Rácz Mária: Ágy-meleg

2012. 02. 16. Ágy-meleg Rácz Mária

Reggelente, amikor felébredek, fázósan indulok a konyhába tejet melegíteni a gyermekeknek, kávét főzni a felnőtteknek. Főleg egy-egy fárasztóbb, valamelyik gyermek betegsége vagy álmatlansága miatt átvirrasztott éjszaka után nehéz elválni az ágytól, a szobában derengő hajnalt a konyha hideg fényére váltani. Sietősen, az álmosságtól esetlenül botladozva sokszor teszek sót a kávéba vagy ejtem el a tejjel teli üveget. Mérgelődök, zsörtölődök magamban, amiért korán kell kelni, és haragszom is magamra, amiért nem tudok ilyenkor összeszedettebben cselekedni. Aztán amikor kész a kávé, meleg a tej, és még mindenki csendben van, szinte lábujjhegyen osonok vissza a szobába, pár másodpercig figyelem szeretteim csendes szuszogását, s már csusszanok is be az ágyba. A paplan még őrzi a néhány perce otthagyott test-meleg foszlányait. Elmerülök benne, megbújok, mint gyermek az anyja ölében. Csend van, biztonság és nyugalom. Ilyenkor végiggondolhatom a napi teendőimet, eszembe jutnak régi emlékek, néha még el is szenderedek pár percre, míg a többiek felébrednek.

Ez a reggeli meleg ágy nekem olyan, mint az Isten közelsége: minden nap megtapasztalható, elérhető, egyszerű és mégis magasztos. Naponta pár perc csupán, néhány jóleső pillanat, ami mégis feltölt, eláraszt békességgel és boldogsággal. Nevezhetném egyszerűen lustálkodásnak is, de hadd mondjam inkább azt: imádság. Keresd meg te is azt a néhány pillanatot egyszerű mindennapi teendőid között, amelyeket ajándékként élhetsz meg! És ha megtalálod azt, ami számodra olyan, mint nekem ez az ágy-meleg, igyekezz örülni neki, kihasználni az értékes időt, amit magaddal és a Mindenhatóval tölthetsz.

Pál János: Közéleti bolhacirkuszainkhoz

2012. 02. 15. Közéleti bolhacirkuszainkhoz Pál János

Agészilaoszt (Kr. e. 400–360) spártai királyt egy alkalommal megkérdezték, hogy miért nincs fallal körülvéve egy akkora város, mint Spárta. Válaszként a király annak polgáraira mutatott és így szólt: „Itt a városfal!” – vagyis tudta, hogy a városállam ereje, biztonsága nem a falakban, hanem lakóinak szívében rejlik, hogy a lélek megtartó ereje tartósabb, állandóbb a fizikai erőnél.

Több, mint három évszázaddal később Jézus a lelki közösség formálódásának alapelvét a következőképpen fogalmazta meg: „Tudjátok, hogy a fejedelmek zsarnokoskodnak népeiken, és a nagyok éreztetik velük hatalmukat. De ne így legyen köztetek; hanem, aki köztetek nagy akar lenni, szolgáljon nektek. És aki köztetek első akar lenni, legyen a ti szolgátok.” Más szóval: az egyén tartsa szem előtt az isteni akaratot, zsarnokoskodó, önző hiúságával szemben, alkosson (lelkiekben) és ne romboljon.

A túlburjánzó gyarlóságok miatt szétfoszló, és ezáltal az egyént a kiszolgáltatottság, elmerülés veszélyébe sodró világunkban, életmentő öv lehet a közösség megtartó, oltalmazó ereje. Szükséges volna elgondolkodni, különösen napjainkban: közösséget megtartó lelki falakat építünk-e, erősítünk-e, vagy a gombamód szaporodó karrierista, türelmetlen, haszonleső messiásokat követjük, akik feneketlen, örökre elválasztó árkokat ásnak az emberek lelkében? Mindkét út lehetséges. Utóbbi csak romlást hozhat, előbbi azonban életszükséglet!

Szabó Adél: A Te akaratod titkairól…

2012. 02. 14. A Te akaratod titkairól… Szabó Adél

Azt kell mondanom, hogy a legtöbben, belesorolva magamat is, nagyon szeretjük, ha a mi akaratunk a döntő. Ha úgy történik minden, ahogyan megterveztük, elképzeltük. És nagyon nehéz valaki másnak az akarata szerint élni, teljesíteni, dolgozni. Azt is szoktuk mondani, hogy szeretem, ha a magam ura vagyok. Amikor én dönthetek, ha a magam útját járhatom, a magam életét élhetem. És ez minden szépítés nélkül így igaz.

Magamról beszélve, mindig ingerült leszek, ha valamit kényszerből kell tennem, ha valaki más akaratának kell alávetnem magam, mert ebben mindig valami nagy-nagy feszültséget érzek. Azt gondolom, hogy ezzel az érzésemmel sem vagyok egyedül. Miközben így élünk, vívódva és viaskodva az érzésekkel és az utakkal, talán eszünkbe sem jut, hogy mit is szoktunk mormolni az imádságunkban. Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod.

Néhányan tudják, hogy a sepsiszentgyörgyi gyülekezetben immár 9. éve hagyománya van a kerékpártúrának, melyet a mindenkori segédlelkész szervez. Nem akartam ezt a túrát, jaj, de mennyire nem! Toporzékoltam magamban, két pályázat leadási határideje között, mint Jónás, gyötrődtem. Hogyan szakíthatnám meg egy hagyomány fonalát? Hogyan mondjam meg, hogy nincs kedvem hozzá, és bátorságom sincs? Hogyan mondjam el, hogy rettegek még csak a bicikli látványától is? És nem csak attól félek, hogy esetleg elesem újra, vagy meg is halhatok, de rettegek a tíz naptól is annyi fiatallal az úton, erdő szélén. Annyira megterhelő volt maga a gondolat is.

Nem volt mit tenni, a hagyományt megszakítani nem lehet, félelmek miatt. Fejet kellett hajtani, és kimondani, ha nehezen is, hogy legyen meg a Te akaratod. Ez nem az én karatom, ez más akarata – hangoskodott bennem rettegő, hitetlen felem az indulás hajnalán is. Tíz nap volt kerékpáron. Erdők alatt kellett éjszakai őrséget állni, ahol a vadak jártak, negyven fokos melegben ebédet főzni, és aztán újra felülni és tekerni, lemosni a vért egyik fiatalunk arcáról. Sürgősségre rohanni, sírni és nevetni, gyalogolni a Hargitán át, mert a 14 éves frissen konfirmált kislány nem bírta, aztán egész éjszaka fogni egy lázas kezet, esténként gitározni a tábortűz körül és hallgatni, látni, ahogyan kezed alatt változik, formálódik a fiatal, a te egyletesed.

És az utolsó estén értettem meg a lényeget, amikor egy ismerős dalát énekeltük a tűzbe nézve.

Jöjjön el a te országod! Ott volt az ország közöttünk, ahol mindenkinek helye és szerepe volt. Ahol mindenkinek testi és lelki épsége egyformán fontos volt. Ott volt, szinte megfogható valóságában, és én csak akkor ismertem fel! Legyen meg a te akaratod! Így indultam neki, félelemmel és görcsösen az útnak, de közben gyakran gondoltam, hittem abban, hogy nem eshet bajunk. És a vallomáson túl tartozom azzal, hogy elmondjam: ma már hiszem, hogy csak úgy tapasztalhatjuk meg az Ő országának jelenvalóságát, ha előbb ki tudjuk mondani azt, hogy rád bízom magam, rád bízom az életem, nappalaim és éjszakáim.

Lakatos Sándor: Mi lett volna, ha...?

2012. 02. 11. Mi lett volna, ha...? Lakatos Sándor

Az Ószövetség drámai szempontból legteljesebb története tagadhatatlanul az álomlátó József életét bemutató történet. A József-novella a bibliai szövegkörnyezetből kiragadva önálló szövegegységként is egy remekmű, ezért sokszor és sokakat megihletett.

József az Írás szerint Izráel (Jákób) kedvenc fia volt. Apja tarka ruhás kedvence Istentől jövő küldetését és álomfejtő adottságát komolyan vette minden helyzetben. Ellentmondásos módon életének drámája sikertörténet, higgadt kitartása, zsidó-keresztény hagyományunk szerint a választott nép történelmét alapjaiban meghatározta. Nélküle más íze lenne a húsvéti páskabáránynak, ha ugyan annak elrendelésére sor került volna egyáltalán.

Szülei és testvérei ellene fordultak, de száműzetésének kiszáradt kútja egy lépéssel közelebb vitte sorsa beteljesedéséhez a messzi Egyiptom földjén. Potifár házában rabszolgaként igazságát nem bizonyíthatta, de a börtön − mint utólag kiderült − sorsa beteljesedésének dobbantója volt. Álmot fejtett a börtönben, hogy álmot fejthessen a fenséges fáraó megsegítésére. Szolgálta az idegenség urát, hogy majd sorsa rátaláljon testvérei és szülei éhezése révén, és szolgálatával családja életét megmenthesse.

Az „egyszer fent, egyszer lent” ironikus játéka túlmutat egyetlen bibliai szereplőn, hiszen a József jóvoltából Goshen földjén letelepedő zsidó törzsek megszabadultak pillanatnyilag az éhhaláltól, de néhány generációval később olyan súlyos rabszolgai nyomorba lettek taszítva a „szolgaság házában”, hogy kínjaik hangja feljutott Istenhez, a mennybe.

A csipkebokorból megszólaló „Vagyok”-tól Mózes küldetést kapott, hogy vezesse ki a népet a földről, ami korábban menedék volt, de börtönné és pokollá változott. Mózes kapta a küldetést, aki három hónaposan a Níluson útjának eresztett kosár-csónakjában akár a halál torkába is evickélhetett volna, de ő éppen a fáraó lányának ölébe kötött ki. Mózes is a számtalan megölt fiúgyermek sorsára kerülhetett volna, de nyilván nem ez volt Isten akarata.

És a szerencsés és szerencsétlen történetek szakadatlan sora folytatódik az én olvasatomban akár napjainkig, napjaimig. Tragédia volt az apai üknagyapámnak és egész családjának, hogy büszke szász létére megélhetési gondok miatt el kellett hagyja a szülőfaluját, és idegenbe kellett munkát vállaljon az olthévízi zsidó birtokosnál, de a nyomorúság nélkül hogy találkozhatott volna üknagyanyámmal, hogy én ma erről írhassak a türelmes olvasónak? Tragédia volt az anyai nagyanyámnak, hogy első férje fiatalon odaveszett a világháborúba, de a szívszaggató gyász nélkül nem történhetett volna meg a csoda: hogy gyászos özvegységéből kiemelhesse szívének második választottja − a nagyapám. Így lehetek ma itt ÉN, aki a sorsot kísérthetem a múltidézéssel.

Nem hiszem az eleve elrendelést, és tudom, a történelem számára ismeretlen a „mi lett volna ha...?” feltevése, de néha aggaszt a gondolat, hogy vajon esetleges saját tragédiámat tudnám-e fentebb dicsért módon elfogadni Istenemtől, aki szerető Atyaként feladattal lát el gyermekként, férjként, apaként, szerény szolgájaként…

Orbán Erika: Szolidaritás

2012. 02. 10. Szolidaritás Orbán Erika

Bement a fűtetlen szobába. Néhány éve még szeretett itt elüldögélni, és túrkálni az antikváriumból visszadobott könyvei között. Most célirányos volt: pár napja nem emlékszik egy fogalom pontos jelentésére. A mindenre elszántak határozottságával és a pillanatnak élők gátlástalanságával túrt bele botjával az első kupacba, majd a másodikba, harmadikba. Végre meglátta a kék kötésű könyvet. Fölvette, kibotorkált. Aztán rájött, ez kétkötetes, s az általa keresett címszó a másodikban van. Lemondóan fordult még egyet.
Később kiment az utcára. Szomszédai nem voltak, csak emberek, akik ott éltek nem messze tőle. A vonatállomáson koradélutáni pangás. Huzatos épülete menedékül szolgált. A jegyárus, amint meglátta, becsukta a kis ablakot, és odahúzott egy függönyt. Állt a sínekre néző vasajtó képzelt üvege mögött, és várta a következő szerelvényt. A mindennapi rituálé része: bevárni és elengedni egy vonatot. Ma a szokásosnál is tovább állt, és bámult a vonat után maradó füttyszóba, mint aki ismételten csalódott, hogy az összetartozás egyoldalú, hogy ma sem vállalt végső közösséget vele a masina, és nem röpítette magával, a távoli ismeretlenbe. Hallotta a szűnni nem akaró sípszót, még akkor is, amikor már megfordult, s hazaindult. Zsebéből megadóan vetett ki egy rég szorongatott, száraz kenyérdarabot. S a rajtakapó eb hűnek bizonyult.
Bementek a házba. A fiatal gazda egy utolsó tűzben égette a fáskosár tartalmát. És hallgatták, mint nő odakint, egyre nagyobb pelyhekben a hó, és csattog a fagy. És amikor besötétedett, és a szoba mindenestől kihűlt, ők akkor sem fáztak, mert egymás ölében aludták álmukat.

Sándor Szilárd: Búcsúszavak

2012. 02. 06. Búcsúszavak Sándor Szilárd

Kiss Károly néhai nyugalmazott unitárius lelkésztől való búcsúszavak



Karcsi bácsi – tudjuk, hogy ez ez élet vége:

fagyos föld-rögök, havas sírhant-koszorú.

Tudta Ön is, sok-sok szolgálat alkalmával.



De azért mégis – földrögös lelki-zakatával

alázuhanó koporsója után, oly élet-szomorú

lett minden mi elmaradt – e tudás ellenére.



Elmaradt , a szavak szívdobogásán felnőtt hit,

elmaradt, mi ezután emberi létet megistenít

elmaradt, mi lelket s szívbéli szót megízesít.

Elmaradt egy korszak halála után: a felnőtt hit.



Minden mi ott maradt a sírban: itt van bennünk.

Legyen meg nekünk mindennapi lelki kenyerünk

Pihenése legyen csendes az üdvösség békéjében

El nem múló csendes szeretet áldott reményében

Nagy Adél: Bozgor

2012. 02. 05. Bozgor Nagy Adél

A címként megjelölt, nem túlságosan pozitív értelmű kifejezéssel először hatodik osztályos koromban találkoztam. Úgy történt, hogy az általános iskola hatodik, hetedik és nyolcadik osztályát távol a szülőfalumtól, Vajdahunyadon végeztem. Hogy hogyan kerültem oda, az már egy hosszabb történet, itt most csak annyit említek, hogy rokonoknál éltem, egy magyar, félig román családban. A félig román oldalon erősebb volt a román önérzet.

Késő téli délután hazafelé tartottunk az iskolából az osztálytársakkal, Már szürkülődött. Magyarul beszélgettünk. Ma is pontosan meg tudnám jelölni a helyet, annyira elevenen él az emlékezetemben, ahol szembejött velünk egy csoport román fiatal, s ahogy meghallották, hogy más nyelven beszélünk, azonnal ránk szóltak: bozgorii. Csak arra emlékszem, hogy félve tettem meg a tömbházig hátralevő utat. Természetesen nem tudtam, hogy ez mit jelent, osztálytársaim is csak valami ilyesfélét mondtak: hát, így szokták a magyaroknak mondani.

A vajdahunyadi évek legeslegjobban várt pillanatai azok voltak, amikor valaki otthonról meglátogatott: vagy azért, hogy finom otthoni falatokat hozzon, vagy azért, hogy évharmad végén a vakációra hazavigyen. Legtöbbször anyai nagyapám jött, egyrészt, mert kedvezményesen utazhatott, másrészt, mert szeretett utazni. Egyszerű, konok székely ember volt, ácsmesterséget tanult, s azzal is kereste a mindennapi kenyeret. Szerette a történelmet, és büszke is volt arra a tudásanyagra, amelyre főként önszorgalomból, olvasás révén szert tett. A hunyadi látogatások mindig alkalmat teremtettek arra, hogy történelmi tudását, jártasságát megcsillogtassa, hiszen a kényes kérdések, mint például, hogy kié is ez a föld, elengedhetetlenül előkerültek. Olykor-olykor heves vitába torkollott a baráti, rokoni beszélgetés, kinek-kinek a maga története/történelme volt az igazabb, a kedvesebb. És egyikük sem értette, sem nagyapám, sem a félig román unokatestvér, hogy a másik miért nem fogadja el az ő verzióját. Gyerekfejjel nehéz volt különbséget tenni a nagyapámtól hallottak és az iskolában tanítottak között, mert a könyvek az utóbbit igyekeztek alátámasztani, de a jó öreg mindig helyre tett, mondván: ezek a történelemkönyvek elferdítik a valóságot. Tőle tudtam meg azt is - s rövid ideig szórványban élő magyarként többször megtapasztaltam -, hogy a bozgor azt jelenti: hazátlan.

Nagyapám nem volt magyar állampolgár, mert 1940-'44 között a szülőfalu a határ túlsó oldalára esett. Immár nem is lesz papírforma szerint sose az, hiszen kilenc éve alussza örök álmát. Az ő emlékének szentelem azt a közelgő februári napot, amelyen Isten segedelmével kimondom: Isten engem úgy segéljen!

Az állampolgársági eskütétel közeledtével örvend a szívem, de az örömbe üröm is vegyül. Sajog a lelkem. Fáj mindazokért, akikkel már elhitették, hogy magyar állampolgárként ezen a földön hazátlanok lesznek, nem lesz nyugdíj, nem lesz fizetés…

Dimény József: Panaszmentes világ

2012. 02. 03. Panaszmentes világ Dimény József

Az elmúlt évek családlátogatásai rendjén döbbentem rá arra, hogy mennyire szeretünk panaszkodni. Szinte kivétel nélkül minden családnál a panasz jött, jön elő: betegség, pénzhiány, munkanélküliség, válság. Még olyan helyeken is, ahol nyilvánalóan látszanak a jólét jelei. Ha más nem jut eszünkbe, akkor beszélünk arról, milyen borzalmas dolgokat mutat a Televízió. Már a megnevezése is beszédes. Tele van olyan vízióval (látomással) amely elhomályosítja tisztánlátásunkat. A szenzáció-keresés, a rossz történések világgá kürtölése a legjellemzőbb. Az nem hír, ha valahol valami a maga rendjén történik. Nem kell elhinni nekem, csupán megnézni a 17 órás horror-híradót a PRO TV-n – 10 hírből 9 valami szörnyűségről szól. Az csak természetes, hogy utána nem mernek nyugodtan aludni az emberek, és folyamatosan panaszkodnak válságról és nehéz helyzetről.

Én nem szeretnék a panaszkodók táborába tartozni. Nagyszerű gondolattal és könyvvel ismerkedtem meg az elmúlt évben. Will Bowen amerikai unitárius lelkész hozott létre egy mozgalmat melynek neve: Panaszmentes világ. Sikerült megszereznem a könyvet és nagyszerűnek találtam. A dolog lényege, hogy felteszel egy lila karkötőt, és nem panaszkodsz, nem pletykálsz, nem mondasz rosszat senkiről. Ha rajta kapod magad és mégis megtörténik, átteszed a másik csuklódra. A cél, hogy a karkötő 21 napig egyik kezeden maradjon. A nyáron a testvérgyülekezetből voltak itt látogatóban és megkértem, hozzanak nekem ilyen karkötőket. Néhány barátommal elkezdtük. Meg voltam győződve, hogy nem vagyok egy pletykálós, panaszkodós típus, ehhez képest az elején elég sűrűn kellett áttennem a karkötőt a másik csuklómra. Legtöbbet a családban panaszkodtam, és ha a kollegákkal egyházi ügyeket beszéltünk igencsak oda kellett figyelni. Fél év alatt jutottam el oda, hogy le tudom állítani magam, mielőtt felelőtlenül kijelentenék valamit. Belegondoltam, mennyivel másabb lenne egyéni és közösségi életünk, ha mindannyian csak a jó dolgokra figyelnénk, és nem mindig a hiányosságokra, hibákra. Teremtsünk magunknak panaszmentes környezetet! Kinek küldhetek lila karkötőt?

Buzogány-Csoma Csilla: Isten szemével

2012. 02. 02. Isten szemével Buzogány-Csoma Csilla

Hétköznapjaink időbeosztását – gyerekes családokra gondolok – az óvodai és az iskolai programok határozzák meg. Így zajlik egy átlagos hétköznapunk a mi és az Isten szemszögéből.

Reggeli ébredés, kapkodás.

Ma reggel, ébredéskor már ott voltam Veled a szépségesen kelő napsugárban, és bearanyoztam szobádat. Reméltem, hogy Jó reggelt! kívánsz majd nekem, de Te nem tetted. Azt gondoltam akkor, hogy talán kissé még korán van, s azért nem veszel észre.

Öltözés és öltöztetés, pakolás, kocsikulcs, lakáskulcs, gyerek.

Újból fel akartam hívni magamra a figyelmedet, amikor kiléptél az ajtón. Könnyű szellővel megcsókoltam arcodat, bűvös virágillatot leheltem Rád, majd madárénekkel szóltam Hozzád… De Te csak elmentél mellettem.

Rohanás, ügyintézés, munkahely, kollégák.

Később, a nap folyamán figyeltelek, amint a barátaiddal csevegsz. Milyen nagyon kívántam, hogy hozzám is beszélj. Vártam és vártam, de Te csak mentél a magad útján vakon.

Óvoda, iskola, a gyereknek néptánc, balett, zongora, furulya, magánórák…

Ma délután hűsítő záport küldtem Neked. Ott voltam minden cseppjében. Azután, hogy észrevegyél, még Rád is kiáltottam néhányszor az ég dübörgő viharával, remélve, hogy rám figyelsz majd. Puha felhők közé sokszínű szivárványt festettem az égre Neked, gondolva, hogy észreveszel majd, de Te csak rohantál, jelenlétemet észre sem vetted…

Vacsora, mese, imádság, fektetés.

Ma este, hogy méltón búcsúzhass el a naptól, szépséges naplementét küldtem Neked, s utána millió csillagban mosolyogtam Rád, remélve, hogy visszamosolyogsz majd, de Te nem tetted.

Lefekvés.

Ma éjjel, amikor lefeküdtél, holdfénnyel sugároztam be arcodat, hogy jelezzem: ott vagyok Veled. Reméltem, hogy beszélgetsz velem majd egy kicsit, mielőtt elalszol. De nem szóltál egy szót sem.

Azért én Veled maradtam, és vigyáztam Rád egész éjjel, gondolva, hogy talán reggel... majd reggel köszöntesz engem.

Miközben így sietünk, valósággal viharzunk, ne feledkezzünk meg egy annyit mondani: köszönöm. Erre is figyeljünk oda.

Buzogány-Csoma Csilla

ui.: A dőlt betűs részeket egy levélből idéztem.

Máthé Sándor: Többet birtokolni

2012. 02. 01. Többet birtokolni Máthé Sándor

„Óvakodjatok attól, hogy egyre többet akarjatok birtokolni, mert nem abban áll az élet, hogy az ember bővelkedik a vagyonban.” Elgondolkozom ezen a bibliai versen, s meglep, hogy mennyire modern, ma is aktuális kérdésekkel foglalkozik Jézus. A mai ember nem igen érti, legtöbbje el sem tudja fogadni azt, amiről Jézus beszél.

A mai emberek többsége szembeszáll ezzel a véleménnyel, mert azt valljuk, hogy az élet igenis abban áll, hogy legyen pénz, legyen vagyon, „legyen, amit aprítani a tejbe.” Mert minél több pénze van az embernek, annál inkább tud kedvére élni, úgy élni, hogy mások felfigyeljenek rá, és ha lehet, irigyeljék jólétét. Ez minden: bőség az ételben, italban, fényűzés az öltözködésben, a szükségletet messze felülmúló lakás és autó, és természetesen mindaz, ami a kényelmet, a nyugalmat biztosítja.

És ez még nem minden: az ilyen embernek sok „barátja” van, kiépítheti a megfelelő kapcsolatokat, összeköttetéseket és ily módon tekintélyt is szerez. Ha mégis bajba jutna, akkor éppen kapcsolatai révén megvan a protekció, a befolyásos ügyvéd, (ha kell több is) hogy megvédje, hogy „ártatlanságát” bizonyítsa.

Én sajnálom az ilyen embert, mert ha valakinek ennyiből áll az élet, akkor az elég nagy szegénységi bizonyítványt állít ki magáról. A nagyobbik baj az, hogy nem veszi észre: azzal, hogy egyre többet akar birtokolni, éppen attól fosztja meg magát, amit el akart érni: a nyugalomtól, a megelégedettségtől, a függetlenségtől. Hiszen aki egyre többet akar szerezni, az egy pillanatra sem állhat meg, állandóan „hajtania” kell, különben rögtön lemarad; folyton lesnie kell a befolyásosak szavát, kegyüket kell keresnie, simulnia kell hozzájuk; folyton rettegnie kell, mi lesz, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy eltervezte: ha hígul a pénz, ha egyre magasabbra szökkennek az árak, ha csődbe megy, ha kirabolják…

Aligha lehet ezt életnek nevezni, akármilyen csillogó legyen is kívülről. Mennyire igaza van Jézusnak, hogy nem abban áll az élet, hogy bőven van-e pénze az embernek! S ha ezt elfogadjuk, akkor érdemes megfogadni a tanácsát is: „Óvakodjatok attól, hogy egyre többet akarjatok birtokolni!”

Az egyik legismertebb példázat a gazdag ifjú története. Ő is az életet kereste, méghozzá az „örök életet”, ezért ment Jézushoz, akinek elmondja, hogy a parancsokat mind megtartja. Milyen hiányossága van még? – kérdezi ártatlanul. A további beszélgetésből úgy tűnik, hogy Jézus megkedveli őt, és azt mondja neki: „Menj, add el, amid van, és az így kapott pénzt oszd szét a szegények között!”

Az önzetlenség, a rászorulókat segítő magatartás vezet, Jézus szerint, az igazi élethez, s ezt sajátosan így fejezi ki: „Kifogyhatatlan mennyei kincshez fogtok jutni, amely soha nem megy tönkre, és amelyet soha senki nem képes elvenni tőletek.”

Erre a gazdagságra, ezekre a kincsekre akarja felhívni Jézus a figyelmünket, és mint lehetséges járható utat kínálja, amikor az igazi életről beszél.

A döntés a miénk! Éljünk a lehetőséggel!