Szabó Előd: Alázat a szövetségre

2012. 07. 10.     Alázat a szövetségre     Szabó Előd    

A közösségeket szervezni, megtartani törekvő emberek sokszor elmondják: nehéz összefogni az embereket, az egyéneket. Közös munkánkban sokszor szembesülünk azzal a ténnyel, hogy a közösségi összefogásra való hajlandóság fordítottan arányos az anyagi jóléttel, igényekkel, kényelemmel. Hiányoznak az igazi szövetségek életünkből, pedig minden lépésünkben szükségünk volna szövetségre.

Szövetség a szülő és gyermek közötti viszony, a barátság, az iskolai közösség, a házasság, a gyülekezet stb. Szövetség minden két vagy több ember között fennálló viszony, mely tudatosan azért alakul ki és működik, hogy mindkét fél számára áldásos, méltányos, biztonságot nyújtó legyen. Így köt a Bibliában is szövetséget az ember Istennel vagy felebarátjával.

Miért vagyunk egyre kevésbé képesek szövetségre? Egy lehetséges válasz az, hogy a szövetségkötéshez elengedhetetlenül szükséges az alázat. Csak az az ember akar szövetséget kötni, aki bevallja, belátja, hogy egyedül nem képes mindenre, segítségre van szüksége, s nem szégyelli mástól, közösségektől kérni a segítséget. Az ószövetségi nép is volt nemegyszer híján az alázatnak, s semmibe vette az Úrral kötött szövetséget, s mindig lehajtotta a fejét, amikor visszatért, s felelevenítette azt.

Szülő és gyermek kapcsolatában, barátságban, házasságban, közösségben, gyülekezetben éljünk alázattal, adjunk jóindulattal, s fogadjunk el hálával, s ez az egyensúly áldottá teszi életre szóló szövetségeinket.

Székely Kinga Réka: Találós kérdések, tévéműsorok

2012. 07. 09.     Találós kérdések, tévéműsorok     Székely Kinga Réka    

Van valami izgalmas, lélekcsiklandozó abban, ahogy az ember a beszéd segítségével rejtélyeket állít fel, találós kérdéseket szerkeszt. Szeretjük meggondolkoztatni egymást. A játék szenvedélye ragad magával, ahogy érthető, helyes szavakkal körbeírunk valamit. A mi logikánk számára olyan nyilvánvaló a válasz, a kérdezett azonban egyre csak töri a fejét, vajon mit akarunk mi tolmácsolni?

Gyermekeim szeretik túllicitálni egymást a találós kérdések terén. Ha már kifogytak a megtanultakból, akkor maguk költenek úgynevezett találós kérdéseket. A négy és fél éves, a legkisebbik, szereti, ha nehéz vagy tiltott szavakat használhat. Végighallgattunk tőle már sok hosszú trágár szófűzért, muszájból. Végül megértette, hogy nem attól érdekes valami, hogy trágár (vagy legalábbis abbahagyta). Az átütő sikert a következő találós kérdésével nyerte el: Mikor találkozik a halott ember a rákkal? Néztünk rá bambulán, ő pedig mindentudó, ám sunyi mosollyal azt kiáltotta: hát amikor a rák is meghal.

Nyomban rászálltam a találós kérdés teológiai lényegére és az örökéletről kezdtem értekezni, a lélek szerinti örökkévalóságról. Ugyanis a tavasz folyamán meghalt a dédi mamájuk és nem telik el nap anélkül, hogy valamit a halálról, az életről, a testről, a lélekről, Istenről ne kérdeznének.

Istennek nincs teste, Isten mindenhol van, nem látható, de érezhető, mint például az illat, próbáltam magyarázni. Erre a legkisebb persze megint a szagról kezdett beszélni, tudniillik, hogy mi a legbüdösebb – kihagyom.

Középső fiúnk azonban elcsípte a magas teológiát és a következő megállapítást tette: Ha Isten nem test, hanem lélek, vagy szellem, és ha mindenek fölött van, akkor úgy nézi a mi életünket, a mi földgolyónkat, mint mi a tévét.

Nyilván meg lehet ezt a kijelentést torpedózni azzal, hogy Isten inkább műsorkészítő, mint tévénéző, ám nekem nagyon tetszett ez a megfigyelés.

Sokszor nézem azokat a műsorokat is, amiket rühellek. Azokat, ahol az emberi butaság, a szűklátókörűség, a kirekesztés, a magamutogatás dívik. Azokat, ahol az ember kivetkőzik emberi méltóságából és azokat, ahol arra uszítanak, hogy aki nincs velünk, ellenünk van, így nincs joga élni e földön.

Nézem ezeket az adásokat és arra gondolok, amit középső fiúnk mondott: Isten is nézi. Vajon mit csinál: átkapcsol vagy megszerkeszt egy velős találós kérdést az ember földi hivatását illetően?

Fülöp Dezső Alpár: Nyugalom formák

2012. 07. 08.     Nyugalom formák     Fülöp Dezső Alpár    

El-elnézem a kismacskákat, ahogyan játszanak. Hajnalban, amikor a levegő még kellemesen hűvös, semmiféle emberi (mű)zaj nem zavarja a madárcsicsergést, olyan békességgel játszanak. Ha embert látnak, illa-berek, de ha visszatér a nyugalom, ismét előjönnek és folytatják. Ugyanők délben valamely árnyékos szegletben pöttömnyi szőnyeghez hasonlítva pihennek. Ekkor szellő sem rezdül, a távolban is csupán a meleg remegteti a levegőt. Ez a nyugalom másféle, sokszor nyomasztó.

A mindennapnak is megvan a maga nyugalma: mindennap ugyanazt újra és újra, a megszokott, jól begyakorolt módszer alapján. Ez a rutin nyugalma, ami lehet bosszantó, de lehet biztonságot nyújtó is.

Van, amikor az ember hosszú, nehéz munka végén megpihen, nyugalmi állapotba kerül. Pénteken, az utolsó érettségi vizsga után egyik diákunk annyi ’é’ betűvel írta, hogy ’véééééééégre’, hogy abban mind a tizenkét év kiérezhető volt. Most már megpihent.

S ma, amikor eredményre várakoznak sokan? Vajon ez a vihar előtti csend, nyugalom? Amikor a feszültség a tetőfokára hág? Pedig a kocka el van vetve, de az ember szüntelen remél.

Vajon milyen lehetett az a nyugalom – szelíd, halk hang által jellemezve –, amelyben Illés Istent ismerte fel, s eltakarta arcát a palástjával (1Kir 19, 12kk)? Ő életerőt és küldetést nyert a nyugalom e formájából. Mi is nyerhetünk.

Bartha Mária Zsuzsánna: Uni-gyűrű?

2012. 07. 07.     Uni-gyűrű?     Bartha Mária Zsuzsánna    

Uni-mi? – érdeklődik egy gyerek előttem.

Surrog a légkondi, itt jó idő van, mesterségesen hűtve a levegő. Olvadozik az aszfalt odakint. Olvadozik a hit, remény és szeretet az idebenn sorbanálló emberek között.

A mindenkori bürokrácia itt hatékonyan működik, kissé időigényes ugyan. Felszabaduló perceimet olvasással töltöm ki, míg araszonként lépegetve egyre közelebb kerülök a hőn áhított ügyintéző ablakhoz.

A gyerek fölfelé néz, elsős lehetett, szorgalmasan betűzött a vakáció kezdetén. Neki is unalmas lehetett a sorban állás és megpillantotta a mi címerünket a kezemben tartott könyvborítón. Alatta a leírás Az Uni…(Az Unitárius Egyház Címere) és erre kérdezett rá, hogy az mi!?

Mielőtt válaszolhattam volna, már sorolja is, hogy neki is vannak uniszex darabjai, a tornacsuka, a póló, a kence… Az a kígyó is uniszex, mint a gyűrű?

A szex szétválasztást jelent, az uni pedig azt, hogy egy, vagyis egységes – válaszoltam reflexből.

Micsoda alkalom…, elmondani mindent arról, amit ez a szép címer jelent. De hát egy olvasni tanuló elsősnek mégsem tarthatok sorban állás közben heraldikai és herpetológiai értekezést az unitárius címerről. Vagy mégis!

Isten is uni, folytattam, bátran viselhetik a fiúk és a lányok is az egységét. Éppen illik rád, mint a póló meg a tornacsuka vagy a levegő. És adott egy bonuszt is, személyre szabta a testedet-lelkedet. Az csak rád jellemző.

Szuper – lelkendezett a gyerek – nem kis figyelmet keltve a sorbanálló emberek között. Most nyertem egy ilyen uni-gyűrűt! Legnagyobb meglepetésemre egy kígyót formázó műanyag gyűrűt vett elő. Adtam neki egy naptárt, rajta a címerünkkel. Rátűzte a gyűrűt, majd gondosan visszatette a gyűjteményébe Shrek és egy Tyrannosaurus Rex közé. Ezzel búcsúzott:

Ez az uni-gyűrű egybefogja a csapatot.

Engem felüdített az uni-gyűrű hatalma. Én is játszani akarok a csapatban.

Farkas Dénes: Kánikula

2012. 07. 06.     Kánikula     Farkas Dénes    

Ülök a pajta árnyékában, egy nagytestű faragott kövön. A fejem fölött a pajta árnyékos oldalán félméteres hőmérő jelzi a + 30 C-fokot meghaladó hőséget. Nem mozdul a levegő, nem lengedez a szellő. A cigaretta hamu egyben marad centiméterekre, ha nem éri valami emberkéz okozta rázkódás. Alkalmas az időjárás arra, hogy az ember szeme belerévedjen a semmibe. Nézem a Mezőség erózió- marta dombjait, melyek vörösbe-hajló kiégettségükkel áhítozzák az esőt, az enyhülést. Nem is jegyeztem jól, mert ez a semmi is tartozéka a Mezőségnek.

Ha már emberszabású vagyok, akkor esetenként gondolkozom is. A SZÓSZ?!:) című adásában a Duna Tv egyik tudósa azt a találós kérdést tette fel a társaságnak, hogy Arany János mire gondolt a Toldiban ezzel a mondatával: „nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben”, nevezetesen mi az a tors?

A tudós irodalmár barátai adták is rögtön a megfejtést, így Arany szavai újraéledtek, de – azt hiszem – lassan használaton kívül maradtak s maradnak ezután is. Itt került elemzésre a vendégoldal, melynek értelmezése igencsak sok embernek okozna gondot a mai világban.

Gondolataimban Arany János gyönyörű versével nézem a semmit s pihegek a kövön, akárcsak a gólya fiak a póznán, várván a fészek fölé repülő szülők vízhozományát.

Aranynál maradva eszembe jutott a gyermek, midőn Toldit szavalva fennhangon zengi, hogy „Ég a napmelegtől a kopár sík szarja”, mire a tanító úr rögvest helyesbít: „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja”

„Azt úgy es lehet mondani tanító úr, csak nincs semmi értelme!” – mondá a kicsi góbé.

Nem tudom, hogy mire e jegyzetem megjelenik nem-e lesz cidri, a jó öreg Bence a nádasban megtalálta Miklóst s a Toldi happy-end-del végződött.

Azt mondják, hogy ez a kánikula már túlzás, mert ilyen nem szokott lenni.

Gondolom, hogy Arany nem az ujjából szopta ama nyarat, mikor Toldi Lőrincnek a cselédei boglyák hűvösében réveteg szemmel nézték a semmit. Túlzás a nyár heve, de hát a jegenyefa nem túlzás a fák között?

Az Isten mindent elintéz, kár idegeskedni!

Ki kell, és ki lehet bírni! Télen mikor fizetjük a fűtést, visszasírjuk ez évi kánikulánkat.

Akinek van lehetősége, üljön egy faragott kőre egy jó árnyékban és nézzen a semmibe, a többi megy magától!

Sipos Mónika Rebeka: Építőkövek a gyógyulás hídján

2012. 07. 05.     Építőkövek a gyógyulás hídján     Sipos Mónika Rebeka   

Az orvosok egészségesnek mondanak! Hála Istennek egyelőre nem észleltek semmilyen szervi, keringési rendellenességet, testi vagy szellemi elváltozást. Ezért mindennap hálát is adok imámban Istennek. Mindezek ellenére, mégis aggódom.

Aggódom, mert sokszor érzem magam gyengének: akaratban, önbizalomban, önuralomban. Gyengének érzem magam a továbblépésben, a reménykedésben. Aggódom, mert nehezen változom, és nehezen változtatok. Aggódom, mert szeretek, és még szeretnék élni, csodálni ezt a földet, melyet választottam, vagy ahová hívott az élet. Ezért folyamatos gyógyulásra van szükségem.

Leginkább a hallásomra kell, hogy figyeljek!

Csodálattal tekintek Isten alkotására, és hálásan köszönöm meg azt is, hogy hallószerveim segítségével, a felfogott hangokkal tájékozódni tudok, kapcsolatokat tudok fenntartani. És csodálatos, hogy szeretteim hangját ezer hang közül is meghallom. De ugyanakkor megértem más ember mondanivalóját is. Gyönyörködtetésre is alkalmat ad, ha például zenét hallgatok. Egyszóval, élményben részesít.

Mindezek mellett önmagam is ellenőrizni tudom, hisz saját kiadott hangomat is visszahallom, ellenőrizni tudom a viszonyulást, a hangnemet másokkal szemben.

Hát mégis süket lennék? Hiszem, hogy életemben, életünkben, sok-sok olyan alkalom van, amikor felénk hangzik a biztató, a kételyeket, aggódásokat eloszlató szó. „Akinek van füle a hallásra, az hallja”(Mt 13,9) – ébresztget Jézus is.

Van úgy, hogy a kimondott szó nem segít, és nem talál célba. Van úgy, hogy van fülünk a hallásra, de nem értünk semmit. Kell figyeljünk a belső hangra, suttogásra is, és elég tisztán hallani. Hallani Valakit, egyetérteni Vele, hogy változzunk és változtassunk. Vajon hány alkalom adatik meg életünk során minderre? Tapasztalom, hogy annyi, amennyire szükségünk van egyen-egyenként.

Addig is, minden alkalom, az első, a második, a századik, minden hang, külső, vagy belső, „egyik építőköve a gyógyulás hídjának, amelyen áthaladunk”(Paul Young), és amelyre oly nagy szükségünk van. Keresd hát te is az alkalmakat, és lépj bátran!

Moldován-Szeredai Noémi: A hit dolgai

2012. 07. 04.     A hit dolgai     Moldován-Szeredai Noémi    

Szeretek stoppolni és szeretek stopposokat felvenni. Szeretek emberekkel beszélgetni és figyelni, hogy a társalgás hova alakul. Amikor beszélgetőtársam meghallja, hogy lelkésznő vagyok, főleg, ha olyan vallási kultúrához szokott, ahol nincsenek nőlelkészek, nagyon csodálkozik.

Ezután a bevezető után, legtöbbször a beszélgetés Isten és a hit dolgaira terelődik. Akkor lesz érdekes a beszélgetés, ha az általános megállapítások – egy Isten van, minek kell több vallás, mindenki hisz Istenben – után az egyén saját érzései, hitelvei, vívódásai is felszínre kerülnek. Ekkor látszik, hogy mennyire tudatos egy hívő ember, istenkeresése, hite, hitpróbái mennyire alakítottak ki egy szilárd meggyőződést számára. Azt szoktam mondani, hogy a hit olyan, mint mikor a sportoló edz. Ha edzés nélkül megy el a versenyre, akkor nem tud helytállni. Hogy megpróbáltatásokban hitünk erős legyen, ahhoz az kell, hogy eddzük hitünket a mindennapokban, Istennel való kapcsolatunkat ápoljuk. Ez mindennapos Istenkeresést, imádságot, meditációt feltételez.

Nemrég egy fiatal, vak cigány fiatalemberrel beszélgettünk a hit dolgairól, az istentiszteletről, vallásos közösséghez tartozáshoz. Tudjátok mit mondott?

„Olyan közösségbe járok, ahol érzem a szeretetet. Voltam más istentiszteleteken is, de ott nem éreztem ezt. Úgy szeretném, ha az emberek valóban hinnének Istenben és szeretettel élnének egymás mellett.”

Felteszem a kérdést önmagamnak: mit tehetnék, hogy a közösségben, ahova járok, érződjön a szeretet?

S te?

Mátéfi Tímea: Önzés vagy értékmegóvás?

2012. 07. 03.     Önzés vagy értékmegóvás?     Mátéfi Tímea    

Az emberben mindig működik egyfajta belső kényszer, késztetés, hogy valamit magából hátrahagyjon övéinek, az utókor nemzedékeinek azokra az időkre, amikor ő már rég nincs az élők sorában. Időkapszulákba, templomgombokba rejtve, naplókba megírva igyekeztek megőrizni megélt történeteiket eleink is.

Nemrégiben üknagyapám, firtosmartonosi vitéz Gáspár Ferenc kőfaragó kéziratos füzetei kerültek a kezembe, amelyekben rímbe szedett élményeit jegyezte le, 1903-tól kezdődően, amikor katonaként a mai Bosznia-Hercegovina Banja Luka városában volt. A nagy odafigyeléssel, igényességgel teleírt és rajzokkal díszített füzeteket lapozva feltárul előttem a lassan 100 évvel ezelőtti múlt. Gondolatait olvasva látom magam előtt a családjáért, hazájáért aggódó és fohászkodó székely katonaembert, soraiból kiolvasom öröme és gyásza forrását, és akkor eszembe jut: vajon 100 év múlva az én ükunokám a számítógépbe bepötyögött, Times New Roman betűtípusú, 12-es betűméretű, másfeles sorközű gondolataimat olvasva mit tudhat meg rólam? Gépelt szövegeim margójára nem szül képzeletem, és nem rajzol kezem tervrajzokat, címereket, virágindákat, ahogy ükapám tette. Vajon önzés az egyén részéről, hogy papírra vetve próbálja átmenteni értékrendjét övéinek, igyekezvén megőrizni az örökkévalóságnak is egyben?

A szó elszáll, de az írás megmarad, hallom az oly gyakran használt mondást. Vajon tényleg, minden írás megmarad? Vagy csak az, amely érdemes rá, mert értéktöbbletet hordoz magában? Vagy amelyik megfelelő védelemben részesül? Vajon mi az idő feletti megmaradás legjobb receptje? Üknagyapám erre is megadta a maga válaszát:

Tanuljon meg minden ember

Ültetni, plántálni,

Tanulja meg leány, gyermek

Egymást hőn szeretni.

Csak így leszen hazánk boldog

Ezen a világon,

Éppen ezért minden ember,

Ültessen, plántáljon.

Az apa gyermekébe

Oltson honszerelmet,

A jóanya leányába

Női nemességet.

Így majd a született gyermek

Nemes szívű legyen,

Mind a fiú, mind a leány

Hazájának éljen.

Úgy az Isten, a jó Isten,

Úgy segít meg minket,

Úgy segíti diadalra

A magyar nemzetet.

Ha az egység koszorúját

Köti, fonja tovább,

A jó Isten a magyarnak

Még jó napokat ád.

Adjon is hát a jó Isten

Békét a magyarnak,

Hogy szentelje, áldozhassa

Éltét  hazájának.

(Légy áldozatkész hazád ügyei mellett!)

Szabó Adél: Hálaimádság az erőért

2012. 07. 02.     Hálaimádság az erőért     Szabó Adél    

Ima, özv. Szilágyi Ferencné, Icuka néni Imádságos könyvéből, aki 94 évesen hunyt el, és aki ennek a 1983-ban kiadott unitárius Imakönyvnek minden imáját fejből tudta, s melyet rám hagyományozott.

Volt idő, amikor bírtam a szenvedést. Mai keresztem fele súlya alatt is összeroskadtam volna - és most bírom. Hogy lehet ez? Csoda történt? Nem! Csak annyi történt, hogy „amikor a lelkem roskadozva vittem, csendesen és váratlanul átölelt az Isten.” Átöleltél, Istenem, és ölelésed titkos percében erő áramlott Belőled énbennem. Ez erőtöbblet birtokában győztem. Azaz Te győztél bennem és általam, Istenem, ki vagy, miként voltál és leszel minden erők örök forrása. Erőnlétem érzete Hozzád sodor. Nem a semmiből lettem erős, hanem Belőled. Köszönöm a belém ömlesztett erőt. Nem puszta tudat ez, valóság.  Milyen nagy boldogság erősnek lenni! Érezni, hogy legyőzhetetlen vagyok! Szeretném belekiáltani a nagyvilágba: erős vagyok, erős vagyok, erősebb, mint hittem. Drága tartalékokat fedeztem fel magamban, s most a rejtett kincsekre bukkanó nagy örömével kiáltok fel: köszönöm Neked, Istenem, köszönöm kincsemet. Be jó tudni, hogy erőtartalékok rejlenek, szunnyadnak bennem, melyekre számíthatok, amikor lelkemet roskadozva viszem.

Tartsd meg e szent, nekem adott tartalékokat, Istenem, segíts azokat bajban, búban, nyomorúságban, lelki ínségben megtalálni, kiásni, csatasorba állítani. Erőnlétemet, a jóra való ráállásomat, a Benned és önmagamban való nagyszerű bizalmat tartsd meg bennem, Istenem, hogy abból éljek és másokat is éltessek Ámen.

Makkai-Ilkei Ildikó: Nagy utazás

2012. 07. 01.     Nagy utazás     Makkai-Ilkei Ildikó    

Karinthy Frigyes a Találkozás egy fiatalemberrel című novellájában csodálatosan leírja azt a pillanatot, amikor negyvenévesen találkozik kamaszkori önmagával: egy másik ember szól hozzá.

Egy szép egy csúnyához, egy hívő egy hitetlenhez, egy tiszta, bátor, lázadó ifjú egy gyáva férfihoz. Egy zseniális kamasz egy megalkuvó, közepes íróhoz.

„Úgy nem lehetett, ahogy te akartad" - mondja neki keserűen az öreg.

Hogy akarta? Szépen. Tisztán. Nemesen. Nagyszerűen.

Csak csúnyábban lehetett! Koszosabban és kisszerűen.

Meg vagyok győződve, hogy ilyen találkozások bennünk is sokszor mennek végbe, velünk is megtörténnek, legyünk zseniális kamaszok, akik jövőnkön gondolkodunk, vagy legyünk idősebbek, akik életutunkra tekintünk vissza, és meglepődünk önmagunkon, valamikor mi is ujjongó, boldog, örülni, ragaszkodni, érdeklődni tudó gyermekek voltunk.

Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál,
Hol van a tűz, hol van az a mindig sóvár régi láz,
Az a régi égi láz, amivel beléptél, s megszerettelek?

Nagy utazás, azt mondtad, hogy ez az élet, s nem halunk meg,
Az ember soha el nem téved, égi láz, a bizonyos égi láz,

„Megőrizni az ifjúságunkat nem élettanilag nehéz, hanem lelkileg. Mert elromlunk. Alkalmazkodunk a hitványhoz, a méltatlanhoz. Magunkba szívjuk a világ és a történelem minden szennyét, és elkoszolódunk (...) Az istenhit azt jelenti, hogy az ember nem felejti el a valódi arcát. Amikor még szép volt. Üde és tiszta.” (Müller Péter)

Nagy utazás, a vonatunk újra indul,
Nagy utazás, most a vágyunk már megint új útra visz,
induljunk el hát megint,
Gyere velem most az ígéret szerint!

Igen, indul is tovább életem, életed vonata, de remélem egy pillanatra felvillant benned is az a nem is olyan régi zseniális kamasz, aki voltál.