2012. február 5., vasárnap

Nagy Adél: Bozgor

2012. 02. 05. Bozgor Nagy Adél

A címként megjelölt, nem túlságosan pozitív értelmű kifejezéssel először hatodik osztályos koromban találkoztam. Úgy történt, hogy az általános iskola hatodik, hetedik és nyolcadik osztályát távol a szülőfalumtól, Vajdahunyadon végeztem. Hogy hogyan kerültem oda, az már egy hosszabb történet, itt most csak annyit említek, hogy rokonoknál éltem, egy magyar, félig román családban. A félig román oldalon erősebb volt a román önérzet.

Késő téli délután hazafelé tartottunk az iskolából az osztálytársakkal, Már szürkülődött. Magyarul beszélgettünk. Ma is pontosan meg tudnám jelölni a helyet, annyira elevenen él az emlékezetemben, ahol szembejött velünk egy csoport román fiatal, s ahogy meghallották, hogy más nyelven beszélünk, azonnal ránk szóltak: bozgorii. Csak arra emlékszem, hogy félve tettem meg a tömbházig hátralevő utat. Természetesen nem tudtam, hogy ez mit jelent, osztálytársaim is csak valami ilyesfélét mondtak: hát, így szokták a magyaroknak mondani.

A vajdahunyadi évek legeslegjobban várt pillanatai azok voltak, amikor valaki otthonról meglátogatott: vagy azért, hogy finom otthoni falatokat hozzon, vagy azért, hogy évharmad végén a vakációra hazavigyen. Legtöbbször anyai nagyapám jött, egyrészt, mert kedvezményesen utazhatott, másrészt, mert szeretett utazni. Egyszerű, konok székely ember volt, ácsmesterséget tanult, s azzal is kereste a mindennapi kenyeret. Szerette a történelmet, és büszke is volt arra a tudásanyagra, amelyre főként önszorgalomból, olvasás révén szert tett. A hunyadi látogatások mindig alkalmat teremtettek arra, hogy történelmi tudását, jártasságát megcsillogtassa, hiszen a kényes kérdések, mint például, hogy kié is ez a föld, elengedhetetlenül előkerültek. Olykor-olykor heves vitába torkollott a baráti, rokoni beszélgetés, kinek-kinek a maga története/történelme volt az igazabb, a kedvesebb. És egyikük sem értette, sem nagyapám, sem a félig román unokatestvér, hogy a másik miért nem fogadja el az ő verzióját. Gyerekfejjel nehéz volt különbséget tenni a nagyapámtól hallottak és az iskolában tanítottak között, mert a könyvek az utóbbit igyekeztek alátámasztani, de a jó öreg mindig helyre tett, mondván: ezek a történelemkönyvek elferdítik a valóságot. Tőle tudtam meg azt is - s rövid ideig szórványban élő magyarként többször megtapasztaltam -, hogy a bozgor azt jelenti: hazátlan.

Nagyapám nem volt magyar állampolgár, mert 1940-'44 között a szülőfalu a határ túlsó oldalára esett. Immár nem is lesz papírforma szerint sose az, hiszen kilenc éve alussza örök álmát. Az ő emlékének szentelem azt a közelgő februári napot, amelyen Isten segedelmével kimondom: Isten engem úgy segéljen!

Az állampolgársági eskütétel közeledtével örvend a szívem, de az örömbe üröm is vegyül. Sajog a lelkem. Fáj mindazokért, akikkel már elhitették, hogy magyar állampolgárként ezen a földön hazátlanok lesznek, nem lesz nyugdíj, nem lesz fizetés…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése