2012. 09. 23. Az iskolában Farkas Dénes
Most az iskolakezdés időszakában nézzük meg, hogy a híres hajdani oskolamester mire intette tanítványait ezelőtt vagy kétszáz esztendővel:
AZ ISKOLÁBAN
Mély vízbe ne menj feredni,
Jégre se menj csicsonkázni,
De siess az iskolába,
Mint tudomány hajlékába.
Tentád, pennád, papirosad
Légyen, a leckéd olvassad.
Társaiddal ne veszekedj,
Hanem leckédből vetekedj.
Ne társalogj a rosszakkal,
Hanem csak a legjobbakkal.
Jól figyelmezz a leckédre,
Tanítódnak intésére.
Ha megdorgál, azt köszönd meg,
Ha megver is, ne utáld meg.
Tanulj gyorsan kis korodban,
Hasznát veszed nagy korodban.
A tenta, penna kiment a divatból s a tanító úr nádpálcája is ma már csak hírből ismert, de azért Sebess Pál tudott „valamit”!!!
2012. szeptember 25., kedd
Dimény József: Ingyen kegyelem
2012. 09. 25. Ingyen kegyelem Dimény József
Dr. Pap Lajos szívsebész professzor tordai előadásában hallottam a szeretetnek egy - számomra érdekes – megközelítését. Máshol is találkoztam e hármas felosztással, de magyarázata elég egyedi volt. Az első a szerelem testi oldala, az érosz. Ez tiszta biokémia, a szerelem megváltoztatja, megszépíti az embert. A második a filia vagyis a barátság. A filia magasabb rendű mint az érosz. A szeretet harmadik, legmagasabb foka az agapé, amelyet magyarul így fogalmazott meg: ingyen kegyelem adása. Ezt addig nem hallottam így megfogalmazva. Mit jelent ez? Nézzük a példát a Nyomorultak című filmből. Főszereplője Jean Valjean, a szökött fegyenc, akit egy pap befogad a házába. Reggel, mikor keresi a vendéget, el van tűnve, a két értékes gyertyatartóval együtt. Amikor a zsandárok visszahozzák, hogy ellopta őket, a pap azt mondja, nem ellopta: én adtam oda. Ezzel megmenti és megváltoztatja életét. Ez az ingyen kegyelem! Hogyan lehet gyakorolni?
Ha az apámat megölték, fél országomat elrabolták, elárultak, nem várom meg, amíg bocsánatot kérnek, visszaadják. Kegyelmet adok, ingyen. Az adósom vagy, de szeretlek, ezért ingyen kegyelmet adok. Testvérem! Akarod-e, hogy ellenségeid jóvá legyenek? Hogy olyan környezetben élj, ahol szeretet van? Gyakorolj ingyen kegyelmet! Ha nem teszed meg, a haragnak, a viszálynak nem lesz vége! Csak ezen a módón lehet megállítani a gyűlölet láncát. Kemény, de nagyszerű tanítás.
Dr. Pap Lajos szívsebész professzor tordai előadásában hallottam a szeretetnek egy - számomra érdekes – megközelítését. Máshol is találkoztam e hármas felosztással, de magyarázata elég egyedi volt. Az első a szerelem testi oldala, az érosz. Ez tiszta biokémia, a szerelem megváltoztatja, megszépíti az embert. A második a filia vagyis a barátság. A filia magasabb rendű mint az érosz. A szeretet harmadik, legmagasabb foka az agapé, amelyet magyarul így fogalmazott meg: ingyen kegyelem adása. Ezt addig nem hallottam így megfogalmazva. Mit jelent ez? Nézzük a példát a Nyomorultak című filmből. Főszereplője Jean Valjean, a szökött fegyenc, akit egy pap befogad a házába. Reggel, mikor keresi a vendéget, el van tűnve, a két értékes gyertyatartóval együtt. Amikor a zsandárok visszahozzák, hogy ellopta őket, a pap azt mondja, nem ellopta: én adtam oda. Ezzel megmenti és megváltoztatja életét. Ez az ingyen kegyelem! Hogyan lehet gyakorolni?
Ha az apámat megölték, fél országomat elrabolták, elárultak, nem várom meg, amíg bocsánatot kérnek, visszaadják. Kegyelmet adok, ingyen. Az adósom vagy, de szeretlek, ezért ingyen kegyelmet adok. Testvérem! Akarod-e, hogy ellenségeid jóvá legyenek? Hogy olyan környezetben élj, ahol szeretet van? Gyakorolj ingyen kegyelmet! Ha nem teszed meg, a haragnak, a viszálynak nem lesz vége! Csak ezen a módón lehet megállítani a gyűlölet láncát. Kemény, de nagyszerű tanítás.
2012. szeptember 22., szombat
Rácz Mária: Mi lenne, ha...?
2012. 09. 22. Mi lenne, ha...? Rácz Mária
Bár nem szívesen beszélünk róla, és szinte babonás rettegéssel próbáljuk elhessegetni magunktól a témát, ha mégis találkozunk vele, most hadd juttassam mégis eszedbe. Mi lenne, ha valami kizökkentene megszokott életritmusodból és -formádból? Mi lenne, ha kiderülne, hogy gyógyíthatatlan beteg vagy, hogy holnaptól megszűnik az állásod, vagy az, akit egy életre társadul választottál, egyszer csak mégis elhagyna? Ne hessegesd most el magadtól a gondolatot azzal, hogy „ugyan, hisz semmi jele annak, hogy beteg lennék, remekül érzem magam, a munkahelyemen pedig nélkülözhetetlen vagyok, és a társam sem panaszkodik rám, ha néha valóban el is hanyagolom”! Remélhetőleg az általam leírt esetek egyike sincs készülőben, hogy mindennapjaid csendes felszínét viharral korbácsolja hullámosra. Mégis – be kell látnod – téged is érhetnek bajok.
Mit tennél, ha mégis megtörténne? Gondolkoztál-e már ezen, van-e túlélési stratégiád? Ismerek embereket, akik új lakóhelyre költözve először azt próbálják kitalálni, hogyan menekülnének egy esetleges természeti csapás esetén, mit tennének, ha rabló hatolna be az otthonukba. Nem azt mondom, hogy teljes rettegésben kell élni, és ezáltal, mint önbeteljesítő jóslatot, minden elképzelt bajt magunkra vonni! De nem is zárkózhatunk el ezek lehetőségétől. Gondoljunk csak mindazokra az ismerőseinkre, akik szintén nem számítottak rá, és akikkel mégis megtörtént. Legyen tehát elképzelésünk arról, hogy hogyan próbálnánk életünket megszervezni betegség esetén, esetleg egy kis pénzt is próbálhatunk félretenni – bár most is kevés van –, a még szűkösebb időkre, illetve tudjuk azt, hogy milyen szálak fűznek egymáshoz, hogyan tudnánk egy kapcsolatot megerősíteni, vagy esetleg megszakítani. Mindennél persze sokkal fontosabb a megelőzés!
A bajok gondolatát elhessegető embert próbálom ébresztgetni, de nem feledkezhetünk meg azokról sem, akik sokszor a másik végletbe esnek. Nagymamám falujában, főként az idősebb nemzedék körében elterjedt az a – számomra meghökkentő – szokás, hogy előre megvásárolták a maguk számára a koporsót, szekrényükben már rég ott lóg a fekete ruha, amiben majd el kell temetni őket. Sokan a sírjukat is elkészíttették, ékes betűkkel felírták rá, hogy itt nyugszik ez és ez a személy, aki szerető édesanya vagy édesapa volt, sőt maguk ápolják a sírjukra ültetett virágokat, bizonyára mélyen gyászolva azt, aki majd benne fog megpihenni örökre, vagyis magukat.
Nem is kérek tehát többet: gondolkodj el néha azon, hogy „Mi lenne, ha...?”, és igyekezz mindent megtenni a bajok elkerülésére!
Lakatos Sándor: Álmos háromperces
2012. 09. 21. Álmos háromperces Lakatos Sándor Amikor reggel felébred a család és indulna a nap, gyakran érzem, hogy a függőleges testtartás előtt még szükségem lenne néhány percre, esetleg órára, hogy ébredésem természetesnek mondható legyen. Ismeri ezt az érzést minden későn fekvő „éjjeli bagoly”. Ilyenkor, reggel a kommunikáció is nehezen megy, de megszokásból, vagy családi kedvességből megkérdezzük egymástól, hogy ki mi szépet álmodott az éjszaka.
C. G. Jung és tanítványai szerint az álom az egyén tudattalanjának nélkülözhetetlen kifejeződése. Az álom kizárólag álmodójához szól és kizárólag ő általa megfejthető egy, a minden személy esetében egyedi jelképrendszer alapján. A tudattalan az álmokon keresztül bírálja felül a tudatos rossz döntéseinket. A jungiánusok szerint az álmok iránti fogékonyság tanulható, sőt létfontosságú tudattalan mélységünk üzenetét értelmes gondolatainkkal egybe látni és értelmezni.
Az észak-amerikai indiánok ezt teljesen másképpen gondolták. Ők álomfogókat készítettek fűzfavesszőből és puha hálóból, amit madártollakkal és egyéb tárgyakkal díszítettek. Ezeket a fekvőhely felé helyezték, hogy az, hitük szerint távol tartsa a rossz álmokat. Az álomfogó megszűri az álmokat, a jókat az alvó fele útjukra bocsátja, a rosszakat szétszórja, hogy azok a hold fényénél megsemmisüljenek.
Ibn Isaq A próféta élete c. írásában olvasom, hogy Mohamedet álmában Gábriel angyal látogatta meg és egy brokátféle kendővel majdnem halálra szorongatta, hogy az írástudatlan Mohamed végül elolvassa a kendőre írt isteni üzenetet. Ez volt Mohamed prófétai elhívásának egyik legfontosabb pillanata. Mohamed világában ismeretlen volt az álomfogó hagyománya és ilyen megvilágításban nehéz megítélni, hogy mi számít jó és mi rossz álomnak.
Három és fél éves lányom álmairól szóló beszámolói ma még kiszámíthatóak. Vagy rózsaszín nyuszit álmodott, vagy az előző este olvasott mese valamelyik kedves szereplőjét álmodta meg. Néha irigylésre méltó lehet, hogy milyen kedves dolgokról álmodik egy boldog kisgyermek, de arra a következtetésre kellett jussak, hogy zsenge kora okán még nem tudja értelmezni az álmait. Amint kinyitotta szemét, teljesen eltűnik az álmok világa, és számára csupán reggeli közhely marad a „mit álmodtál kincsem” ásítós kérdésem.
Persze az is lehet, hogy az ágya felett lógó tekintélyes méretű álomfogó tartja távol tőle a rossz álmokat, és ezért olyan egyhangúan édes minden álma. Ezt most még nem tudhatom. Pedig olyan megnyugtató lenne biztosan tudni, hogy gyermekem minden álma édes és ringató. Talán eljön annak is az ideje, hogy elmondjam neki, hogy nincs azzal semmi baj, ha az ember nem mindig rózsaszín nyuszikat álmodik. Addig is maradok a saját álmaim értelmezésének próbálkozásaival és a jungiánus írások böngészésével.
Úristen! Most látom, hogy már megint elmúlt éjfél és reggel megint nehéz lesz az ébredés! Egye fene, ezt még elolvasom...
2012. szeptember 19., szerda
Gál Zoltán: Sok és jó
2012. 09. 19. Sok és jó Gál Zoltán
Jóból is megárt a sok! Hallottam sokszor, sokféle helyzetben. Tiltakoztam is az ilyen kijelentések ellen, míg idén meg nem láttam a kertben roskadozó gyümölcsfákat. A sok gyümölcs fürtökben csüngött az ágakon, a fa pedig legbelül mélységeset sóhajtott a nyomasztó, de ugyanakkor áldott teher alatt. Sajnálom a fákat, a letöredező ágakat, és tudom, hogy talán egy évtized is eltelhet, míg ismét ilyen termés lesz. Idő kell, amíg kipiheni a megpróbáltatást, amíg erőre kap és megújul.
Jóból megárthat a sok? Talán a fa nem érezte ennek veszélyét tavasszal, amikor virágok ezrei nyiladoztak rajta. Aztán amikor gyümölccsé nőtték ki magukat, egyre lennebb hajlottak az ágak. A gondos gazdák a kisebb fákat alátámasztották, a nagyobbak viszont már maguk dacoltak a nehézséggel.
Abban olykor mi is hasonlítunk a fákra, hogy a teher alatt egyre roskadunk. Azonban a fákkal ellentétben, számunkra mindig van egy támasz. Ez a támasz láthatatlan, de mindig itt van idebent. Szívünk és lelkünk mélyén adja meg a választ, ha keresnénk az élet értelmét és célját. Ha terhek nyomasztanak, ha gyümölcs húzza le ágainkat, ha erőnk felettinek érezzük, mit ránk mért az élet: támaszt és segítséget nyújt, hitet táplál és reménységgel áraszt el. Mert Ő mindig segítségünkre siet.
Örvendjünk annak, ha sokat kapunk a jóból, mert ez csupán a szerencsések kiváltsága. S ha már ebben sem leljük örömünket, akkor mindennél nagyobb szükség van a támaszra. Szerencsénkre „Isten kezében vagyunk, és ott vagyunk a legbiztosabb helyen.” És a megújulás elkezdődik.
Jóból is megárt a sok! Hallottam sokszor, sokféle helyzetben. Tiltakoztam is az ilyen kijelentések ellen, míg idén meg nem láttam a kertben roskadozó gyümölcsfákat. A sok gyümölcs fürtökben csüngött az ágakon, a fa pedig legbelül mélységeset sóhajtott a nyomasztó, de ugyanakkor áldott teher alatt. Sajnálom a fákat, a letöredező ágakat, és tudom, hogy talán egy évtized is eltelhet, míg ismét ilyen termés lesz. Idő kell, amíg kipiheni a megpróbáltatást, amíg erőre kap és megújul.
Jóból megárthat a sok? Talán a fa nem érezte ennek veszélyét tavasszal, amikor virágok ezrei nyiladoztak rajta. Aztán amikor gyümölccsé nőtték ki magukat, egyre lennebb hajlottak az ágak. A gondos gazdák a kisebb fákat alátámasztották, a nagyobbak viszont már maguk dacoltak a nehézséggel.
Abban olykor mi is hasonlítunk a fákra, hogy a teher alatt egyre roskadunk. Azonban a fákkal ellentétben, számunkra mindig van egy támasz. Ez a támasz láthatatlan, de mindig itt van idebent. Szívünk és lelkünk mélyén adja meg a választ, ha keresnénk az élet értelmét és célját. Ha terhek nyomasztanak, ha gyümölcs húzza le ágainkat, ha erőnk felettinek érezzük, mit ránk mért az élet: támaszt és segítséget nyújt, hitet táplál és reménységgel áraszt el. Mert Ő mindig segítségünkre siet.
Örvendjünk annak, ha sokat kapunk a jóból, mert ez csupán a szerencsések kiváltsága. S ha már ebben sem leljük örömünket, akkor mindennél nagyobb szükség van a támaszra. Szerencsénkre „Isten kezében vagyunk, és ott vagyunk a legbiztosabb helyen.” És a megújulás elkezdődik.
2012. szeptember 18., kedd
Tófalvi Tamás: Iskolakezdés
2012. 09. 18. Iskolakezdés Tófalvi Tamás
A tegnap évnyitók százait ülték végig csokrotszorongató diákok és szülők, arcukon egyértelmű a keserédes várakozás. Vezetők és vezetettek szólaltak fel, megkövesedett közhelyekkel tarisznyálták fel az unalomtól meggörnyedt hátú tanulókat.
Gondolatom messzire kalandozott, égető kérdés emésztett: mit kellene, mit lehetne mondani, hogy csillogó tekintetek magukba igyák a holnapok tanulságait?! Hogy lehetne megfogalmazni azt az üzenetet, mely célként vési magát létük értékei közé, s tán láthatóvá teszik egykoron szavak, tettek, életutak által?!
A sok bamba, vakációs semmittevéstől üres tekintet között a bábeli tanórákra gondoltam, s a tudat, hogy a tudatlanság földjéről őket kivezetni cél és nagy küzdelem egyben, lassú verejtékként futott le hátamon.
A „bezzeg a mi időnkben” léleknyugtató sóhaja harsonaként csengett bennem, de ezt is túl sokszor mondták már és túl sokan. Maradt belőle egy üres alibi, mely hűen fedi a hitét vesztett, munkáját kínnal végzett emberek mindennapjait.
Legyek szigorú? Erőszakoljam fejükbe a tudást és a hitet?
Gyűlölnének engem is, és Istenemet, ki ezt számomra megengedi...
Legyek „laza”? Olyan, ki tiltja a tudást, és titkon reméli, hogy a gyermeki én még azért is tanulni fog?!
Üresen kongana minden lélek, melynek utat az életben én mutatnék...
Vagy legyek önmagam? De ha megmérettetek és híjjával találtatok, ki bízza rám gyermekét, hogy foghíjas mosollyal tanítsam a holnapok örömére?!
Sosem tudtam eldönteni, hogy a rendszer a hibás, a tanárok vagy a diákok. Csak azt látom, hogy amilyen színesnek álmodjuk meg őket, sokszor pontosan olyan szürkévé válnak..
Mit lehet hát mondani, hogy értő szívek hallgassák, s batyujukba rejtve, kemény pogácsaként ízt vigyenek a mindennapokba?
A tegnap évnyitók százait ülték végig csokrotszorongató diákok és szülők, arcukon egyértelmű a keserédes várakozás. Vezetők és vezetettek szólaltak fel, megkövesedett közhelyekkel tarisznyálták fel az unalomtól meggörnyedt hátú tanulókat.
Gondolatom messzire kalandozott, égető kérdés emésztett: mit kellene, mit lehetne mondani, hogy csillogó tekintetek magukba igyák a holnapok tanulságait?! Hogy lehetne megfogalmazni azt az üzenetet, mely célként vési magát létük értékei közé, s tán láthatóvá teszik egykoron szavak, tettek, életutak által?!
A sok bamba, vakációs semmittevéstől üres tekintet között a bábeli tanórákra gondoltam, s a tudat, hogy a tudatlanság földjéről őket kivezetni cél és nagy küzdelem egyben, lassú verejtékként futott le hátamon.
A „bezzeg a mi időnkben” léleknyugtató sóhaja harsonaként csengett bennem, de ezt is túl sokszor mondták már és túl sokan. Maradt belőle egy üres alibi, mely hűen fedi a hitét vesztett, munkáját kínnal végzett emberek mindennapjait.
Legyek szigorú? Erőszakoljam fejükbe a tudást és a hitet?
Gyűlölnének engem is, és Istenemet, ki ezt számomra megengedi...
Legyek „laza”? Olyan, ki tiltja a tudást, és titkon reméli, hogy a gyermeki én még azért is tanulni fog?!
Üresen kongana minden lélek, melynek utat az életben én mutatnék...
Vagy legyek önmagam? De ha megmérettetek és híjjával találtatok, ki bízza rám gyermekét, hogy foghíjas mosollyal tanítsam a holnapok örömére?!
Sosem tudtam eldönteni, hogy a rendszer a hibás, a tanárok vagy a diákok. Csak azt látom, hogy amilyen színesnek álmodjuk meg őket, sokszor pontosan olyan szürkévé válnak..
Mit lehet hát mondani, hogy értő szívek hallgassák, s batyujukba rejtve, kemény pogácsaként ízt vigyenek a mindennapokba?
2012. szeptember 17., hétfő
Farkas Dénes: Erkölcsi szabályok
2012. 09. 17. Erkölcsi szabályok Farkas Dénes
Nemrég – midőn a jegyzeteimet selejteztem – kezembe került Sebess (némely helyen Sebes) Pál hajdani torockói híres oskolamester (aki 1786-1864 között élt) úgynevezett ERKÖLCSI SZABÁLYOK című versbe-szedett tanítása.
Mondhatnám úgy is, hogy "rigmusba rendezett intelmek ", melyeket gyermekkoromban én is kötelezően megtanultam, mert az akkori vallásórák (szeretet-iskolák) anyagának tartozéka volt.
A két világháború között a Dávid Ferenc Egylet nyolc negyedoldalas kiadásban újra megjelentette Sebess Pál tanítást, melynek lábjegyzetében a következő sorok olvashatók:
„Sebess Pál volt torockói híres tanító erkölcsi oktatását újból kiadja a Dávid Ferencz Egylet s ezúttal úgy,ahogy régen tanulták, s ahogy Hosszú Zsigmond Mészkőn s részben id. Fodor András Szabédon 76 éves korában leírta, H-Karácsonyfalván özv. Béla Józsefné Tikosi Mária az eredeti nyomtatott példányban megőrizte. Bálint Ö. lelkész lemásolta. Ezekből a szövegekből készült az új kiadás.”
A híres nagynevű tanító intelmei a következő részekre tagolódnak:
Nemrég – midőn a jegyzeteimet selejteztem – kezembe került Sebess (némely helyen Sebes) Pál hajdani torockói híres oskolamester (aki 1786-1864 között élt) úgynevezett ERKÖLCSI SZABÁLYOK című versbe-szedett tanítása.
Mondhatnám úgy is, hogy "rigmusba rendezett intelmek ", melyeket gyermekkoromban én is kötelezően megtanultam, mert az akkori vallásórák (szeretet-iskolák) anyagának tartozéka volt.
A két világháború között a Dávid Ferenc Egylet nyolc negyedoldalas kiadásban újra megjelentette Sebess Pál tanítást, melynek lábjegyzetében a következő sorok olvashatók:
„Sebess Pál volt torockói híres tanító erkölcsi oktatását újból kiadja a Dávid Ferencz Egylet s ezúttal úgy,ahogy régen tanulták, s ahogy Hosszú Zsigmond Mészkőn s részben id. Fodor András Szabédon 76 éves korában leírta, H-Karácsonyfalván özv. Béla Józsefné Tikosi Mária az eredeti nyomtatott példányban megőrizte. Bálint Ö. lelkész lemásolta. Ezekből a szövegekből készült az új kiadás.”
A híres nagynevű tanító intelmei a következő részekre tagolódnak:
- Reggel
- Az utcán.
- Akárhol légy
- Az iskolában
- A templomban
- Az asztalnál
- Estve
- Amit nem kívánsz
Jelen írásomban helyszűke miatt nem tehetem a tanításának a taglalását, azonban ez eljövendő 3 percesek tárgyává teszem Sebess Pál intelmeit és megpróbálom a magam szemszögéből elemezni ezt a XIX. századi tanítást, (Jak 4:15), melynek, ha ma a felét betartanánk, akkor...kevesebben buknának meg az élet iskolájában!
2012. szeptember 15., szombat
Molnár Imola: Mai legjobb? Legrosszabb?
2012. 09. 15. Mai legjobb? Legrosszabb? Molnár Imola
Már lassan fél éve, hogy bevezettem magamnak a szokást: minden este, mielőtt imádkozni kezdek, megkérdezem magamtól mi volt a mai nap legjobb illetve legrosszabb eseménye. Végigpörgetem a napot, kezdve az első fénysugártól, mely bevilágítja szobámat, mikor reggel elhúzom a sötétítőt s befejezem azzal a szóval, amit utoljára mondtam el mielőtt lefeküdtem…Így kétszer élem meg ugyanazt a napot: egyszer a maga természetességében, mint “szereplő”, egyszer pedig, mintha egy regény részletét olvasnám, mely rólam szól.
Hogy miért teszek így? Azért, mert számon szeretném tartani, hogyan is élek? Megkeresve, hogy mi a legjobb s megkeresve, hogy mi a legrosszabb látom, hogy miért volt érdemes felkelnem, s min kell javítanom… Néha nehéz bevallanom: elrontottam… Néha nagyon jól esik mosolyognom: sikerült…
Mindig megkeresem a legjobbat és a legrosszabbat is, mert az egész csak e két részből állhat össze, s ha megtaláltam őket, esti imámban megköszönöm Istennek, amit kell s erőt kérek ahhoz, ami nem jó. Nevezhetném ezt egyfajta “terápiának” is, melyet azért gyakorlok, hogy ne csak elsuhanjanak mellettem a napok, hanem értelmüket is lássam. Nevezhetném egyszerű szokásnak is, mellyel egyrészt önmagam értékelem, másrészt pedig a környezetemet, másokat, az eseményeket…
Most, hogy e sorokat leírtam, magam sem tudom honnan, de eszembe jutott a gondolat: vajon, ha Istennek tenném fel ugyanezt a két kérdést, mit felelne. A legjobbat biztosan könnyen meg találná – nem nehéz azok közül válogatni, hogy újszülöttek jöttek a világra, emberek gyógyultak meg, ki tudja hányan élték át ma életük legszebb pillanatát, sok millió emberrel valami jó, valami szép történt, valakik kedvesek voltak másokhoz, mindenki szeret valakit. A legrosszabbat viszont nehéz lenne kiválasztania. Meg lehet könnyen válaszolni, hogy egyetlen nap alatt mi az a világban megtörtént esemény, amely a legrosszabbnak számít?
Az ember talán meg sem tudja ezt válaszolni. Isten talán az egyetlen, aki megtudja...
De visszatérve magamhoz, azért kérdezem meg önmagamat minden este, mert úgy vélem, mivel az emberen múlik, hogyan él, mérlegelnie kell. Amit én teszek, ahogyan én teszem, az másra is hatással van s meglehet, nem eget rengető dolog, de köze van a világhoz, s ha egyetlen láthatatlan pontocska is, de a világmindenség része vagyok én is, akárcsak a szavaim és a tetteim. Ha tudom, mit teszek rosszul, azt kijavíthatom. Ha tudom, mit teszek jól, azt erősíthetem. Ezért kérdezem meg minden egyes nap magamtól: Mai legjobb? Legrosszabb?...
Már lassan fél éve, hogy bevezettem magamnak a szokást: minden este, mielőtt imádkozni kezdek, megkérdezem magamtól mi volt a mai nap legjobb illetve legrosszabb eseménye. Végigpörgetem a napot, kezdve az első fénysugártól, mely bevilágítja szobámat, mikor reggel elhúzom a sötétítőt s befejezem azzal a szóval, amit utoljára mondtam el mielőtt lefeküdtem…Így kétszer élem meg ugyanazt a napot: egyszer a maga természetességében, mint “szereplő”, egyszer pedig, mintha egy regény részletét olvasnám, mely rólam szól.
Hogy miért teszek így? Azért, mert számon szeretném tartani, hogyan is élek? Megkeresve, hogy mi a legjobb s megkeresve, hogy mi a legrosszabb látom, hogy miért volt érdemes felkelnem, s min kell javítanom… Néha nehéz bevallanom: elrontottam… Néha nagyon jól esik mosolyognom: sikerült…
Mindig megkeresem a legjobbat és a legrosszabbat is, mert az egész csak e két részből állhat össze, s ha megtaláltam őket, esti imámban megköszönöm Istennek, amit kell s erőt kérek ahhoz, ami nem jó. Nevezhetném ezt egyfajta “terápiának” is, melyet azért gyakorlok, hogy ne csak elsuhanjanak mellettem a napok, hanem értelmüket is lássam. Nevezhetném egyszerű szokásnak is, mellyel egyrészt önmagam értékelem, másrészt pedig a környezetemet, másokat, az eseményeket…
Most, hogy e sorokat leírtam, magam sem tudom honnan, de eszembe jutott a gondolat: vajon, ha Istennek tenném fel ugyanezt a két kérdést, mit felelne. A legjobbat biztosan könnyen meg találná – nem nehéz azok közül válogatni, hogy újszülöttek jöttek a világra, emberek gyógyultak meg, ki tudja hányan élték át ma életük legszebb pillanatát, sok millió emberrel valami jó, valami szép történt, valakik kedvesek voltak másokhoz, mindenki szeret valakit. A legrosszabbat viszont nehéz lenne kiválasztania. Meg lehet könnyen válaszolni, hogy egyetlen nap alatt mi az a világban megtörtént esemény, amely a legrosszabbnak számít?
Az ember talán meg sem tudja ezt válaszolni. Isten talán az egyetlen, aki megtudja...
De visszatérve magamhoz, azért kérdezem meg önmagamat minden este, mert úgy vélem, mivel az emberen múlik, hogyan él, mérlegelnie kell. Amit én teszek, ahogyan én teszem, az másra is hatással van s meglehet, nem eget rengető dolog, de köze van a világhoz, s ha egyetlen láthatatlan pontocska is, de a világmindenség része vagyok én is, akárcsak a szavaim és a tetteim. Ha tudom, mit teszek rosszul, azt kijavíthatom. Ha tudom, mit teszek jól, azt erősíthetem. Ezért kérdezem meg minden egyes nap magamtól: Mai legjobb? Legrosszabb?...
2012. szeptember 14., péntek
Szabó Előd: Kettős találkozások
2012. 09. 14. Kettős találkozások Szabó Előd
Jákób vándorútja során egy este lehajtja fejét egy kőre, hogy megpihenjen. A kő mellett a vándorok útján sokan elmentek, rá sem néztek, semmit sem jelentett számukra. Jákób álmában azonban itt találkozik Istennel, meggyőződik, hogy közel van hozzá az Úr. Ezért fogja a követ és oltárrá változtatja, még a hely nevét is átformálja, mert ez az Isten, mert ez a szent lakóhelye.
Milyen sok utat bejárunk mi is életünk során! Milyen sok otthonba, házba, hajlékba belépünk! Milyen sok emberrel találkozunk! Fel sem tudnánk sorolni, hiszen ezek közül nagyon sok semmit sem jelentett számunkra.
De vannak kivételek: amikor egy ház, ugyanolyan, mint a többi, mégis egyedivé válik, mert ott születtünk, ott növekedtünk, ott voltunk boldogok, azaz ott találkoztunk Istennel; amikor egy ember, ugyanolyan, mint a többi, mégis egyedivé válik, mert hozzánk tartozik, mert társunk, mert boldogok vagyunk mellette, azaz jelenlétében találkoztunk Istennel.
Ezek a kettős találkozások méltóak arra, hogy szentnek nevezzük, s ne féljünk kimondani: egy-egy otthonban, egy-egy élményben, egy-egy emberben magát Istent sejthetjük meg. Ez a felismerés változtatta a csaló Jákóbot Isten emberévé, s változtathat minket is ügyeskedőkből Isten gyermekévé.
Figyelj, hogy ma hol találkozhatsz Istennel?
Jákób vándorútja során egy este lehajtja fejét egy kőre, hogy megpihenjen. A kő mellett a vándorok útján sokan elmentek, rá sem néztek, semmit sem jelentett számukra. Jákób álmában azonban itt találkozik Istennel, meggyőződik, hogy közel van hozzá az Úr. Ezért fogja a követ és oltárrá változtatja, még a hely nevét is átformálja, mert ez az Isten, mert ez a szent lakóhelye.
Milyen sok utat bejárunk mi is életünk során! Milyen sok otthonba, házba, hajlékba belépünk! Milyen sok emberrel találkozunk! Fel sem tudnánk sorolni, hiszen ezek közül nagyon sok semmit sem jelentett számunkra.
De vannak kivételek: amikor egy ház, ugyanolyan, mint a többi, mégis egyedivé válik, mert ott születtünk, ott növekedtünk, ott voltunk boldogok, azaz ott találkoztunk Istennel; amikor egy ember, ugyanolyan, mint a többi, mégis egyedivé válik, mert hozzánk tartozik, mert társunk, mert boldogok vagyunk mellette, azaz jelenlétében találkoztunk Istennel.
Ezek a kettős találkozások méltóak arra, hogy szentnek nevezzük, s ne féljünk kimondani: egy-egy otthonban, egy-egy élményben, egy-egy emberben magát Istent sejthetjük meg. Ez a felismerés változtatta a csaló Jákóbot Isten emberévé, s változtathat minket is ügyeskedőkből Isten gyermekévé.
Figyelj, hogy ma hol találkozhatsz Istennel?
2012. szeptember 13., csütörtök
Szabó Adél: Leltár
2012. 09. 13. Leltár Szabó Adél
Ahogy csomagolok, dobozolom elmúlt öt évem, vagy talán a harminc évem, egyre több emlék hátráltat munkámban, nem engedi siettetni a dolgokat. Mennyi minden van a csomagomban! Gyermekkor fehér karácsonyaival, orgona illatú májusvárás, Homoród ízű felhőtlen kamaszos nyarak, kikerics lila bánatestekkel keveredve. Aztán csomagolom rendre a kollégiumi rendet és tiszteletet. Majd megállok az egyetemi jegyzetek felett, hosszasan. Arcok derengnek fel, kik csak sejteni vélték sokunk igazi valóját. Aztán igaz barátok képeslapjai tollal írva, egy csomóba fogva. Fényképek óriásdoboza egykori gyerektáborosok, szórványtestvérek, egyletes barátok titkos levelei, hitértelmező hétvégék majdnem elfelejtett titkait lapozom. Első imám, mely gyermekien tiszta. Diákjaim hosszú névsora. Betegek, kiknek házhoz vittem az úrvacsorát, s kikhez csak elmentem beszélgetni. Kórházlelkészi jegyzeteim azokról is, kik már átlépték a valóság határát. Biciklitúrás útvonalak, melyek a megtett 2500 km úton emlékeket hasítanak fel. Csuti, Költő, Csengi, Bodó, Lórika és a többiek, kiknek neve ott áll a láthatatlan névsorban, csomagollak titeket is az útra. És csomagolok az eddig megélt meghittségből, konokságból, kitartásból, örömből és a minden reggel újjászülető erőből is. Tudásom, tapasztalatom, élményeim mellett viszem a hitem. És mint gyöngyszemeket egyenként csomagolom az otthonról hozottat: dédanyáim, nagyanyáim szőttes abroszait, édesanyám lélekbelátó csendjét, tulipános kasztent, székelyruhát, cikória kávés, ünnepi szent reggeleket. És már nem félek. Minden, ami szent és tiszta volt, s ami eddig is megtartott, velem jön. Be van csomagolva. A többi fölösleg. Szemét. Kidobva.
Ahogy csomagolok, dobozolom elmúlt öt évem, vagy talán a harminc évem, egyre több emlék hátráltat munkámban, nem engedi siettetni a dolgokat. Mennyi minden van a csomagomban! Gyermekkor fehér karácsonyaival, orgona illatú májusvárás, Homoród ízű felhőtlen kamaszos nyarak, kikerics lila bánatestekkel keveredve. Aztán csomagolom rendre a kollégiumi rendet és tiszteletet. Majd megállok az egyetemi jegyzetek felett, hosszasan. Arcok derengnek fel, kik csak sejteni vélték sokunk igazi valóját. Aztán igaz barátok képeslapjai tollal írva, egy csomóba fogva. Fényképek óriásdoboza egykori gyerektáborosok, szórványtestvérek, egyletes barátok titkos levelei, hitértelmező hétvégék majdnem elfelejtett titkait lapozom. Első imám, mely gyermekien tiszta. Diákjaim hosszú névsora. Betegek, kiknek házhoz vittem az úrvacsorát, s kikhez csak elmentem beszélgetni. Kórházlelkészi jegyzeteim azokról is, kik már átlépték a valóság határát. Biciklitúrás útvonalak, melyek a megtett 2500 km úton emlékeket hasítanak fel. Csuti, Költő, Csengi, Bodó, Lórika és a többiek, kiknek neve ott áll a láthatatlan névsorban, csomagollak titeket is az útra. És csomagolok az eddig megélt meghittségből, konokságból, kitartásból, örömből és a minden reggel újjászülető erőből is. Tudásom, tapasztalatom, élményeim mellett viszem a hitem. És mint gyöngyszemeket egyenként csomagolom az otthonról hozottat: dédanyáim, nagyanyáim szőttes abroszait, édesanyám lélekbelátó csendjét, tulipános kasztent, székelyruhát, cikória kávés, ünnepi szent reggeleket. És már nem félek. Minden, ami szent és tiszta volt, s ami eddig is megtartott, velem jön. Be van csomagolva. A többi fölösleg. Szemét. Kidobva.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)