2012. 08. 09. Függőség Bartha Mária Zsuzsánna
Bár ezt a címben szereplő szót az addikcióval társítják, most nem a szenvedélybetegségekről szeretnék írni. Az nyilván valaminek a tünete.
Nem is a dependenciára gondolok, inkább annak kölcsönös voltára az interdependenciára.
„S én csüggtem ajkán szótlanul, mint gyümölcs a fán”…emlékezik Petőfi, midőn anyjával találkozik végre ismét otthon. Ez így megy nemzedékről nemzedékre, a természetben és az embernél egyaránt. Isten megajándékoz magunkkal, környezetünkkel és hozzárendeli az életünket. Adott kapcsolatokba születünk bele, elindítva a változást. A legjobb esetekben gyümölcsök leszünk a fán, van, aki hazavárjon. Adott a testünk, a lelkünk, a kapcsolatok, a bennünket körülvevő rendszerek: biológiai, gazdasági, műszaki és lelki, szellemi síkon.
Ezekből elég sokat nem változtathatunk meg, még a saját adottságainkat sem, pedig saját magunkra lehetünk a leginkább hatással. Mindenesetre abból kell gazdálkodni, amink van, ott kell hatni, ahol képesek vagyunk: saját magunkra és környezetünkre.
Tapasztalatom szerint akkor a legőszintébbek az emberek, amikor a szó szoros értelmében a halálos ágyukon fekszenek. Ez már tényleg a számvetés ideje. Persze minden élet után megfogalmazható a mit tettem volna másként, mit sajnálok az életemből.
Ezek a leggyakoribbak:
Sajnálom, hogy túl sokat dolgoztam.
Többet kellett volna törődjek a barátaimmal és a családommal.
Sajnálom, hogy nem engedtem magam boldognak lenni.
Sajnálom, hogy nem volt elég bátorságom kifejezni igazi önmagam.
Sajnálom, hogy nem volt elég bátorságom az álmaim szerint élni, nem pedig mások elvárásai szerint.
Átölelni vágyainkat, árnyainkat és szerelmeinket. A legegészségesebb és a legtöbb mit tehetünk. Mindannyian itt függünk: Egymástól.
Bár ezt a címben szereplő szót az addikcióval társítják, most nem a szenvedélybetegségekről szeretnék írni. Az nyilván valaminek a tünete.
Nem is a dependenciára gondolok, inkább annak kölcsönös voltára az interdependenciára.
„S én csüggtem ajkán szótlanul, mint gyümölcs a fán”…emlékezik Petőfi, midőn anyjával találkozik végre ismét otthon. Ez így megy nemzedékről nemzedékre, a természetben és az embernél egyaránt. Isten megajándékoz magunkkal, környezetünkkel és hozzárendeli az életünket. Adott kapcsolatokba születünk bele, elindítva a változást. A legjobb esetekben gyümölcsök leszünk a fán, van, aki hazavárjon. Adott a testünk, a lelkünk, a kapcsolatok, a bennünket körülvevő rendszerek: biológiai, gazdasági, műszaki és lelki, szellemi síkon.
Ezekből elég sokat nem változtathatunk meg, még a saját adottságainkat sem, pedig saját magunkra lehetünk a leginkább hatással. Mindenesetre abból kell gazdálkodni, amink van, ott kell hatni, ahol képesek vagyunk: saját magunkra és környezetünkre.
Tapasztalatom szerint akkor a legőszintébbek az emberek, amikor a szó szoros értelmében a halálos ágyukon fekszenek. Ez már tényleg a számvetés ideje. Persze minden élet után megfogalmazható a mit tettem volna másként, mit sajnálok az életemből.
Ezek a leggyakoribbak:
Sajnálom, hogy túl sokat dolgoztam.
Többet kellett volna törődjek a barátaimmal és a családommal.
Sajnálom, hogy nem engedtem magam boldognak lenni.
Sajnálom, hogy nem volt elég bátorságom kifejezni igazi önmagam.
Sajnálom, hogy nem volt elég bátorságom az álmaim szerint élni, nem pedig mások elvárásai szerint.
Átölelni vágyainkat, árnyainkat és szerelmeinket. A legegészségesebb és a legtöbb mit tehetünk. Mindannyian itt függünk: Egymástól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése