2012. szeptember 22., szombat

Rácz Mária: Mi lenne, ha...?

2012. 09. 22.     Mi lenne, ha...?     Rácz Mária    

Bár nem szívesen beszélünk róla, és szinte babonás rettegéssel próbáljuk elhessegetni magunktól a témát, ha mégis találkozunk vele, most hadd juttassam mégis eszedbe. Mi lenne, ha valami kizökkentene megszokott életritmusodból és -formádból? Mi lenne, ha kiderülne, hogy gyógyíthatatlan beteg vagy, hogy holnaptól megszűnik az állásod, vagy az, akit egy életre társadul választottál, egyszer csak mégis elhagyna? Ne hessegesd most el magadtól a gondolatot azzal, hogy „ugyan, hisz semmi jele annak, hogy beteg lennék, remekül érzem magam, a munkahelyemen pedig nélkülözhetetlen vagyok, és a társam sem panaszkodik rám, ha néha valóban el is hanyagolom”! Remélhetőleg az általam leírt esetek egyike sincs készülőben, hogy mindennapjaid csendes felszínét viharral korbácsolja hullámosra. Mégis – be kell látnod – téged is érhetnek bajok.

Mit tennél, ha mégis megtörténne? Gondolkoztál-e már ezen, van-e túlélési stratégiád? Ismerek embereket, akik új lakóhelyre költözve először azt próbálják kitalálni, hogyan menekülnének egy esetleges természeti csapás esetén, mit tennének, ha rabló hatolna be az otthonukba. Nem azt mondom, hogy teljes rettegésben kell élni, és ezáltal, mint önbeteljesítő jóslatot, minden elképzelt bajt magunkra vonni! De nem is zárkózhatunk el ezek lehetőségétől. Gondoljunk csak mindazokra az ismerőseinkre, akik szintén nem számítottak rá, és akikkel mégis megtörtént. Legyen tehát elképzelésünk arról, hogy hogyan próbálnánk életünket megszervezni betegség esetén, esetleg egy kis pénzt is próbálhatunk félretenni – bár most is kevés van –, a még szűkösebb időkre, illetve tudjuk azt, hogy milyen szálak fűznek egymáshoz, hogyan tudnánk egy kapcsolatot megerősíteni, vagy esetleg megszakítani. Mindennél persze sokkal fontosabb a megelőzés!

A bajok gondolatát elhessegető embert próbálom ébresztgetni, de nem feledkezhetünk meg azokról sem, akik sokszor a másik végletbe esnek. Nagymamám falujában, főként az idősebb nemzedék körében elterjedt az a – számomra meghökkentő – szokás, hogy előre megvásárolták a maguk számára a koporsót, szekrényükben már rég ott lóg a fekete ruha, amiben majd el kell temetni őket. Sokan a sírjukat is elkészíttették, ékes betűkkel felírták rá, hogy itt nyugszik ez és ez a személy, aki szerető édesanya vagy édesapa volt, sőt maguk ápolják a sírjukra ültetett virágokat, bizonyára mélyen gyászolva azt, aki majd benne fog megpihenni örökre, vagyis magukat.

Nem is kérek tehát többet: gondolkodj el néha azon, hogy „Mi lenne, ha...?”, és igyekezz mindent megtenni a bajok elkerülésére!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése