2012. 07. 08. Nyugalom formák Fülöp Dezső Alpár
El-elnézem a kismacskákat, ahogyan játszanak. Hajnalban, amikor a levegő még kellemesen hűvös, semmiféle emberi (mű)zaj nem zavarja a madárcsicsergést, olyan békességgel játszanak. Ha embert látnak, illa-berek, de ha visszatér a nyugalom, ismét előjönnek és folytatják. Ugyanők délben valamely árnyékos szegletben pöttömnyi szőnyeghez hasonlítva pihennek. Ekkor szellő sem rezdül, a távolban is csupán a meleg remegteti a levegőt. Ez a nyugalom másféle, sokszor nyomasztó.
A mindennapnak is megvan a maga nyugalma: mindennap ugyanazt újra és újra, a megszokott, jól begyakorolt módszer alapján. Ez a rutin nyugalma, ami lehet bosszantó, de lehet biztonságot nyújtó is.
Van, amikor az ember hosszú, nehéz munka végén megpihen, nyugalmi állapotba kerül. Pénteken, az utolsó érettségi vizsga után egyik diákunk annyi ’é’ betűvel írta, hogy ’véééééééégre’, hogy abban mind a tizenkét év kiérezhető volt. Most már megpihent.
S ma, amikor eredményre várakoznak sokan? Vajon ez a vihar előtti csend, nyugalom? Amikor a feszültség a tetőfokára hág? Pedig a kocka el van vetve, de az ember szüntelen remél.
Vajon milyen lehetett az a nyugalom – szelíd, halk hang által jellemezve –, amelyben Illés Istent ismerte fel, s eltakarta arcát a palástjával (1Kir 19, 12kk)? Ő életerőt és küldetést nyert a nyugalom e formájából. Mi is nyerhetünk.
El-elnézem a kismacskákat, ahogyan játszanak. Hajnalban, amikor a levegő még kellemesen hűvös, semmiféle emberi (mű)zaj nem zavarja a madárcsicsergést, olyan békességgel játszanak. Ha embert látnak, illa-berek, de ha visszatér a nyugalom, ismét előjönnek és folytatják. Ugyanők délben valamely árnyékos szegletben pöttömnyi szőnyeghez hasonlítva pihennek. Ekkor szellő sem rezdül, a távolban is csupán a meleg remegteti a levegőt. Ez a nyugalom másféle, sokszor nyomasztó.
A mindennapnak is megvan a maga nyugalma: mindennap ugyanazt újra és újra, a megszokott, jól begyakorolt módszer alapján. Ez a rutin nyugalma, ami lehet bosszantó, de lehet biztonságot nyújtó is.
Van, amikor az ember hosszú, nehéz munka végén megpihen, nyugalmi állapotba kerül. Pénteken, az utolsó érettségi vizsga után egyik diákunk annyi ’é’ betűvel írta, hogy ’véééééééégre’, hogy abban mind a tizenkét év kiérezhető volt. Most már megpihent.
S ma, amikor eredményre várakoznak sokan? Vajon ez a vihar előtti csend, nyugalom? Amikor a feszültség a tetőfokára hág? Pedig a kocka el van vetve, de az ember szüntelen remél.
Vajon milyen lehetett az a nyugalom – szelíd, halk hang által jellemezve –, amelyben Illés Istent ismerte fel, s eltakarta arcát a palástjával (1Kir 19, 12kk)? Ő életerőt és küldetést nyert a nyugalom e formájából. Mi is nyerhetünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése