Makkai-Ilkei Ildikó: Nyaraink

2011.09.15. Nyaraink Makkai-Ilkei Ildikó

Gyermekkorom nyarai életem legszebb, legboldogabb éveiként maradtak meg emlékezetemben. Végtelennek tűnő három hónap volt, a maga önfeledt játékával, amikor késő estig több utca gyerekei szórakoztattuk egymást népi gyermekjátékokkal, „patkányozással”, na meg néhány hetes kis kutyánkat is meg kellett keresztelni. Elmaradhatatlan volt a nyaralás szüleimmel, ami nem a Kanári szigetekre vagy Tunéziába vitt, kék Trabantunk csupán a Szentimrei Büdös Fürdőre ért fel nagy nehezen, többszöri megtaszítás, önindító-veregetés, és persze gyermeki imádkozás eredményeként. Számomra semmi nem hiányzott ezekből az évekből. Nem kell különös bölcsnek lennem, hogy meglássam, alig telt el néhány évtized, és minden annyira megváltozott.

A felsőbencédi családok második találkozóján véletlenül egy találkozásnak voltam szem- és fültanúja. Harmincas éveiben járó két hazatérő fiatal ölelte át egymást és szinte egyszerre kiáltottak fel: van már tíz éve, hogy nem láttalak! Ma tudtam meg, hogy második unokatestvérek.

Megmaradt előttem, bennem ez a kép, mert manapság valóban annyit beszélünk a rohanó időről, arról, hogy bezzeg a mi időnkben milyen hosszúak voltak a nyarak, nyugodtak és szépek az őszi betakarodás hónapjai. Féltjük gyerekeinket, vajon nekik mi marad meg a „hosszú nyárból”, s szeretnénk belelátni kis koponyájukba: vajon számukra is olyan végeláthatatlan, szép időszak a gyermekkor nyara, csak mi felnövők lettünk ennyire mások?

Tíz s megannyi év rohan el mellettünk, veszítjük el és találjuk meg újra és újra azokat a szálakat, amelyek összekötnek Istennel, egymással, az otthonmaradottakkkal, és egy-egy ilyen találkozás emlékeztet és új feladatot ad, ahogyan Molnos Lajos írja egyik versében:

Megérkeztél, gyermek. Rég
vártunk már.
Felgyűltek szavaink,
melyeket napról napra,
évről évre raktunk félre,
hogy átadhassuk neked, ha egyszer
megérkezel.
Sokan elmentek már a rád várók közül.
Vissza a földbe. A gyökerekbe.
De mindig maradt valaki. Mert
meg kellett várnunk téged, hogy
megőrzött szavainkat
átadhassuk egyszer majd neked.

Vegyed hát őket:
az egyik darab kő –

legyen fegyvered is,

másik darab föld –

legyen menedéked is valahol,
harmadik csillag –

legyen a sorsod,
a negyedik fűszál, az ötödik szellő,

a hatodik forrás,
és mi vagyunk a hetedik –

Te, ki végre megérkeztél,
örökségként ennyit adunk neked.
Ne tékozold el,
gyermek.

Megérkezni vágyó, rohanó, intézkedő, utakat, ösvényeket, követ, földet, csillagot, szellőt, forrást tékozló lettem magam is. Istenem add, legyen Nálad pihenésem.