás Isten előtt Csécs Márton Lőrinc
Én nem hajtok ma be semmiféle állatot semmiféle legelőről, de mint hal az iszapba alámerülök, hogy számot vessek; lentről, a mélyből is szétnézzek.
Milyen kicsi vagyok én a Te nagyságod előtt. Lelkem, mint egy hangjegy egy több felvonásos műben. Örökkévalóságod ellenében egész tudatos életem csak egy sóhajtás. De én mégis boldognak érzem magamat, mert látom életemben a Te kezed vonását és a Te jelenlétednek lábnyomait. Látom, hogy gondviselésed, életem napja nem távozik el tőlem, nem változtatja meg sugarainak irányát, hanem melegen süt és sugaraival közelségedbe emel. Ennyit a megszokott képekkel.
És most azért fordulok Hozzád, megtartó Isten, hogy megköszönjem Neked az elmúlt időszakot és a mai napot. S hogy megkérjelek Téged, hogy maradj velem, a hidegebb időben is. Jóban, rosszban. Reményben és csüggedésben. Úgy, mint eddig is. Felismertem, Istenem, hogy életemben sok az akadály. Hogy gyakran eluralkodik rajtam a félelem, a kilátástalanság. Félek a holnaptól, félek a bizonytalantól, mert úgy érzem, fogytán az erőm, hogy sokszor védtelen vagyok. Hogy túl könnyen tévedek, és visszatekintve a viszonyfogalmak mezején azt látom: sokszor a rossz döntést hoztam a jó helyett.
Sok verességet elszenvedtem. Nyert a gyávaság, nyert a kényelem, a halogatás, a hanyagság. Nyert a kétség és a bizalmatlanság. Nyert a féltékenység és a szomorúság. S mert álommal mértem és egyoldalúan vizsgáltam a dolgokat, csalódtam.
Kérlek bátoríts engem vigasztaló szóval, segíts megerősödni, hátrahagyni azt, ami elmúlt, és kellemetlen volt. Erőt meríteni abból, ami feltöltött, mert szép. Láttasd meg győzelmeimet is, említsd meg gyorsan feledő elmémnek, hogy nem csak elbuktam, hanem igenis: felülkerekedtem az elnyomáson, az egyedülléten, a szomorúságon, a gondon, a betegségen.
Említsd meg, hogy egy kis hittel, képes vagyok romokból, régi kövek felhasználásával új világot építeni.
Küldj életembe egyszerűséget, sok színt, hangulatot. Adj pillanatokat, amikor tudok a közhelyeknek is örvendeni.
Tevékenységednek áldásait megköszönve arra kérlek, hogy vigasztald a szomorkodókat, tápláld a szegényeket, gyógyítsd a betegeket, légy atyja az árvának, és gondviselője az özvegyen maradottnak. Ennyi. Szép napot Neked is!
2011. szeptember 29., csütörtök
2011. szeptember 28., szerda
Szabó Előd: A megtérés feltétele
2011. 09. 28. A megtérés feltétele Szabó Előd
Victor Hugo A nyomorultak című regényéből készült filmet néztem meg a közelmúltban. A meggyőződések küzdelme bontakozik ki a műben.
Javert, a rendőr, meg van győződve arról, hogy aki egyszer bűnőző lesz, az soha nem változik meg. Ezért hosszú börtönbüntetésének letelte után további hosszú éveken keresztül folyamatosan követi, üldözi Jean Valjean-t, hogy újból rácsok mögé juttassa. Valjean meg akarja mutatni, hogy a börtönből, a fegyenctelepről, a bűnből is van visszaút a becsület és a tiszta élet felé.
Hugo derűlátóan zárja a regényt: Javert elsüllyed gyanakvásával együtt, Valjean pedig övéi között hal meg, s hitét továbbadja az utána érkezőknek.
Javert logikája alapvetően helyes volt: a börtön, az igazságszolgáltatási rendszer nem változtatja meg, nem javítja meg a lelket, sőt végérvényesen elsüllyeszti a bűnök fertőjében. Logikájában egy dolgot tévesztett szem elől: az emberi jóság és türelem végtelen erejét. Mert Valjean-t nem a félelem, a rettegés, az üldözöttség érzése tette jó emberré, hanem annak az embernek a jósága, aki megmenti akkor, amikor büntetést érdemelt volna.
Félelemmel, rettegéssel, ítélettel, büntetéssel csak látszólagos eredményeket érhetünk el. Az ember megtérését valakinek a szeretete, bizalma, türelme, megbocsátása kell megelőzze. Ha változtatni akarsz a világon, valakin, ezt soha ne felejtsd el, mert különben elsüllyedsz ítéleteddel együtt.
Victor Hugo A nyomorultak című regényéből készült filmet néztem meg a közelmúltban. A meggyőződések küzdelme bontakozik ki a műben.
Javert, a rendőr, meg van győződve arról, hogy aki egyszer bűnőző lesz, az soha nem változik meg. Ezért hosszú börtönbüntetésének letelte után további hosszú éveken keresztül folyamatosan követi, üldözi Jean Valjean-t, hogy újból rácsok mögé juttassa. Valjean meg akarja mutatni, hogy a börtönből, a fegyenctelepről, a bűnből is van visszaút a becsület és a tiszta élet felé.
Hugo derűlátóan zárja a regényt: Javert elsüllyed gyanakvásával együtt, Valjean pedig övéi között hal meg, s hitét továbbadja az utána érkezőknek.
Javert logikája alapvetően helyes volt: a börtön, az igazságszolgáltatási rendszer nem változtatja meg, nem javítja meg a lelket, sőt végérvényesen elsüllyeszti a bűnök fertőjében. Logikájában egy dolgot tévesztett szem elől: az emberi jóság és türelem végtelen erejét. Mert Valjean-t nem a félelem, a rettegés, az üldözöttség érzése tette jó emberré, hanem annak az embernek a jósága, aki megmenti akkor, amikor büntetést érdemelt volna.
Félelemmel, rettegéssel, ítélettel, büntetéssel csak látszólagos eredményeket érhetünk el. Az ember megtérését valakinek a szeretete, bizalma, türelme, megbocsátása kell megelőzze. Ha változtatni akarsz a világon, valakin, ezt soha ne felejtsd el, mert különben elsüllyedsz ítéleteddel együtt.
2011. szeptember 27., kedd
Farkas Dénes: Kotorászás
2011. 09. 27. Kotorászás Farkas Dénes
Egy hajdani óvónő mesélte, hogy az óvodában a nagycsoportosoknak tanította a matematika alapelemeit. Az első osztály megkezdése előtt a hat éves nebulóknak bizonyos alapfogalmakat meg kellet ismerni. Így történt, hogy Homoródalmáson az egyik kisfiútól megkérdezte az óvónéni:
– Ha a zsebecskédben van öt dió, s abból az óvónéni kivesz kettőt, akkor neked hány marad?
– Az én zsebömbe maga ne kotojásszon – jött az azonnali válasz.
A gyermek csak akkora volt, hogy sejpítése okán az r betűt még nem is tudta kiejteni. Tudott egy dolgot a lelkem – nevezetesen azt, hogy az Ő zsebéről van szó.
Sokszor elgondolkoztam ezen a kis történeten. Vajon mi lett e gyermekből? – tehetjük fel a költői kérdést. Nem hiszem, hogy örökölte a két Bolyai génrendszerét, az is meglehet, hogy nem lett „matekes”, de azt hiszem, hogy a jussához ízig-vérig ragaszkodó székely atyafi lett belőle. Amikor Tamási Árontól érdeklődtek, hogy mit is jelent az, hogy valaki székely, valami ilyesmit mondott, hogy: az is magyar, csak sőt! A sejpítő kicsi gyermekben már az óvodában benne volt az, ami a csárdásban a pattintás. Ettől vagyunk mi azok, akik vagyunk! Hogy mikor fogunk önrendelkezni az a jövő zenéje, de a kotorászásnak előbb-utóbb vége kell legyen! Igaz-e, hogy még van dió a zsebünkben és az a miénk?!
Egy hajdani óvónő mesélte, hogy az óvodában a nagycsoportosoknak tanította a matematika alapelemeit. Az első osztály megkezdése előtt a hat éves nebulóknak bizonyos alapfogalmakat meg kellet ismerni. Így történt, hogy Homoródalmáson az egyik kisfiútól megkérdezte az óvónéni:
– Ha a zsebecskédben van öt dió, s abból az óvónéni kivesz kettőt, akkor neked hány marad?
– Az én zsebömbe maga ne kotojásszon – jött az azonnali válasz.
A gyermek csak akkora volt, hogy sejpítése okán az r betűt még nem is tudta kiejteni. Tudott egy dolgot a lelkem – nevezetesen azt, hogy az Ő zsebéről van szó.
Sokszor elgondolkoztam ezen a kis történeten. Vajon mi lett e gyermekből? – tehetjük fel a költői kérdést. Nem hiszem, hogy örökölte a két Bolyai génrendszerét, az is meglehet, hogy nem lett „matekes”, de azt hiszem, hogy a jussához ízig-vérig ragaszkodó székely atyafi lett belőle. Amikor Tamási Árontól érdeklődtek, hogy mit is jelent az, hogy valaki székely, valami ilyesmit mondott, hogy: az is magyar, csak sőt! A sejpítő kicsi gyermekben már az óvodában benne volt az, ami a csárdásban a pattintás. Ettől vagyunk mi azok, akik vagyunk! Hogy mikor fogunk önrendelkezni az a jövő zenéje, de a kotorászásnak előbb-utóbb vége kell legyen! Igaz-e, hogy még van dió a zsebünkben és az a miénk?!
2011. szeptember 25., vasárnap
Sándor Szilárd: Három perces hálaadás
2011. 09. 25. Három perces hálaadás Sándor Szilárd
Köszönöm Istenem a szüleim és hogy élnek
és azt hogy még mindig munkájuk temérdek.
Köszönöm Istenem az én szerető családom
és hogy mindannyiukat minden nap látom.
Köszönöm Istenem elhunyt kedves szeretteim
adj nekik nyugalmat az örökélet földjein s egein.
Köszönöm Istenem a jó barátaim és a verseket
a zenét, az éneket , az Óceánt és a tengereket.
Köszönöm a levegőt, a tüzet és a termő földet
köszöm a hitet, a szeretetet és az örök zöldet.
Köszönöm Neked, óh Isten, köszönöm Neked,
Mindent mindenben, a megtartó szerelmet.
Köszönöm a verset és köszönöm e pohár bort,
Köszönöm a gyertyalángot és köszönöm a port.
Köszönöm Istenem a szüleim és hogy élnek
és azt hogy még mindig munkájuk temérdek.
Köszönöm Istenem az én szerető családom
és hogy mindannyiukat minden nap látom.
Köszönöm Istenem elhunyt kedves szeretteim
adj nekik nyugalmat az örökélet földjein s egein.
Köszönöm Istenem a jó barátaim és a verseket
a zenét, az éneket , az Óceánt és a tengereket.
Köszönöm a levegőt, a tüzet és a termő földet
köszöm a hitet, a szeretetet és az örök zöldet.
Köszönöm Neked, óh Isten, köszönöm Neked,
Mindent mindenben, a megtartó szerelmet.
Köszönöm a verset és köszönöm e pohár bort,
Köszönöm a gyertyalángot és köszönöm a port.
2011. szeptember 23., péntek
Tófalvi Tamás: Szavaink börtöne
2011. 09. 23. Szavaink börtöne Tófalvi Tamás
Aki sokat beszél, az keveset mond – traktálta unokáit egykoron nagyapám, s mi, akiknek akkor még édes volt szájában a gyermeki csevej minden szava, nem értettük a „vén bölcs” sokszori intelmeit. Mert az ember szeret beszélni, hiszen ez a legkifejezőbb lehetőségünk, s tán egyik legnagyobb tálentuma az Örökkévalónak, mellyel gyermekét megtisztelte hajdanán. Mégis, ahogy az ember nő, majd öregszik, mind szótlanabbá válik. Van, aki azt mondja, hogy ez a bölcsesség jele, van, aki félelemből, gátlásokból, komplexusok szorításában hallgat, és van, aki szégyelli szűkmarkú szavait. Mások telebeszélik a fejed, s szólnak akkor is, amikor a hallgatás jobban áll nekik, és olyanok is akadnak, kik tényleges bölcsességről tesznek bizonyságot sokatmondó, lakonikus mondatokkal.
Mindezek ellenére hányszor válunk mi magunk önnön szavaink börtönévé, mert bár az elme s a lélek megszüli, szavakká mégsem pendül hangszálaink mély rezdülésében a gondolat...
Pedig sokszor egy-egy „köszönöm”, „bocsáss meg”, „szeretlek” csodákra képes és néhány kimondott szóval embereket emelhetünk fel, ölelhetünk át, vigasztalhatunk meg. A szavak gyógyítanak, sebeket kötöznek be, széthullott családokat egyesítenek s megosztják velünk mások örömeit.
„Hallgatni arany” – mondja a népi bölcselet, de ez mások aranya, mások gazdagsága. Az enyémet szavakban mérem. Egy-egy szót mosolyra, szeretetre, megelégedésre, megvigasztalódásra cserélek, s míg más az arany bűvöletében hallgat, én hangosan nevetek, énekelek, imádkozok másokkal, s lelkemmel fizetek kedves szavaikért.
Gondold csak végig, hogy hányszor hallgattál, amikor szólanod kellett volna?! Hányszor bilincselted a némasághoz érző gondolataid!?
És már csak egy kérdésem maradt: ha akkor felszólalsz, más lenne most a körülötted lüktető világ?
Aki sokat beszél, az keveset mond – traktálta unokáit egykoron nagyapám, s mi, akiknek akkor még édes volt szájában a gyermeki csevej minden szava, nem értettük a „vén bölcs” sokszori intelmeit. Mert az ember szeret beszélni, hiszen ez a legkifejezőbb lehetőségünk, s tán egyik legnagyobb tálentuma az Örökkévalónak, mellyel gyermekét megtisztelte hajdanán. Mégis, ahogy az ember nő, majd öregszik, mind szótlanabbá válik. Van, aki azt mondja, hogy ez a bölcsesség jele, van, aki félelemből, gátlásokból, komplexusok szorításában hallgat, és van, aki szégyelli szűkmarkú szavait. Mások telebeszélik a fejed, s szólnak akkor is, amikor a hallgatás jobban áll nekik, és olyanok is akadnak, kik tényleges bölcsességről tesznek bizonyságot sokatmondó, lakonikus mondatokkal.
Mindezek ellenére hányszor válunk mi magunk önnön szavaink börtönévé, mert bár az elme s a lélek megszüli, szavakká mégsem pendül hangszálaink mély rezdülésében a gondolat...
Pedig sokszor egy-egy „köszönöm”, „bocsáss meg”, „szeretlek” csodákra képes és néhány kimondott szóval embereket emelhetünk fel, ölelhetünk át, vigasztalhatunk meg. A szavak gyógyítanak, sebeket kötöznek be, széthullott családokat egyesítenek s megosztják velünk mások örömeit.
„Hallgatni arany” – mondja a népi bölcselet, de ez mások aranya, mások gazdagsága. Az enyémet szavakban mérem. Egy-egy szót mosolyra, szeretetre, megelégedésre, megvigasztalódásra cserélek, s míg más az arany bűvöletében hallgat, én hangosan nevetek, énekelek, imádkozok másokkal, s lelkemmel fizetek kedves szavaikért.
Gondold csak végig, hogy hányszor hallgattál, amikor szólanod kellett volna?! Hányszor bilincselted a némasághoz érző gondolataid!?
És már csak egy kérdésem maradt: ha akkor felszólalsz, más lenne most a körülötted lüktető világ?
2011. szeptember 21., szerda
Gál Zoltán: Jelzőlámpa
2011. 09. 20. Jelzőlámpa Gál Zoltán
A jelzőlámpa pirosra váltott. Megálltam. Ujjaim türelmetlen táncot jártak a kormányon, szemem a visszaszámlálóra révedt. Ha csak egy pár pillanattal hamarabb érkezem, talán még átjutottam volna. Talán. Így most várnom kell, amíg elhaladnak a kocsisorok. A várakozás mindig hosszúnak tűnő perceiben azon gondolkodom, hogy talán már jó előre tartanék az úton, ha a lámpa pont akkor nem késztet megállásra. Gondolataimban látom, hogy körülbelül most hol járnék: a második vagy talán a harmadik kanyaron is túl. De most néznem kell a visszaszámláló lassú váltakozásait, és állnom kell egy helyben. Méltatlankodásomban ráébredek arra, hogy valójában nem is a jelzőlámpára haragszom, ugyanis jó szolgálatot teljesít. Visszatartja a sietőket, és lehetőséget ad másnak is a haladásra.
Éppen azért használják a jelzőlámpákat, hogy irányítsák a forgalmat, egy jól meghatározott szabály szerint. Ha pirosra vált, állnunk kell, várnunk kell, akár tetszik, akár nem. Nélkülük mindenki sietne, és senki nem állna meg, hogy más is elhaladhasson. Valaki azt mondta, hogy neki nincs ideje megállni. Pedig szükség van a megállásra. Amikor az ember megáll – akárcsak egy jelzőlámpa piros fényénél a zöldre várva –, elgondolkodik azon, hogy az eszeveszett sietség sosem jó tanácsadó. Emiatt vannak tele a hírműsorok emberi tragédiák végeláthatatlan sorozatával. Mert sietünk mindaddig, amíg legjobb esetben egy jelzőlámpa megállásra nem késztet bennünket.
Láthatatlan jelzőlámpáink is vannak itt, legbelül. Sokszor ezek késztetnek megállásra, hogy megpihenjünk, felszisszenjünk, és megláthassuk körülöttünk Isten csodálatos világát: az embereket, a lehetőségeket, egymást. Észrevegyük mindazt, ami természetesnek tűnik, de ami felett sokszor elsiklunk éppen azért, mert megállni sincs időnk. Gondolkodtunk-e el valaha is azon, hogy mi lesz, ha a belső jelzésekre sem figyelünk, azokat semmibe vesszük? Ha akkor is sietünk, ha azok megállásra és egy percnyi pihenésre szólítanak? Bizony, az összeomlás ilyenkor elkerülhetetlen, és az ember saját gyarlósága miatt vesztébe rohan. S bár megtanították, hogy legfontosabb pedálunk a fék, legjobb biztonsági övünk pedig az Istenben vetett bizalom, gyakran hívjuk ki mégis a sorsot magunk ellen.
Talán mégis jobb kivárni a zöldet, és azután nyargalni tovább...
A jelzőlámpa pirosra váltott. Megálltam. Ujjaim türelmetlen táncot jártak a kormányon, szemem a visszaszámlálóra révedt. Ha csak egy pár pillanattal hamarabb érkezem, talán még átjutottam volna. Talán. Így most várnom kell, amíg elhaladnak a kocsisorok. A várakozás mindig hosszúnak tűnő perceiben azon gondolkodom, hogy talán már jó előre tartanék az úton, ha a lámpa pont akkor nem késztet megállásra. Gondolataimban látom, hogy körülbelül most hol járnék: a második vagy talán a harmadik kanyaron is túl. De most néznem kell a visszaszámláló lassú váltakozásait, és állnom kell egy helyben. Méltatlankodásomban ráébredek arra, hogy valójában nem is a jelzőlámpára haragszom, ugyanis jó szolgálatot teljesít. Visszatartja a sietőket, és lehetőséget ad másnak is a haladásra.
Éppen azért használják a jelzőlámpákat, hogy irányítsák a forgalmat, egy jól meghatározott szabály szerint. Ha pirosra vált, állnunk kell, várnunk kell, akár tetszik, akár nem. Nélkülük mindenki sietne, és senki nem állna meg, hogy más is elhaladhasson. Valaki azt mondta, hogy neki nincs ideje megállni. Pedig szükség van a megállásra. Amikor az ember megáll – akárcsak egy jelzőlámpa piros fényénél a zöldre várva –, elgondolkodik azon, hogy az eszeveszett sietség sosem jó tanácsadó. Emiatt vannak tele a hírműsorok emberi tragédiák végeláthatatlan sorozatával. Mert sietünk mindaddig, amíg legjobb esetben egy jelzőlámpa megállásra nem késztet bennünket.
Láthatatlan jelzőlámpáink is vannak itt, legbelül. Sokszor ezek késztetnek megállásra, hogy megpihenjünk, felszisszenjünk, és megláthassuk körülöttünk Isten csodálatos világát: az embereket, a lehetőségeket, egymást. Észrevegyük mindazt, ami természetesnek tűnik, de ami felett sokszor elsiklunk éppen azért, mert megállni sincs időnk. Gondolkodtunk-e el valaha is azon, hogy mi lesz, ha a belső jelzésekre sem figyelünk, azokat semmibe vesszük? Ha akkor is sietünk, ha azok megállásra és egy percnyi pihenésre szólítanak? Bizony, az összeomlás ilyenkor elkerülhetetlen, és az ember saját gyarlósága miatt vesztébe rohan. S bár megtanították, hogy legfontosabb pedálunk a fék, legjobb biztonsági övünk pedig az Istenben vetett bizalom, gyakran hívjuk ki mégis a sorsot magunk ellen.
Talán mégis jobb kivárni a zöldet, és azután nyargalni tovább...
2011. szeptember 19., hétfő
Orbán Erika : Hit – erkölcs
2011. 09. 17. Hit – erkölcs Orbán Erika
Egy apa meséli, megtiltotta 16 éves, tehetséges fiának, hogy az iskola zenekarában zenéljen, mert a tanév negyedik napján rajtakapta, hogy marihuánás cigarettát szívott a barátaival. Ez eszembe juttatja azokat az embereket, akik vallásos alapon tiltják a házasság előtti szexuális életet. A minap egy továbbküldött videó-üzenetben egy abortuszt túlélő, harmincas hölgy roppant szenvedéllyel beszélt arról, hogy azért kellett neki életben maradnia, hogy Jézus Krisztussal „kicsit fölkavarja” a dolgokat, mert az ő neve hallatán sokan kényelmetlenül érzik magukat.
És miközben belátom, engem is érint ez a kényelmetlenség; zavar a kizárólagosságot hirdető vallásos dogmatizmus; rögtön eszembe jut Jung: légy figyelmes arra, mi bánt másban, mert magadhoz vezet el/vissza. Számomra tehát marad a kérdés: képes vagyok-e kizárólagosság nélkül gyakorolni hitemet? Úgy tenni hitvallást, hogy más ne érezze kényelmetlenül magát közelemben? Hinni az egy, örök Istent, és közben életemmel, értékválasztásaimmal, erkölcsi ítélkezéseimmel és cselekedeteimmel hirdetni, hogy létezik Valaki, aki Teremtő, csodákra képes, gondját viseli szívverésünknek és a csillagok állásának egyaránt. Ez a hit számomra, mindenekfölött, bizalmat jelent. Olyanfajta bizalmat a Mindenség Urában, amit azoknál a felvilágosult, bölcs, valláserkölcsi tanítóknál tapasztalhatunk, akiket maga Isten küldött, hogy erősítsék hitünket. Sokan voltak próféták, apostolok, vallásalapítók. Emberségükben sérülékenyek, de tökéletességet áhításukban tökéletesek.
Úgy tapasztalom, napjainkban igen súlyos, emberi lelkünk számára terhes erkölcsi kérdésekkel szembesülünk. Szeretnénk biztos kapaszkodókat, és, amikor úgy véljük, megtaláltuk, azt mindenáron érvényesíteni akarjuk. Amikor elfeledkezünk tökéletlenségünkről, akkor hevesen tiltunk, és magunkra öltjük a vak vallásosság páncélját. Mert az érzelem- és ismeretalapú hitünk magára hagyott. Amikor emlékezünk homályos látásunkra és töredékes ismeretünkre, akkor segítséget kérünk az örök idő küldötteitől – Jézus, Mózes, a próféták, Buddha, Mohamed, Konfucius, Zoroaszter stb. – és az értelem angyalaitól. A tudás, a felvilágosultság és az Életet illetően a biztonságos választások lehetősége megnyugtat. Bizalommal tölt el. Erősíti felelősségtudatomat, önmagamhoz és környezetemhez való kötődéseimet. És ezáltal, paradox módon, szabadság-érzetemet.
Kizárólag a vallásom nem védhet meg betegségektől, függőségektől, erkölcstelen döntésektől és az ezek következtében kialakuló fájdalomtól. Érzelem- és ismeret-alapú hitem azonban képessé tehet bölcs választásokra, hogy elfogadó legyek a másságot illetően, hogy megkülönböztessem a „roppant szenvedélyt” az agressziótól, és életem nagy útkereszteződéseiben is higgyem: minden úton Ő vezet.
Egy apa meséli, megtiltotta 16 éves, tehetséges fiának, hogy az iskola zenekarában zenéljen, mert a tanév negyedik napján rajtakapta, hogy marihuánás cigarettát szívott a barátaival. Ez eszembe juttatja azokat az embereket, akik vallásos alapon tiltják a házasság előtti szexuális életet. A minap egy továbbküldött videó-üzenetben egy abortuszt túlélő, harmincas hölgy roppant szenvedéllyel beszélt arról, hogy azért kellett neki életben maradnia, hogy Jézus Krisztussal „kicsit fölkavarja” a dolgokat, mert az ő neve hallatán sokan kényelmetlenül érzik magukat.
És miközben belátom, engem is érint ez a kényelmetlenség; zavar a kizárólagosságot hirdető vallásos dogmatizmus; rögtön eszembe jut Jung: légy figyelmes arra, mi bánt másban, mert magadhoz vezet el/vissza. Számomra tehát marad a kérdés: képes vagyok-e kizárólagosság nélkül gyakorolni hitemet? Úgy tenni hitvallást, hogy más ne érezze kényelmetlenül magát közelemben? Hinni az egy, örök Istent, és közben életemmel, értékválasztásaimmal, erkölcsi ítélkezéseimmel és cselekedeteimmel hirdetni, hogy létezik Valaki, aki Teremtő, csodákra képes, gondját viseli szívverésünknek és a csillagok állásának egyaránt. Ez a hit számomra, mindenekfölött, bizalmat jelent. Olyanfajta bizalmat a Mindenség Urában, amit azoknál a felvilágosult, bölcs, valláserkölcsi tanítóknál tapasztalhatunk, akiket maga Isten küldött, hogy erősítsék hitünket. Sokan voltak próféták, apostolok, vallásalapítók. Emberségükben sérülékenyek, de tökéletességet áhításukban tökéletesek.
Úgy tapasztalom, napjainkban igen súlyos, emberi lelkünk számára terhes erkölcsi kérdésekkel szembesülünk. Szeretnénk biztos kapaszkodókat, és, amikor úgy véljük, megtaláltuk, azt mindenáron érvényesíteni akarjuk. Amikor elfeledkezünk tökéletlenségünkről, akkor hevesen tiltunk, és magunkra öltjük a vak vallásosság páncélját. Mert az érzelem- és ismeretalapú hitünk magára hagyott. Amikor emlékezünk homályos látásunkra és töredékes ismeretünkre, akkor segítséget kérünk az örök idő küldötteitől – Jézus, Mózes, a próféták, Buddha, Mohamed, Konfucius, Zoroaszter stb. – és az értelem angyalaitól. A tudás, a felvilágosultság és az Életet illetően a biztonságos választások lehetősége megnyugtat. Bizalommal tölt el. Erősíti felelősségtudatomat, önmagamhoz és környezetemhez való kötődéseimet. És ezáltal, paradox módon, szabadság-érzetemet.
Kizárólag a vallásom nem védhet meg betegségektől, függőségektől, erkölcstelen döntésektől és az ezek következtében kialakuló fájdalomtól. Érzelem- és ismeret-alapú hitem azonban képessé tehet bölcs választásokra, hogy elfogadó legyek a másságot illetően, hogy megkülönböztessem a „roppant szenvedélyt” az agressziótól, és életem nagy útkereszteződéseiben is higgyem: minden úton Ő vezet.
2011. szeptember 17., szombat
Farkas Dénes: Igeragozás
2011. 09. 16. Igeragozás Farkas Dénes
Kevés iskolásnak kedvence a nyelvtan. A ba-, be- , ban-, ben- helytelen használata lépten-nyomon sérti a nyelvet szakszerűen beszélő és hallgató füleit.Az igeragozás sem egyszerű feladat. Az igeképzés labirintusában is sok az esély az eltévedésre. Gazdag nyelvünk a maga társtalanságában képes csodás dolgokat megfogalmazni. Képes a grammatika a főnévből igét képezni, ragozható igét. A szamár főnevet, ha megtoldjuk, szamárkodik lesz belőle. A kutya főnévhez, ha ragokat teszünk, akkor lehet kutyás melléknév vagy kutyálkodik ige is. Egyszerű? Nemde?
A közelmúltban egyik barátunk a világhálón bemutatta a homoródkarácsonyfalvi unitárius templom látnivalóit, melyből hagytak ránk bőségesen az Ősök. Olvasom a kinagyított képen a régi írást, melyet érdekes karakterű betűkkel írtak fel a szentély fölé. A templom szentélye -tudvalevőleg elmúlta a 700. évét. Károli Gáspár 1590-ben adta ki a magyar Bibliát. Az sem kizárt, hogy a szentély felett az írás Károli előtti, és valaki egyenesen a Vulgata szövegét magyarította.
A felírt szöveg – többek között – ezt hordozza: VIGYÁZZATOK MARAGYATOK MEG A HITBEN EMBERKEGYETEK ÉS ERŐSÖDGYETEK MEGH. COR XVI v XIII.
A hitében ingadozó Korinthusi Gyülekezethez Pál Apostol felhívást intéz a következő szöveggel: „Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, legyetek férfiak, legyetek erősek!” (I. Kor 16:13, Károli Gáspár)
Azt nem tudom,hogy a templomi felirat mikori, de azt tudom, hogy a magyar nyelvben csak itt találkoztam az „emberkedés” kifejezéssel. Azon persze érdemes elgondolkozni, hogy ez a szokatlan szó (melyet főnévből képzett a magyar igévé) mit takar? Én emberkedem, te emberkedel, ő emberkedik, mi emberkedünk, ti emberkedtek, ők emberkednek…
Vajon hogy is állunk? Azt hiszem,hogy kutyálkodunk, szamárkodunk stb. eleget! Jó lenne többet EMBERKEDNI, hiszen Homoródkarácsonyfalván is megmondták vagy 700 éve!
Kevés iskolásnak kedvence a nyelvtan. A ba-, be- , ban-, ben- helytelen használata lépten-nyomon sérti a nyelvet szakszerűen beszélő és hallgató füleit.Az igeragozás sem egyszerű feladat. Az igeképzés labirintusában is sok az esély az eltévedésre. Gazdag nyelvünk a maga társtalanságában képes csodás dolgokat megfogalmazni. Képes a grammatika a főnévből igét képezni, ragozható igét. A szamár főnevet, ha megtoldjuk, szamárkodik lesz belőle. A kutya főnévhez, ha ragokat teszünk, akkor lehet kutyás melléknév vagy kutyálkodik ige is. Egyszerű? Nemde?
A közelmúltban egyik barátunk a világhálón bemutatta a homoródkarácsonyfalvi unitárius templom látnivalóit, melyből hagytak ránk bőségesen az Ősök. Olvasom a kinagyított képen a régi írást, melyet érdekes karakterű betűkkel írtak fel a szentély fölé. A templom szentélye -tudvalevőleg elmúlta a 700. évét. Károli Gáspár 1590-ben adta ki a magyar Bibliát. Az sem kizárt, hogy a szentély felett az írás Károli előtti, és valaki egyenesen a Vulgata szövegét magyarította.
A felírt szöveg – többek között – ezt hordozza: VIGYÁZZATOK MARAGYATOK MEG A HITBEN EMBERKEGYETEK ÉS ERŐSÖDGYETEK MEGH. COR XVI v XIII.
A hitében ingadozó Korinthusi Gyülekezethez Pál Apostol felhívást intéz a következő szöveggel: „Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, legyetek férfiak, legyetek erősek!” (I. Kor 16:13, Károli Gáspár)
Azt nem tudom,hogy a templomi felirat mikori, de azt tudom, hogy a magyar nyelvben csak itt találkoztam az „emberkedés” kifejezéssel. Azon persze érdemes elgondolkozni, hogy ez a szokatlan szó (melyet főnévből képzett a magyar igévé) mit takar? Én emberkedem, te emberkedel, ő emberkedik, mi emberkedünk, ti emberkedtek, ők emberkednek…
Vajon hogy is állunk? Azt hiszem,hogy kutyálkodunk, szamárkodunk stb. eleget! Jó lenne többet EMBERKEDNI, hiszen Homoródkarácsonyfalván is megmondták vagy 700 éve!
2011. szeptember 15., csütörtök
Makkai-Ilkei Ildikó: Nyaraink
2011.09.15. Nyaraink Makkai-Ilkei Ildikó
Gyermekkorom nyarai életem legszebb, legboldogabb éveiként maradtak meg emlékezetemben. Végtelennek tűnő három hónap volt, a maga önfeledt játékával, amikor késő estig több utca gyerekei szórakoztattuk egymást népi gyermekjátékokkal, „patkányozással”, na meg néhány hetes kis kutyánkat is meg kellett keresztelni. Elmaradhatatlan volt a nyaralás szüleimmel, ami nem a Kanári szigetekre vagy Tunéziába vitt, kék Trabantunk csupán a Szentimrei Büdös Fürdőre ért fel nagy nehezen, többszöri megtaszítás, önindító-veregetés, és persze gyermeki imádkozás eredményeként. Számomra semmi nem hiányzott ezekből az évekből. Nem kell különös bölcsnek lennem, hogy meglássam, alig telt el néhány évtized, és minden annyira megváltozott.
A felsőbencédi családok második találkozóján véletlenül egy találkozásnak voltam szem- és fültanúja. Harmincas éveiben járó két hazatérő fiatal ölelte át egymást és szinte egyszerre kiáltottak fel: van már tíz éve, hogy nem láttalak! Ma tudtam meg, hogy második unokatestvérek.
Megmaradt előttem, bennem ez a kép, mert manapság valóban annyit beszélünk a rohanó időről, arról, hogy bezzeg a mi időnkben milyen hosszúak voltak a nyarak, nyugodtak és szépek az őszi betakarodás hónapjai. Féltjük gyerekeinket, vajon nekik mi marad meg a „hosszú nyárból”, s szeretnénk belelátni kis koponyájukba: vajon számukra is olyan végeláthatatlan, szép időszak a gyermekkor nyara, csak mi felnövők lettünk ennyire mások?
Tíz s megannyi év rohan el mellettünk, veszítjük el és találjuk meg újra és újra azokat a szálakat, amelyek összekötnek Istennel, egymással, az otthonmaradottakkkal, és egy-egy ilyen találkozás emlékeztet és új feladatot ad, ahogyan Molnos Lajos írja egyik versében:
Megérkeztél, gyermek. Rég
vártunk már.
Felgyűltek szavaink,
melyeket napról napra,
évről évre raktunk félre,
hogy átadhassuk neked, ha egyszer
megérkezel.
Sokan elmentek már a rád várók közül.
Vissza a földbe. A gyökerekbe.
De mindig maradt valaki. Mert
meg kellett várnunk téged, hogy
megőrzött szavainkat
átadhassuk egyszer majd neked.
Vegyed hát őket:
az egyik darab kő –
legyen fegyvered is,
másik darab föld –
legyen menedéked is valahol,
harmadik csillag –
legyen a sorsod,
a negyedik fűszál, az ötödik szellő,
a hatodik forrás,
és mi vagyunk a hetedik –
Te, ki végre megérkeztél,
örökségként ennyit adunk neked.
Ne tékozold el,
gyermek.
Megérkezni vágyó, rohanó, intézkedő, utakat, ösvényeket, követ, földet, csillagot, szellőt, forrást tékozló lettem magam is. Istenem add, legyen Nálad pihenésem.
Gyermekkorom nyarai életem legszebb, legboldogabb éveiként maradtak meg emlékezetemben. Végtelennek tűnő három hónap volt, a maga önfeledt játékával, amikor késő estig több utca gyerekei szórakoztattuk egymást népi gyermekjátékokkal, „patkányozással”, na meg néhány hetes kis kutyánkat is meg kellett keresztelni. Elmaradhatatlan volt a nyaralás szüleimmel, ami nem a Kanári szigetekre vagy Tunéziába vitt, kék Trabantunk csupán a Szentimrei Büdös Fürdőre ért fel nagy nehezen, többszöri megtaszítás, önindító-veregetés, és persze gyermeki imádkozás eredményeként. Számomra semmi nem hiányzott ezekből az évekből. Nem kell különös bölcsnek lennem, hogy meglássam, alig telt el néhány évtized, és minden annyira megváltozott.
A felsőbencédi családok második találkozóján véletlenül egy találkozásnak voltam szem- és fültanúja. Harmincas éveiben járó két hazatérő fiatal ölelte át egymást és szinte egyszerre kiáltottak fel: van már tíz éve, hogy nem láttalak! Ma tudtam meg, hogy második unokatestvérek.
Megmaradt előttem, bennem ez a kép, mert manapság valóban annyit beszélünk a rohanó időről, arról, hogy bezzeg a mi időnkben milyen hosszúak voltak a nyarak, nyugodtak és szépek az őszi betakarodás hónapjai. Féltjük gyerekeinket, vajon nekik mi marad meg a „hosszú nyárból”, s szeretnénk belelátni kis koponyájukba: vajon számukra is olyan végeláthatatlan, szép időszak a gyermekkor nyara, csak mi felnövők lettünk ennyire mások?
Tíz s megannyi év rohan el mellettünk, veszítjük el és találjuk meg újra és újra azokat a szálakat, amelyek összekötnek Istennel, egymással, az otthonmaradottakkkal, és egy-egy ilyen találkozás emlékeztet és új feladatot ad, ahogyan Molnos Lajos írja egyik versében:
Megérkeztél, gyermek. Rég
vártunk már.
Felgyűltek szavaink,
melyeket napról napra,
évről évre raktunk félre,
hogy átadhassuk neked, ha egyszer
megérkezel.
Sokan elmentek már a rád várók közül.
Vissza a földbe. A gyökerekbe.
De mindig maradt valaki. Mert
meg kellett várnunk téged, hogy
megőrzött szavainkat
átadhassuk egyszer majd neked.
Vegyed hát őket:
az egyik darab kő –
legyen fegyvered is,
másik darab föld –
legyen menedéked is valahol,
harmadik csillag –
legyen a sorsod,
a negyedik fűszál, az ötödik szellő,
a hatodik forrás,
és mi vagyunk a hetedik –
Te, ki végre megérkeztél,
örökségként ennyit adunk neked.
Ne tékozold el,
gyermek.
Megérkezni vágyó, rohanó, intézkedő, utakat, ösvényeket, követ, földet, csillagot, szellőt, forrást tékozló lettem magam is. Istenem add, legyen Nálad pihenésem.
Pál János: Mi végből teremtették a világot?
2011.09.14. Mi végből teremtették a világot? Pál János
Mi végből teremtették a világot? – kérdezte Candide utazótársát, a tudós Martint, miközben Franciaország partjai felé hajózva az élet ágas-bogas kérdései felől vitatkoztak. Hogy legyen min mérgelődnünk – volt a frappáns válasz a tudós részéről.
Azon tűnődök magamban, tudnék-e más választ adni a kíváncsiskodó Candide-nak, ha most mellém telepedne és nekem szegezné a kérdést?
Természetesen mást szeretnék mondani, mint Martin, de mégis valami visszatart attól. Mert van bőven, miért mérgelődjön, évődjön az ember: politikai rendszerek, politikusok képmutató hazugsága, emberek habzsoló kapzsisága, dermesztő közömbössége, érzéketlen önzése...
Persze a tamáskodók mondhatják: a világ, az ember fejlődik, nem kell az ördögöt a falra festeni. De miért van mégis az, hogy kétszáz év elmúltával nem akar más válasz megszületni a lelkemben? Talán az élet törvényeit látom túl borúsnak, mert az ugye nem mindig habostorta, vannak árnyoldalai is? Na, de akinek mindig száraz kenyér jut az asztalára, annak falra hányt borsó, üres filozófia a sok szép frázis. Mert vajon az élet törvényszerűsége-e az, hogy valaki mindig csak nyomorogjon és árnyékban álljon?
Mi végből teremtették a világot? – hogy legyen egy hely, ahol békességben élhetünk, vagy hogy legyen ami felett veszekedjünk és egymást eltapossuk? Az elsőt szeretném, de vajon lesz-e belőle valaha is valami?
Mi végből teremtették a világot? – kérdezte Candide utazótársát, a tudós Martint, miközben Franciaország partjai felé hajózva az élet ágas-bogas kérdései felől vitatkoztak. Hogy legyen min mérgelődnünk – volt a frappáns válasz a tudós részéről.
Azon tűnődök magamban, tudnék-e más választ adni a kíváncsiskodó Candide-nak, ha most mellém telepedne és nekem szegezné a kérdést?
Természetesen mást szeretnék mondani, mint Martin, de mégis valami visszatart attól. Mert van bőven, miért mérgelődjön, évődjön az ember: politikai rendszerek, politikusok képmutató hazugsága, emberek habzsoló kapzsisága, dermesztő közömbössége, érzéketlen önzése...
Persze a tamáskodók mondhatják: a világ, az ember fejlődik, nem kell az ördögöt a falra festeni. De miért van mégis az, hogy kétszáz év elmúltával nem akar más válasz megszületni a lelkemben? Talán az élet törvényeit látom túl borúsnak, mert az ugye nem mindig habostorta, vannak árnyoldalai is? Na, de akinek mindig száraz kenyér jut az asztalára, annak falra hányt borsó, üres filozófia a sok szép frázis. Mert vajon az élet törvényszerűsége-e az, hogy valaki mindig csak nyomorogjon és árnyékban álljon?
Mi végből teremtették a világot? – hogy legyen egy hely, ahol békességben élhetünk, vagy hogy legyen ami felett veszekedjünk és egymást eltapossuk? Az elsőt szeretném, de vajon lesz-e belőle valaha is valami?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)