2012. 09. 18. Iskolakezdés Tófalvi Tamás
A tegnap évnyitók százait ülték végig csokrotszorongató diákok és szülők, arcukon egyértelmű a keserédes várakozás. Vezetők és vezetettek szólaltak fel, megkövesedett közhelyekkel tarisznyálták fel az unalomtól meggörnyedt hátú tanulókat.
Gondolatom messzire kalandozott, égető kérdés emésztett: mit kellene, mit lehetne mondani, hogy csillogó tekintetek magukba igyák a holnapok tanulságait?! Hogy lehetne megfogalmazni azt az üzenetet, mely célként vési magát létük értékei közé, s tán láthatóvá teszik egykoron szavak, tettek, életutak által?!
A sok bamba, vakációs semmittevéstől üres tekintet között a bábeli tanórákra gondoltam, s a tudat, hogy a tudatlanság földjéről őket kivezetni cél és nagy küzdelem egyben, lassú verejtékként futott le hátamon.
A „bezzeg a mi időnkben” léleknyugtató sóhaja harsonaként csengett bennem, de ezt is túl sokszor mondták már és túl sokan. Maradt belőle egy üres alibi, mely hűen fedi a hitét vesztett, munkáját kínnal végzett emberek mindennapjait.
Legyek szigorú? Erőszakoljam fejükbe a tudást és a hitet?
Gyűlölnének engem is, és Istenemet, ki ezt számomra megengedi...
Legyek „laza”? Olyan, ki tiltja a tudást, és titkon reméli, hogy a gyermeki én még azért is tanulni fog?!
Üresen kongana minden lélek, melynek utat az életben én mutatnék...
Vagy legyek önmagam? De ha megmérettetek és híjjával találtatok, ki bízza rám gyermekét, hogy foghíjas mosollyal tanítsam a holnapok örömére?!
Sosem tudtam eldönteni, hogy a rendszer a hibás, a tanárok vagy a diákok. Csak azt látom, hogy amilyen színesnek álmodjuk meg őket, sokszor pontosan olyan szürkévé válnak..
Mit lehet hát mondani, hogy értő szívek hallgassák, s batyujukba rejtve, kemény pogácsaként ízt vigyenek a mindennapokba?
A tegnap évnyitók százait ülték végig csokrotszorongató diákok és szülők, arcukon egyértelmű a keserédes várakozás. Vezetők és vezetettek szólaltak fel, megkövesedett közhelyekkel tarisznyálták fel az unalomtól meggörnyedt hátú tanulókat.
Gondolatom messzire kalandozott, égető kérdés emésztett: mit kellene, mit lehetne mondani, hogy csillogó tekintetek magukba igyák a holnapok tanulságait?! Hogy lehetne megfogalmazni azt az üzenetet, mely célként vési magát létük értékei közé, s tán láthatóvá teszik egykoron szavak, tettek, életutak által?!
A sok bamba, vakációs semmittevéstől üres tekintet között a bábeli tanórákra gondoltam, s a tudat, hogy a tudatlanság földjéről őket kivezetni cél és nagy küzdelem egyben, lassú verejtékként futott le hátamon.
A „bezzeg a mi időnkben” léleknyugtató sóhaja harsonaként csengett bennem, de ezt is túl sokszor mondták már és túl sokan. Maradt belőle egy üres alibi, mely hűen fedi a hitét vesztett, munkáját kínnal végzett emberek mindennapjait.
Legyek szigorú? Erőszakoljam fejükbe a tudást és a hitet?
Gyűlölnének engem is, és Istenemet, ki ezt számomra megengedi...
Legyek „laza”? Olyan, ki tiltja a tudást, és titkon reméli, hogy a gyermeki én még azért is tanulni fog?!
Üresen kongana minden lélek, melynek utat az életben én mutatnék...
Vagy legyek önmagam? De ha megmérettetek és híjjával találtatok, ki bízza rám gyermekét, hogy foghíjas mosollyal tanítsam a holnapok örömére?!
Sosem tudtam eldönteni, hogy a rendszer a hibás, a tanárok vagy a diákok. Csak azt látom, hogy amilyen színesnek álmodjuk meg őket, sokszor pontosan olyan szürkévé válnak..
Mit lehet hát mondani, hogy értő szívek hallgassák, s batyujukba rejtve, kemény pogácsaként ízt vigyenek a mindennapokba?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése