2012. 08. 03 Szép gyermekkor, jöjj vissza egy szóra Makkai-Ilkei Ildikó
Az elmúlt héten megtörtént velem ez a csoda, visszaforgott az idő, és öt napon át részben gyermeknek, részben ifjúnak éreztem magam.
A kissolymosi unitárius gyermektáborba igaz táborszervezőnek érkeztem, de mégis a sok csodálatos gyermek között felnőttségem minden jellemzőjéről el tudtam felejtkezni. Az egész napot kitöltő programok között az ebédszünet perceiben, valamint az esti lecsendesedés után kaptam észbe, hoppá, ma még nem is csengettem meg a gyermekeimre vigyázókat, a férjemet vagy egyházközségem gondnokát, hogy mi hír odahaza.
Magával ragadott az az érdeklődés, tudásszomj, őszinte küzdelem, ami tanulás vagy játék közben ott csillogott e huszonnyolc gyermek szemében. Magával ragadott, ahogyan nyitottak voltak az evangéliumi tanításra, miközben az igazi kincseinket próbáltuk felismerni, megkeresni, értékelni és megosztani. És magával ragadott a játék.
Egyik táborvezető társam, aki moderálta az egyik játékot, engem is beosztott játszani, ami arról szólt, hogy két csapatra voltunk osztva, mindannyiunknak papír élet lógott az oldalán, és akiről azt letépték, mehetett új életért addig, amíg volt, na meg vigyázni kellett a csapatzászlónkra. Rég volt az, amikor ennyire elfelejtkezve önmagamról szaladtam életet szerezni, megvédeni az enyémet, rég volt, amikor minden, de minden lényeges dolog, ami napról napra zakatol, foglalkoztat, bekopog életem ajtóján, most egyszerűen nem talált rám, mert csak a játék volt a fontos, és ahogyan rohantam a huszonnyolc gyermek között, huszonkilencedikként.
Az elmúlt héten megtörtént velem ez a csoda, visszaforgott az idő, és öt napon át részben gyermeknek, részben ifjúnak éreztem magam.
A kissolymosi unitárius gyermektáborba igaz táborszervezőnek érkeztem, de mégis a sok csodálatos gyermek között felnőttségem minden jellemzőjéről el tudtam felejtkezni. Az egész napot kitöltő programok között az ebédszünet perceiben, valamint az esti lecsendesedés után kaptam észbe, hoppá, ma még nem is csengettem meg a gyermekeimre vigyázókat, a férjemet vagy egyházközségem gondnokát, hogy mi hír odahaza.
Magával ragadott az az érdeklődés, tudásszomj, őszinte küzdelem, ami tanulás vagy játék közben ott csillogott e huszonnyolc gyermek szemében. Magával ragadott, ahogyan nyitottak voltak az evangéliumi tanításra, miközben az igazi kincseinket próbáltuk felismerni, megkeresni, értékelni és megosztani. És magával ragadott a játék.
Egyik táborvezető társam, aki moderálta az egyik játékot, engem is beosztott játszani, ami arról szólt, hogy két csapatra voltunk osztva, mindannyiunknak papír élet lógott az oldalán, és akiről azt letépték, mehetett új életért addig, amíg volt, na meg vigyázni kellett a csapatzászlónkra. Rég volt az, amikor ennyire elfelejtkezve önmagamról szaladtam életet szerezni, megvédeni az enyémet, rég volt, amikor minden, de minden lényeges dolog, ami napról napra zakatol, foglalkoztat, bekopog életem ajtóján, most egyszerűen nem talált rám, mert csak a játék volt a fontos, és ahogyan rohantam a huszonnyolc gyermek között, huszonkilencedikként.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése