Bartha Mária Zsuzsánna: Függőség

2012. 08. 09.     Függőség     Bartha Mária Zsuzsánna    

Bár ezt a címben szereplő szót az addikcióval társítják, most nem a szenvedélybetegségekről szeretnék írni. Az nyilván valaminek a tünete.

Nem is a dependenciára gondolok, inkább annak kölcsönös voltára az interdependenciára.

„S én csüggtem ajkán szótlanul, mint gyümölcs a fán”…emlékezik Petőfi, midőn anyjával találkozik végre ismét otthon. Ez így megy nemzedékről nemzedékre, a természetben és az embernél egyaránt. Isten megajándékoz magunkkal, környezetünkkel és hozzárendeli az életünket. Adott kapcsolatokba születünk bele, elindítva a változást. A legjobb esetekben gyümölcsök leszünk a fán, van, aki hazavárjon. Adott a testünk, a lelkünk, a kapcsolatok, a bennünket körülvevő rendszerek: biológiai, gazdasági, műszaki és lelki, szellemi síkon.

Ezekből elég sokat nem változtathatunk meg, még a saját adottságainkat sem, pedig saját magunkra lehetünk a leginkább hatással. Mindenesetre abból kell gazdálkodni, amink van, ott kell hatni, ahol képesek vagyunk: saját magunkra és környezetünkre.

Tapasztalatom szerint akkor a legőszintébbek az emberek, amikor a szó szoros értelmében a halálos ágyukon fekszenek. Ez már tényleg a számvetés ideje. Persze minden élet után megfogalmazható a mit tettem volna másként, mit sajnálok az életemből.

Ezek a leggyakoribbak:

    Sajnálom, hogy túl sokat dolgoztam.
    Többet kellett volna törődjek a barátaimmal és a családommal.
    Sajnálom, hogy nem engedtem magam boldognak lenni.
    Sajnálom, hogy nem volt elég bátorságom kifejezni igazi önmagam.
    Sajnálom, hogy nem volt elég bátorságom az álmaim szerint élni, nem pedig mások elvárásai szerint.

Átölelni vágyainkat, árnyainkat és szerelmeinket. A legegészségesebb és a legtöbb mit tehetünk. Mindannyian itt függünk: Egymástól.

Andorkó Attila: Az légy, aki vagy

2012. 08. 08.     Az légy, aki vagy     Andorkó Attila    

Az ember élete során különböző élethelyzetekben különböző szerepeket játszik. Van, aki mindig álarcot hord, megpróbál megfelelni különböző elvárásoknak, legyenek azok társadalom által felállított mércék, szakmai vagy a közvetlen környezetének elvárásai.   veszély akkor nő meg, amikor az elvárások olyan súlyos mértéket öltenek, hogy gúzsba kötik az ember szabad akaratát.

A legveszélyesebb azoknak a magatartása, akik nem következetesen döntenek, hanem mindig alakítják álarcukat a környezet szerint, egyfajta kaméleon játékot játszanak. Ez a jelenség megfigyelhető a médiában szereplő „sztárokon”, a politikában, stb. Mindig vannak, akik haszonért, előbbre jutásért átalakítják magukat, gondolkodásukat „egy kicsit”. Lépést tartani a korral nem rossz, sőt kell is, de mindig szem előtt kell tartani, hogy: a legfontosabb: legyek mindig önmagam. 

Függetlenül a kialakuló helyzetektől, mindig legyek álarcnélküli önmagam.

Az idei Tusványoson Deák Bill Gyula koncertjén mindenki – aki ott volt – meggyőződhetett arról, hogy van olyan ember, aki túl a hatvanon, sok megpróbáltatással a háta mögött, ki tudott tartani igaza, elvei mellett. Erről szólnak dalai is, mint például: „Sok rockernek, csak üzlet az élet, / Búcsúkoncert – mégis visszatérnek, / Valahogy megélek, / Csábítottak engem is, de szívet nem cserélek.” (Nagy generáció temetése).

Jézus szerint az a jó tanítvány, akinek az IGEN igent jelent, a NEM pedig nemet (Mt 5,37). Ez olyan egyszerű. Jézusnál nincs egy kicsit ilyen vagy egy kicsit olyan, csak vagy-vagy helyzet van.

Volt egy nagymamám Vargyason, 97 évet s egy kicsit élt, ő is erre tanította mindenik gyermekét, unokáját, s így élt ő maga is a sok rendszerváltozás (1915 és 2012) között.

„Az legyél, aki vagy… / Úgy megmaradhatsz önmagad.” (Az legyél, aki vagy).

Sipos Mónika Rebeka: Madárdal és tücsökzene

2012. 08. 07.     Madárdal és tücsökzene     Sipos Mónika Rebeka    

„A Földön árad a Menny,

És minden bokor Isten jelenlététől lángol,

De saruját csak az veszi le, aki látni is képes;

A többiek csak csellengnek csöndben, s csipkét csipegetnek.”

(Elizabeth Barrett Browning)

Éretlen, fonnyadt gyümölcsök koppannak a földön, a rét fűszálai hirtelen megőszült hajszálakként egymáshoz simulnak, a hegycsúcsok fuldoklóan levegőért emelkednek a magasba, az állatok a hűs árnyat keresik… Csodálkozva kérdezem tőlük: Meddig bírjátok még? S ekkor még ráadásul gyönyörű szép tücsökzene is beszűrődik az ablakon. Nektek még van kedvetek énekelni? – kérdezem, valamiért elhallgattatni akarván őket, gondolatban fejükhöz vágva kérdésemet. De csak nem szűnik meg a muzsika, a tánc. Jó, hát folytassátok, de hangosabban, hogy mindenki hallja! Szívem szerint felébresztenék mindenkit, vagy kinyittatnám ablakaikat, hogy hallják, a kicsi állat nem adta fel.

Nem tehetem. Inkább lefekszem férjem és gyermekem mellé. Férjem már horkol, gyermekem az igazak álmát alussza. Remélem, a tücsökzene álomba ringat, de közben azokra gondolok, akik éjt nappallá téve dolgoznak, küzdenek a megmaradásért, imádkoznak az áldásért. Kétségeim között mégis boldogan alszom el, mert tudom, hiszem, remélem, szeretteimmel ébredek. Olyan boldogító ez a tudat, hit, remény. És a reggeli madárszó…mesés. Akárcsak a rend, az összhang, a gondoskodás ebben a mulandó világban, ami az Örökkévalót megsejteti velünk.

Ébredés. Mellettem vannak szeretteim, a tücskök elhallgattak, de a madarak reggeli ébresztő-nótájukat zengik. A tornácon megállva gyönyörködöm a termés nélküli, kiaszott fákban. Díszítetlenek, mégis szépek, mint smink nélkül is szemrevaló hölgyek. A reggeli szél finoman a kiaszott fű-hajba kap, a felkelő Nap megsimogatja a hegyek tetejét, s az állatok reménykedve élelem és víz után kutatnak.

Örömmel nyugtázom magamban, hogy most bár kietlen és puszta, száraz és sivár, mégis szép ez a Föld. Rajta élni pedig a legértékesebb ajándék. Ezért leoldom saruimat – bár tudom, néhol égni fog a talpam – , s a forró nyárban indulok tovább. Csipke csipegetés és csellengés helyett megpróbálok igazán élni, nemcsak nézni, hanem látni, hinni és remélni. Hívlak Téged is, tarts velem, örvendezzünk együtt az Életnek! S ha úgy érzed, nincs elég erőd, nézz meg egy közeledben lévő büszke fát, hullámzó rétet. Hallgasd az éjjeli tücsökzenét, vagy a reggeli madárdalt, s menni fog! Hiszem, jönni fogsz!

Moldován-Szeredai Noémi: Köszönet a segítőknek

2012. 08. 06.     Köszönet a segítőknek     Moldován-Szeredai Noémi    

Olvasok, de kavargó gondolataim megálljt kiáltanak az elterelő hadműveletnek, az olvasásnak, s könyvemet becsukva szabadjára engedem őket. Hallgatom az éjszaka neszeit, s a nyitott ablakon keresztül belopakodó hűvös szellő megsimogat, s lassan egymást kergető gondolataim imádsággá szelídülnek. Minden gondolatommal az előttem álló feladatra koncentrálok, ugyanakkor kérdések egész sora vetődik fel bennem, a legtöbbre már sokszor fogalmaztam meg választ az elmúlt évek során, de vannak újak, melyek válaszra várnak.

10 évvel ezelőtt, mikor megálmodtuk az első csekefalvi kézműves és bibliai tábort, csak elvétve lehetett hallani gyermektáborokról. Akkor az átlag falusi gyerek számára elképzelhetetlen és megfizethetetlen volt, hogy elmenjen nyaralni, táborozni. Ha ők nem tudnak menni, jöjjön a tábor hozzájuk alapgondolattal szerveztük meg az első tábort. Oktatók, barátok, ismerősök, segítők a gyülekezet tagjai voltak. Anyagi forrásaink szerények, de elkötelezettségünk nagy volt. Teltek az évek, s a kezdeti félénk kérdést:”Lesz-e tábor az idén?” felváltotta a lelkes mosolygó szemű gyermekfelkiáltás : „ Papnéni, nagyon várom a tábort!”

Most a 10. táborra készülve tudatában vagyok annak, hogy nagyon bőséges táborkínálat csalogatja gyermekeinket. De a legtöbbjük szinte megfizethetetlen. Az elérhető táborok most is az egyházi és civil szervezetek munkájának, közösségvállalásának eredményei. Ezeknek előfeltétele a lelkes önkéntes csapat, adományok és pályázati lehetőségek kihasználása együttesen, s sok munka, együtt tervezés, játszás és öröm. Kétkedő, szkeptikus megnyilatkozásokkal is sokszor találkozom. Miért kell ezt szervezni, ki köszöni meg, mi a fizetség érte? Sok önkéntes munka és jólélekkel végzett önzetlen feladatvállalás és áldozat ajándékká válik, melyet nem csak adunk, de még inkább kapunk.

Köszönöm Istenem, hogy évről évre segítők, alapítványok, gyülekezeti tagok összefogása megmutatja, hogy közösséget építeni csak úgy lehet, ha mindenki odaajándékoz idejéből, pénzéből, tehetségéből, hogy majd megsokszorozódva kapja vissza.

Köszönet mindenkinek, aki Erdélyben gyermektáborok létrejöttében segédkezik!

Lassan pirkad, s hamarosan gyermekzajtól lesz hangos a parókia udvara. Kezdődik a tábor.

Farkas Dénes: Fantázia-ragozás

2012. 08. 05     Fantázia-ragozás     Farkas Dénes    

Mindig szórakoztat és élvezem azokat a szellemeskedéseket, melyek egy szóból, vagy közmondásból – bizonyos zsargon logikával – új fogalmakat alkotnak és azokat a helyzethez illően használják.

Valaki kitalálta, hogy az étkezdét gyomortanyának nevezze. A nyomortanya parafrázisából született egy új szó, mely nincsen ugyan használatban, de mindenki érti és a „lehetetlen” kifejezés célt érhet.

Valahol azt olvastam, hogy a szerelmesek a tetszelgés rendjén bókhálóba keverik egymást. A pókháló imigyen alakított ki egy fantáziára telepített kifejezést, melyet mindenki ért, de természetesen esetlenül hangzana a napi szóhasználatunkban.

Hasonló példáknak se szeri, se száma, következésképpen nem is untatom a kedves olvasómat. Az azonban, ha már fantázia-ragozást adtam a jegyzetem címének, engedtessék meg nekem, hogy elismeréssel jegyezzem és tisztelegjek azok fantáziája előtt, akik kitalálják az ilyenszerű reklámokat, hogy: Minden szinten,szinte minden! Egy sokrétű, árucikkekkel tele, többszintes áruháznak kell-e ennél szellemesebb reklám?

Azon is jót derültem, midőn a kicsi s talán selypítő gyermek a fagylaltos, üdítős pult előtt a felírat szerint azt mondja, hogy a jeges legjobb. .Kell-e ennél jobb megfogalmazás?

Azt is láttam egy óriásplakáton, hogy: ki mint fedi házát, úgy alussza álmát.

Ragozhatnám a fantáziát, mely sok tehetséges embernek rendelkezésére áll, mert azt hiszem, hogy magyar nyelvünk a maga társtalanságában egyedülálló helyzeteket kínál.

Emberek vagyunk, sokszor esendőek, de ezzel együtt a szívességtétel tartozéka az emberi mivoltunknak.

Olyanban is volt részem, mikor a szívességtétellel visszaélnek. A minap telefonált valaki, hogy nem lennék-e szíves elmenni hazulról legalább egy hetet, mert szeretne egy kolozsi fürdőkúrára a lakásomba telepedni. Ez a helyzet az, mikor a fagylalt visszanyal.

Nem is igen nyalom a fagylaltot!

Bíró Attila: Fiaim, inkább együtt…

2012. 08. 04     Fiaim, inkább együtt…     Bíró Attila    

1946-ban is épp ekkora volt a szárazság, mint idén. A kétségbeesés jóval indokoltabb volt, mert a világégés őrült káoszától, még vígan valcert járt a sírás és a borzalom. Az éhség nyomorfegyvere hangosabban sikított, s a pusztulás mély lövészárka sem nyújtott búvóhelyet a megmaradtaknak. A halál minden szervezkedést igyekezett megcsúfolni, s a lázas ragaszkodást, ami az embert az élethez kötötte, egy száraz esztendővel ajándékozta meg.

A sápadt asszonynak öt gyermeke ült asztalhoz mindennap, hogy a szegénység egyetemén, mint kitűnő hallgatók elsajátítsák a professzoranyjuk tudományát.  A „semmiből gőzölgő vacsorát hogyan készítünk” diszciplína volt a legizgalmasabb. A szánalom úgy csorgott lefelé, mint a nyál a beteg tehénből. Aztán a két legkisebb kölyköt magához szorította, s nyugodt bivalyszemeivel gyönyörködött bennük. – Megmentem őket, mondogatta magában, s nekifeszült az őrjöngő sors elébe végtelen akarattal. Reggel tisztaruhába bujtatta a két porontyot, s elindult velük a vonatállomás felé. Elviszik őket néhány hónapra, s kapnak főt marhahúst s kovászos uborkát, s addig idehaza elunja táncát a nyomorúság.

A fekete lokomotív, mint monstrum, lassú vontatással püfögött be az állomásra, s megállt. Magával vonta a búcsúzás és reménytelenség vagonjait. A piszkos ablaküvegeken nem volt függöny, s látni lehetett a szűkölő élet kihajított áldozatait. Egy másik kitört ablakon kikönyökölt a borzalom, s a csontig leéhezett eleven arc kiragyogtatta vásott agyarait.

A sápadt asszony polipkarjai majd összeroppantották a fiatal csontokat. Titkos mélységből fakadt a görcs az ujjaiba, mely nem engedte mozdulni a két kisfiút. A megmeredt percek mozdulatlanságát egy éles vonatfütty hasította ketté. Aztán a monstrum elindult, magával cipelte fekete húscafatjait, s a kerekek ütemes kattogásával evickélt kifele a világból.

Fiaim, inkább együtt…

Makkai-Ilkei Ildikó: Szép gyermekkor, jöjj vissza egy szóra

2012. 08. 03     Szép gyermekkor, jöjj vissza egy szóra     Makkai-Ilkei Ildikó    

Az elmúlt héten megtörtént velem ez a csoda, visszaforgott az idő, és öt napon át részben gyermeknek, részben ifjúnak éreztem magam.

A kissolymosi unitárius gyermektáborba igaz táborszervezőnek érkeztem, de mégis a sok csodálatos gyermek között felnőttségem minden jellemzőjéről el tudtam felejtkezni. Az egész napot kitöltő programok között az ebédszünet perceiben, valamint az esti lecsendesedés után kaptam észbe, hoppá, ma még nem is csengettem meg a gyermekeimre vigyázókat, a férjemet vagy egyházközségem gondnokát, hogy mi hír odahaza.

Magával ragadott az az érdeklődés, tudásszomj, őszinte küzdelem, ami tanulás vagy játék közben ott csillogott e huszonnyolc gyermek szemében. Magával ragadott, ahogyan nyitottak voltak az evangéliumi tanításra, miközben az igazi kincseinket próbáltuk felismerni, megkeresni, értékelni és megosztani. És magával ragadott a játék.

Egyik táborvezető társam, aki moderálta az egyik játékot, engem is beosztott játszani, ami arról szólt, hogy két csapatra voltunk osztva, mindannyiunknak papír élet lógott az oldalán, és akiről azt letépték, mehetett új életért addig, amíg volt, na meg vigyázni kellett a csapatzászlónkra. Rég volt az, amikor ennyire elfelejtkezve önmagamról szaladtam életet szerezni, megvédeni az enyémet, rég volt, amikor minden, de minden lényeges dolog, ami napról napra zakatol, foglalkoztat, bekopog életem ajtóján, most egyszerűen nem talált rám, mert csak a játék volt a fontos, és ahogyan rohantam a huszonnyolc gyermek között, huszonkilencedikként.

Fülöp Júlia: A színjátszóról

2012. 08. 02.     A színjátszóról     Fülöp Júlia    

Az erdélyi unitárius ifjúság és más felekezetű, szabadelvűen vallásos fiatalok szervezeteként működő Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet minden évben megszervezi a színjátszó találkozót. Ez a rendezvény a fiókegyleteink keretében működő színjátszó csoportok verseny jellegű seregszemléje. Kiváló tehetségkutató és közösségépítő fórum. 1997 óta minden évben megszervezzük.Átlagos részvétel: 450 versenyző és műélvező.


De Te még mindig nem érted. Azt kérded, mi az, hogy ODFIE Színjátszó találkozó. úgy igazán. Válaszként szavaim vannak, de tudom, Te megérted a mögöttük meghúzódó tartalmat. Szabadság. Élmény. Életérzés. Színek. Arcok. Játék. Közösség. Otthon. Hangulat. Izgalom. Buli. Egy újabb út Magad és mások fele.


Csomagolj hát, és indulj el... S ha még mindig nem győztünk volna meg, olvass bele a tavalyi hangulatba.

Ezzel a felkiáltással és dallal indítottuk útnak az immár XV. ODFIE Színjátszó Találkozónkat, július 28-án, Szabédon. Biztosan tapasztaltad már, kedves Olvasó, hogy egy meghitt együttlét, egy kedves ölelés olyan, mintha zenéje lenne. Különös dallamok járták át a mi „együtt-létünket” is e néhány nap alatt, mi pedig önfeledten táncra perdültünk. Pörögtünk, csápoltunk, ugráltunk, forogtunk. Háromlépéses tánc volt ez.

Az egyik önmagunk fele irányult. Saját magát tette próbára a helybeliek és távolról érkezett egyletesek közös szervezői csapata. Egy ilyen rendezvénnyel járó munka gyakran türelempróba, saját határaink feszegetése, ugyanakkor biztos út a jobb, emberibb önmagunk fele. De semmiképp sem teher. Öröm, a szó legteljesebb értelmében. Öröm a kalapácsolás, terítés, terelgetés, falugyűjtés, zsűrizés, éjszakai őrizet, irodai munka, festegetés, takarítás is. Aztán önmaguk felé léptek azok a fiatalok, akik versenyezni érkeztek. Alakításukba, az álarcba saját magukat is beleszőtték, a műhelymunkák alkalmával pedig képességeiket fejlesztették.

A tánc második lépése egymás fele vezetett. Ehhez a lépéshez a rendezvényt nyitó felvonulás adta meg a hangot, amivel a résztvevők mind a világgal, mind egymással tudatták, hogy vidám, zajos, i atalos önmagukat hozták Szabédra. Az esti tábortűz, a Graphic koncert, a betfalvi buli, bál, a közös szórakozás, éneklés pedig megerősítette bennük azt, hogy itt otthon vannak. Ismerősök, barátok körében, ahol önmaguk lehetnek, s talán elengedhetik néhány napra mindennapi létük valóságait. A vendégelőadások alatt pedig, Bösendorfer zongorája mellett, Klamm tanár úr segítségével, majd a csíkzsögödiek falakat rengető tánca által egy újszerű közösségi élménynek lehettünk a részesei.

A harmadik lépés felfelé mutatott. Igen, ez az irány, persze nem a felhők, hanem a lélek magasságába. Ebben a különös együttlétben nemcsak egymás, hanem az Ő zenéjét is hallgattuk, a közös áhítatok és a Csécs Márton Lőrinc által tartott istentisztelet alkalmával. Persze tudtuk, hogy emellett állandó „adás” van. Ez a Zene akkor is szól, ha éppen nem erre i gyelünk. Július 31-én zártuk rendezvényünket, de ezzel a  Szabédidő nem járt le. Tovább táncoltuk azt egymással megosztott üzeneteinkben, leveleinkben, amelyek mind arról szá-moltak be, hogy Szabédon, ebben a közösségben otthonra találtunk, és visszavágyódunk.

Figyelemmel követtük a sajtó visszhangját, s rájöttünk, ottlétünk igazi lényegét csak az érthette, érezhette, aki ennek a világnak nem szemlélője, hanem részese volt. Mert nem lehet csak fellépő csapatokról, eredményekről, előadásokról, programról beszélni. Egy ilyen rendezvény lényege mindezek mögött van. Ami talán nem más, minthogy mindeközben mi magunkban raktunk fészket szebb önmagunknak, szorosabbra kötött baráti szálaknak, Szabéd falucskájának és közösségének, s Neki. A Tánc pedig minden távolság ellenére folytatható, a Zene szól. Fülelj!

Máthé Sándor: Merj álmodni!

2012. 08. 01.     Merj álmodni!     Máthé Sándor    

Évekkel ezelőtt, esperes-jelöltként, a bemutatkozó program-beszédemben álmokról beszéltem.

A neves Martin Luther Kinget idézve így kezdtem: "Van egy álmom!" - majd így folytattam:

Olyan egyházról álmodom, amelyben … – és soroltam elképzeléseimet, amire egyik lelkésztársam felháborodva így reagált: "Nem álmodni kell, hanem …" és sorolta ellenvetéseit!

Akkor sem értettem egyet vele, ma sem tudom elfogadni érvelését, mert éppen az választ el minket Isten többi teremtményétől, hogy tudunk álmodni.

Egyik angliai lelkésztársam irodájában az álommal kapcsolatosan érdekes gondolatot olvastam: "Az álom a felelősség kezdete." Valóban így van? Szerintem ennek igazához nem fér kétség. Amikor valamiről álmodunk, már el is kezdjük azt magunkra venni, magunkévá tenni és megváltoztatni. Először azonban meg kell álmodni.

Lelkésztársam akkori hozzászólása arra enged következtetni, hogy nekünk, unitáriusoknak nem szabad álmodni, pedig Petőfi szerint "az álom ablak, melyen által lelkünk szeme jövőbe néz."

Ez azt is jelenti, hogy olyannak látjuk a világot, közösségeinket, önmagunkat és életünket, amilyent a valóságban is szeretnénk. Nem elég valamire vágyni, valamit kívánni. Először meg kell álmodni, hogy sajátunkká váljon, hogy tudjunk tenni megvalósulásáért.

Álmodjunk hát, de ne merészebbet, mint amire vágyunk, és amit meg tudunk valósítani!

Fekete Levente: Itthon

2012. 07. 31.     Itthon     Fekete Levente    

Nyár derekán, tomboló hőségben, június 24-én kiugrottunk Sepsiszentgyörgyre a Nagyajtához kötődő, Magyarországról hazaruccanó Biró Albert kedves ismerősömmel, hogy részt vehessünk a Székely Nemzeti Múzeumban sorra kerülő Gróf Bánffy Miklós életét és munkáját ismertető megemlékezésen.

A kellemesen hűvös, impozáns Bartók teremben visszaköszönt ránk a múlt. Emlékeztünk a polihisztorra, aki íróként, politikusként és képzőművészként magyar népünknek és az egyetemes kultúrának egyik kimagasló egyénisége. Az esemény fénypontja Bánffynak egy 1933-ban üvegfestés technikára készített tervrajza alapján készült festett üvegablak felszentelése. A leszegett fejű Csaba királyfi lovon vágtat Erdély szikláin, fenyőerdők karéjában. A pompás terv sokat váratott magára. Hála Istennek a Magyar Kormány támogatásával, a Csíkszeredai Főkonzulátus és a Székely Nemzeti Múzeum összefogásával a kolozsvári Makkay művészcsalád életre keltette ezt a páratlan szépségű álmot. Lélegzetelállító formájában, színeiben. „Mi magyarok csak azért is itthon vagyunk a Kárpát-medencében” fogalmazódott meg bennem váratlanul, miután lehullt róla a lepel.

Aztán következett a Bánffy életét nagyvonalaiban ismertető, méltató fotógaléria. Szívszorító volt újból látni a lepusztult bonchidai kastélyt. Az a keserű érzés gomolygott újból a torkomban, mint ami hajdanán, amikor a Jurta Expedíció keretén belül 2004-ban nagyajtai és magyarszováti ifjainkkal Szék felé karikázva útba ejtettük Erdély hajdani Versailles-ját, és bejártuk a siralmasan romhalmazzá vált kastély lepusztult termeit, a szeméttel teli hatalmas, boltíves pincéket, és hallgattunk nagyokat az omladozó falak alatt. És most is arra gondoltam, mint akkor: „De meddig vagyunk még itthon?”

Aztán hazagurultunk Nagyajtára. Citeraszó fogadott, ahogy vártuk. A III. Zengő húron szól a dal citeratábor utolsó napi nekifeszülése. Az Áldás Háza dísztermének nyitott ablakain át, mint forgószél úgy zengett ki és ölelt magához bátran, erővel a Szatmári verbunk. Bent kipirult arcú fiatalok. Ők a nagyok, a már hétpróbás Áfonya. Tüneményesen táncol ujjuk a húrokon, mosolygós arcukon ránk nevet a siker öröme, és minden túlzás nélkül, szemükből valóban sugárzik a hit, az erő, a lendület, ahogy Nagy László tanár úr vezényletét precízen, magabiztosan követik. Lenn az alagsorban bájosan harsogják a kicsik: Mackó , mackó ugorjál. Ők az új ígéret, a Motolla , akiket Nagy Imola igazgat komoly mosollyal. Aztán következnek a beszélgetések, a meghagyások, hogy majd a feleségem miként gyakoroljon velük hétről hétre.

Már nem volt torkomban a szorongató, keserű érzés, és tudtam, hogy amíg lesznek ifjak és gyermekek, áldozatkész, lelkes felnőttek, amíg naponként meg tud születni az új csoda és a szívünk szerint is alakulni tud ez a világ, amíg nemcsak emlékezni tudunk, hanem teszünk is valamit a jövőért, addig mi itthon leszünk.