Sándor Szilárd: Szép tavasz

2013. 03. 06.	Szép tavasz	Sándor Szilárd
(tavasszal elhunytak emlékére vigasztalhatatlan vigasztalásul) Szép fehér tavaszi hóvirág volnék és haláláról telefonál a szomszéd. Mondja: nyolcan évesen kész már meghalni. Ne szenvedjen.Fény ár- beszédében remény-vágyó panasz. Hiszen: itt van számára is a tavasz! A torokfájás, a hűlés ágynak döntött, miközben a telefonom rám-csöngött. Elhangzik még sok rejtélyes gondolat. Remény s ima-szárnyakat bontogat az ébredni-akaró törékeny kikelet, s egy egész tavaszt átköltő ligetet! Kipattantak lassan a barkán a rügyek, Zöldülnek majd a füvek és a közügyek, előjönnek a föld alól a dermedt nyüvek dombokon élednek újra a pásztor-tüzek. A telefonbeszélgetés vége felé leesik az arcunkról az idő-relé, reménységgel ölel át a csend, ő lenne itt már: maga a Szent? Ha szép tavaszi hóvirág volnék Olvasóm Tefeléd is oda hajolnék, Virágillatot csak rád pazarolnék. E tavaszból én így távoznék. S mindazok kik már eltávoztak, mellőlünk egy időre hiányoznak, mindazok emlékére nyílik a virág s szólalnak meg a tündértrombiták.

Farkas Dénes: Hirdetőtábla

2013. 03. 05.	Hirdetőtábla - In memoriam Nagy Ödön	Farkas Dénes
In memoriam Nagy Ödön   1959-ben kérdeztük meg egymást: téged minek hívnak? Te Ödön voltál, én Dénes. A jelzett esztendő őszétől 2013. március 3-ig az Élet nagy katalógusában kenyeres pajtásként egy azon hirdetőtáblán szerepeltünk. A hirdetőtábla a hajdani Egyetemi Fokú Protestáns Theologiai Intézetet (mi csak teológiának mondtuk és írtuk) folyosóján volt, a főtitkárság és a rektori hivatal előtti falon. Ide függesztették ki a tudnivalókat, melyeket a tiszteletes ifjúság esetenként jól, esetenként ellenszenvvel vett tudomásul. Olyan is volt, hogy a nem tetsző közleményeket a diákok karikatúra rajzokkal, vagy csúfondáros megjegyzésekkel tették éktelenné. Azért, hogy ez elkerülendő legyen, egy lakattal ellátott dróthálós ajtót tettek a hirdetőtábla elé olyan távolságra, hogy ceruzával ne érjük el a szövegeket. 1963 tavaszán, − ha nem csal az emlékezetem − ez egész teológián (három felekezet) 12 hallgatója álltunk államvizsgára, amit kispapinak neveztek a berken belül. Unitáriusok ketten voltunk: Te meg én. A hirdetőtáblára névsor szerint tüntettek fel. Erősdi volt az első, s az F-betűvel kezdődő nevemmel én voltam a második. A többiek később Geréb, Juhász Jánosi, Kallós, Kovács és így tovább...Te valahol ezek után Nagy előneveddel hátrább szerepeltél. Mindnyájunk neve után odaírta a gépírónő, hogy IV éves theol. hallgató. A jelzett sorrendben mentünk be a szorítóba, egy-két óra gyötrelme után közölték, hogy a szigorlatot elfogadták. Szorongtunk a folyosón fekete ruhában, nyirkos tenyérrel, vacogva s mégis verejtékesen. Sikeresen „átestem” a szigorlaton s odamentem a hirdető táblához,s  lám csodák csodája nem volt lelakatolva. Azonnal vettem egy színes ceruzát, s a nevem mellett e IV éves theol.hallgató szót kihúztam s rögvest odaírtam, hogy unitárius lelkész. Stréberségem ma is szégyenem, mert a vizsgázás lázában odamentem hozzád, és azt kérdeztem, hogy te még diák vagy? A válaszod, mely nekem útirányt sugallt, már elveszett az idők tengerében. Pár óra eltolódással Te is unitárius lelkész lettél, s az Élet nagy hirdetőtábláján soha többet nem „szívattuk” egymást. A hirdetőtábla szószékké minősült s fekete palástban végig vacogtuk, nyirkos tenyérrel, verejtékesen az életet, s most a Nagy Szigorlaton Te már átestél. Drága Kenyeres pajtásom! Te már nem olvashatod el ezt a pár soromat, pedig mennék leütni a drótozott ajtó lakatját és az Élet Hirdetőtáblájára szép nagy betűkkel írnám Nagy Ödön neve után, hogy ISTEN VELED!

Albert-Nagy Ákos István: A sztárokról avagy a csillagokról

2013. 03. 02.	A sztárokról avagy a csillagokról	Albert-Nagy Ákos István
Sokatmondó, hogy az emberek manapság mind sztárok akarnak lenni. Nem jó már nekik itt a Földön, létkörülményeik nem kielégítőek. Éppen ezért csillagmagasságokba szeretnének emelkedni, hol – elképzelésük szerint – pénzre, megbecsülésre tesznek majd szert, s ez a szürke élet is a magasból majd teljesen másnak fog hatni: izgalmasabbnak, eseménydúsabbnak, kedvezőbbnek és igazabbnak. Évről évre különböző faktorú csillagok születnek, egyesek hatalmas, vörös óriássá nőnek, „mega sztárokká” duzzadnak, hogy aztán a porondról leszállván törpecsillagokként zuhanjanak vissza a kemény Földre. Tán bele is fúródnak a mélységbe úgy, hogy aztán mozdulni sem bírnak abbéli tapasztalatuk miatt, hogy a problémákkal teli élet a magasban is gondterhelt élet marad. Az embereket lenyűgözik a csillagok, és tán éppen ezért igyekeznek hozzájuk hasonlóvá válni. Azonban bűvös fényüktől megbabonázva, nem veszik észre, hogy a csillagok milyen valótlanul messze vannak a Földtől, mennyire távol állnak a földi ember létének céljától. Elkerüli figyelmüket, hogy ezen a kicsi, fénytelen planétán Isten minden embert fényforrásnak teremtett, hogy a legegyszerűbb módon világítsák be egymás életét. Nem hideg csillagok pazar dicsfényét ajándékozta nekik, hogy saját fényünktől dagadjanak, hanem a barátságos Nap sugaraival töltötte be lényünket, hogy melegséggel forduljanak egymás felé, és bölcs fényükkel világítsák meg egymás életútját, eképpen támogatva egymást. Az emberek mégis-mégis, fényükről megfeledkezve, elsötétült, szürke tekintettel a csillagos ég felé tekintenek és sóvárognak. Elvágyakoznak ebből a létből, valami fényesebb, pazarabb csillagvilágba, ahol az élet majd jobban ki lesz találva. Nem is sejtik, hogy a csillagok is hatalmas csillagmagányban élnek a sötét tengerekben...

Szász Ferenc: Fejek és zászlók

2013. 03. 03.	Fejek és zászlók	Szász Ferenc
Nem, erről a témáról (székely zászló) egyáltalán nem volt szándékomban sem beszélni, sem írni. Annyi. És mégis. A székely himnuszt édesanyámtól hallottam először, tőle tanultam meg még kisgyermekkoromban. Apámmal nem is énekeltük, sem szilveszterkor, sem máskor: meghallgattuk becsületesen éjfél után egy órával a magyart. Mégis székelynek neveltek, annak vallom ma is magamat, s életemnek legalább két évtizedét, ifjúságomat és pályaválasztásomat döntő módon határozta meg az identitásommal való viaskodás, néha valóságos küszködés. Aki átélte azt a kort, tudja miről szólt a kisebbségi sors és létezés akkoriban. Azt, hogy székely zászló is van a világon, szégyenszemre, csak néhány éve tudom, s bár nincs ellenére szívemnek, nem is dobogtatja meg különösebben. Punktum, illetve... mégis felkapom a fejem, amikor szép hazánk miniszterelnöke mosolyogva nyilatkozza a zászló történetiségével kapcsolatban, hogy Mihály vitéz s ugye, az ő seregében vitézkedő székelyek. Székely Mózes, folytatom a gondolatsort, a majdnem erdélyi fejedelem, az ő unitáriusságában, aki 1603-ban Brassó közelében esett el, török segédhadakkal tört a trónra, s akinek a csatatéren törzséről leválasztott fejét a brassói szász városbíró temettette el a saját kertjében, azóta is ott porlad koszorútlan. Hogy hadi zászlaját ki ragadta fel a csatatéren, merre hordozta végzete, arról nem szól a fáma, de íme, enyhe változtatásokkal, redivivus: ha Erdélynek nem is, de a „nem létező” Székelyföldnek unitárius zászlaja van, lesz, az Országházára is kitűzték, s a fejedelem teste forog nem létező sírjában. Nicolae Iorga, a nagyhírű történész, aki szerint asszimilált román volnék, is forog: közkézen, az agyonhurbolt egylejeseken. És lengnek a zászlók: a tőszomszédságomban levő Pszichiátriai Klinikán éppen a treiculor-trikolór, illetve nem is lobog, csüng, néha napszíttaságában piros-fehér-zöldül, a sárga ház homlokzatán. Az elején megmosolyogtatott, talán egy nap majd hiányozni fog, ha lekerül helyéről. Mint a bogyók, amelyeket ott írnak fel receptre, ahol a népes seregben, bár indulatos népség-katonaság az odajáró, zászlókról sohasem esett szó, a fej, fejekről annál inkább. És ezekben a fejekben néha ott kísért − az indukált bárgyúság mélyén −, a szép szabadság gondolata is. Mert nagyon belénk nevelték: vagy megszokod, vagy...

Dr. Ádám Attila L.: Zászlók Amerikában, Ázsiában és itthon

2013. 03. 01.	Zászlók Amerikában, Ázsiában és itthon	Dr. Ádám Attila L.
Pár hónapja meg sem fordult a fejemben, hogy valaha zászlókról fogok írni. Pedig a személyes történet csaknem 20 éves, és akkor fel sem tűnt. Most, érettebb fejjel már az az érdekes, hogy akkor fel sem tűnt semmi. A történet a zászlókkal igazából csak pár évvel ezelőtti törökországi családi nyaralásunkkor kezdődött. Két dolog nagyon megmaradt bennem, a müezzin hangszóróból szóló érces hangja és a török zászlók. Az előbbi feltehetően csak a kötelező imára hívott minden este vagy maga az ima volt (nem tudom, érteni nem értettük), az utóbbi viszont csaknem minden házon ott lengett a sós tengeri szélben. Kisiskolás gyerekek pár fillérért árulták a török zászlókat az európai strandokat idéző tengerparti sétány némi árnyat adó pálmafái alatt. Venni persze nem vettünk, de a szimbólum, a félhold és a csillag a vörös mezőben örökre bevésődött. Ha nem maradt volna meg az emlék a budai várról, 1686-ból. Bár az akkori zászló nem pont ilyen volt, az Oszmán Birodalom hagyományos színe a zöld, a mai török zászló 1793-óta létezik. A legendák szerint a zászló mai képét még II. Murád szultán álmodta meg a véres rigómezei csata után 1448-ban. A magyar hadakat hosszú véres ütközetben legyőző Murád az elbeszélések szerint a harc után csak éjszaka ért vissza szálláshelyére. Ott egy vöröslő vértócsában megpillantotta a félholdat és egy csillag fényét... De a történelemtől függetlenül igazából jó érzés volt látni a sok ottani török zászlót, nem hivalkodtak, csak voltak. Hazaérkezve motoszkálni kezdett bennem, mit is láttam én 20 éve Missouriban? Zászlókat, minden mennyiségben, nem csak a Függetlenség napján, valamikor június elején, hanem a hétköznapokon is. Akkor fel sem tűnt, ebbe talán az is belejátszott, hogy vasárnaponként Columbia nyílegyenes főutcáján felvonuló forró nadrágos mazsorett hölgyek elvonták az ember figyelmét az öltözetükről: a pólójuk amerikai zászlót idézett. A hatás azért szép lassan csak kezdett bennem beérni. Pár éve én is kitettem a magyar zászlót a házunkra. Ennek minden magyarországi következményét vállalva. Egyrészt, ami szokatlan és a szomszédoknak nincs, az legalább is furcsa. Hogy többet és mást ne is említsek a különböző előítéletekből... Itthon biztos furcsa. Columbiában és Kis-Ázsiában nem.  Azért van pár úttörő sorstársam. Mostanság már a harmadikat koptatja a szél. Az ősszel egy erdélyi webáruház hirdetett székely zászlót. A csomag meg is érkezett, annak rendje és módja szerint.  A téli zimankóra sajnáltam kitenni. Meg sokkal nagyobb is, mint a magyar. Úgyhogy saját helyet kerestem neki, kicsit távolabb, külön árbocon. Ha úgy tetszik, a magyartól kitüntetett helyen, a kertben. De valahogy csak nem akaródzik felhúzni. Talán majd tavasszal, pár ünnepi napra. Talán. Minden zászló otthon érzi magát igazán jól, a török is, az amerikai is, a székely is. Ennyi egyenlőség engedtessék meg neki (is).

Tófalvi Tamás: Megszokások

2013. 02. 26.	Megszokások	Tófalvi Tamás
Kegyetlenül nehéz az embernek leszoknia olyan dolgokról, melyek már szokássá váltak életében. Könnyen alkalmazkodunk, hatványozottan válunk ennek rabjává. Káros, vagy nem káros szenvedély – teljesen lényegtelen. Az életünket meghatározzák az általunk végtelenségig utánzott cselekvési minták, melyek gyakran terhes örökségként szakadnak őseinktől nyakunkba. Többnyire nem emlékezünk a folyamatra, mely szokássá ölt bennünk hétköznapi pillanatokat, de az első alkalmat hűségesen őrzi emlékezetünk. Amikor először gyújtottam rá, amikor első kávémat ízlelgettem, amikor először álltam meg a munkagép mellett, amikor először... Senki sem emlékszik a tizenhetedikre vagy a kilencvenedikre, csak néha kapja fel az ember a fejét: rutinná vált az életem! Csak néha ébred rá az ember, hogy sokszor túl ösztönösen cselekszünk, beszélünk, s éljük meg a megszokás által szokássá vált élethelyzetet. Ennek mindenképpen van egy hátrányos előnye: megszabadít a gondolkodás nehézségétől, kihívásaitól, és elhiteti velünk, hogy a rutin és megszokás rabsága tesz igazán szabaddá bennünket. Már csak azt nem értem, hogy mit képzelt magáról Descartes, amikor bőszen kijelentette: Cogito, ergo sum (gondolkodom, tehát vagyok)!

Gál Zoltán: Pálfordulás

2013. 02. 27.	Pálfordulás	Gál Zoltán
Pálfordulás szavunk onnan származik, hogy Saul a damaszkuszi úton átélt látomás hatására a keresztények üldözőjéből, leghívebb pártfogójukká lett, és Pál apostolként vált ismertté. Saul rövid időn belül ellentéte lett addigi önmagának, és ezáltal élete is egy addig elképzelhetetlen fordulatot vett. Többször hallottam már, hogy valaki emberi gyarlóságainak hálójában vergődött, míg egyszer csak hirtelen „rátalált az útra”. Bekerült egy olyan közösségbe, amely erőt adott, és hirtelen képes lett uralkodni káros szenvedélyein. Gyakran láthattunk embereket, akik egyik nap fennhangon igazolták elképzeléseiket, másnap pedig éppen olyan meggyőződéssel beszéltek annak ellenkezőjéről. Pálfordulások ma is léteznek. Szeretnék azonban hinni abban, hogy ez nemcsak ideig-óráig tart, amíg a helyzet megkívánja, hanem képes átformálni az embert, legbelül változásokat előidézni, és jobb istengyermekké formálni. Saul Pál apostolként élte tovább életét, a kereszténység terjedésének kulcsfigurája lett. Pálfordulás egy életben egyszer történhet. Ha azonban többször, vagy időről-időre történik, annak köpönyegforgatás a neve.

Farkas Dénes: Testcsel

2013. 02. 25.	Testcsel	Farkas Dénes
1961-ben a karácsonyi vakációban egy zsúrt követő időben − akkor így nevezték a bulit − éreztem, hogy a nyakam olyan furcsa fájdalommal idegenkedik a fejem alatt. Nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget, majd néhány nap múlva a vakáció végeztével mentem vissza Kolozsvárra a tanulmányi év folytatására. Segesváron többedmagammal vonatra szálltam s ott összeverődött a sok diáktársból álló csapat. Az utasok között volt Molnár Attila, erdővidéki barátom és az ő édesanyja is. A néni, azt hiszem, egészségügyi szakember lehetett, mert reám nézett, és azt mondta, hogy: Dénes! magának mumsza van. Megijedtem, mert éreztem, hogy valami nem stimmel, mert a fülem mögött tojásnyi daganat képződött, mely kegyetlenül fájt s lázam is lett. Elkülönítettek már a vonaton s Tövisről (ahol sokáig vesztegelt a személyvonat) telefonáltak a mentőknek és a vonatérkezésre, a kolozsvári állomásra mentőautó jött értem. A lázam eszméletvesztésig emelkedett s − ahogy mondani szokták − számomra a film megszakadt. A kolozsvári járványkórházban, az akkori Bezerédy utcában, találtam magamra. Ez egy elég primitív, barakkszerű intézet volt, melyben vaságyakon cementes padlóval képzett ridegségben feküdtünk egy ún. „mumszos” kórteremben. Négyen-ötön voltunk a cellának nevezhető szobában, s a betegek nagy hozzáértéssel tanácskozták meg a mumsz okozta lehető és lehetetlen következményeket. Borzongva hallgattam 19 évesen, hogy a férfiak esetében ennek a betegségnek szövődményei lehetnek, s megtámadhatja a hasnyálmirigyet, a heréket s még nem tudom, hogy miket, de azt észbe tartottam, hogy oda lesz a férfiúság... A lappangási idő pedig több napig eltart. A zsúrozás emléke kegyetlenül rázós lett, s ezt fokozta az is , hogy az ajtó melletti első ágyban feküdt egy Cenan Ioan nevű középkorú vasutas, kinek elképesztő heregyulladást okozott a rút kór. Egy Marina nevű kedves orvosprofesszor tartotta a napi viziteket s hozta magával a velem egykorú hallgatóit, kikkel tanulmányozták a mumsz lefolyásának tüneteit. Hála Istennek megúsztam szövődmények nélkül, hiszen szép gyermekein ezt nyugtázzák. Elég az hozzá, hogy minden nap jött a professzorral a nyolc-tíz orvostanhallgató, akik végigtapogatták Cenan bácsi heréit, majd jöttek a következő ágyhoz, s kézmosás nélkül nekiestek az én nyakam inának, s gyönyörködtek a fülem hátmögöttiségében, melyet ugyancsak mindnyájan végigtapogattak. Azt hiszem, hogy kezdtem lábadozni, mert eszembe jutott, hogy ez a sorrend ez nekem nem konveniál. Testcselhez folyamodtam − bebeszéltem Cenan bácsinak, hogy az ajtó mellett húzat van, s cseréljünk helyet, mert én azt szeretem, s neki is jobb lesz. Be is vette a testcselemet Cenan bácsi, s másnap örömmel nyugtáztam, hogy a nyakam ina megelőzte a vasutas bácsi heréit. Marina professzornak, amikor elmondtam a turpisságot, mosolygott, akárcsak én is, mikor ezt a fogalmat hallom, hogy testcsel...

Molnár Imola: Van-e helye?...

2013. 02. 24.	Van-e helye?...	Molnár Imola
Néha napján igenis eljutunk olyan helyzetbe, hogy határozottan állítjuk: vannak dolgok, amiknek csak a szívünkben van helye de (sajnos) az életünkben nincs. Emiatt vannak baba-arcú szende nőszemélyek, akik egyébként élnek-halnak a versenymotrokért...de hát, most hogy néznének, mondjuk például egy huszonéves lelkésznőre, aki egy tűzpiros Ducati999-el száguldozik??? Pedig az a szíve csücske, de az életébe mégsem fér bele...(egyelőre legalábbis nem). És vannak komoly, elismert és közismert politikusok, akiknek talán legnagyobb "kedvencei" a keleti harcművészek kimonói, de azért mégis hogy nézne ki, ha mondjuk, az amerikai elnök "pizsamában" flangálna a Fehér Házban???...(A nyilvános megjelenésekről nem is beszélve) Olyan hosszasan lehetne még folytatni az extrém, vagy kevésbé extrém példasort, de a lényeg ez marad: vannak dolgok, amiknek a szívünkben van hely, de az életünkben nincs. Ez igazából lehet egy személy, egy tárgy, egy állapot, tulajdonképpen mindaz, ami idővel jelenvalóság és meglét híján a képzeletünk, a titkos elméleti világunk részévé válik, és ilyenkor, ha ismerjük, eldúdolásszuk Leonard Cohen In my secret life című dalát: Ebben a titkos világunkban filmhősök, világmegváltók vagyunk, azok, akiknek a szüleink álmodtak, azok, akiknek mi álmodtuk önmagunkat. Azzal vagyunk, akinek mára már nem maradt hely az életünkben, azt tesszük, amit tulajdonképpen soha nem teszünk meg, kimondjuk azt, amit igazából soha nem mondunk ki. Bizonyára nem mindenki, de sokan vagyunk így, így, hogy nem minden "fér bele" az életünkbe abból, ami igazából − amióta csak az eszünket tudjuk − szívünk csücske, amire titkon mindig vágyunk, ami olyan jó lenne, ami kellene, amit szeretnénk. De az életmód, amit választunk, hogy éljünk, tagadhatatlanul kereteket szab, és néha igen: szárnyakat vagdos. Ez néha fájó, néha hasznos. Néha azt érezteti velünk, hogy csak "részleges" életet élünk, néha meg azt, hogy ennyi pont elég... Baj, hogy ez így van? Ki tudná megmondani...

Szabó Adél: Böjtben

2013. 02. 22.	Böjtben	Szabó Adél
Szeretetnek Istene! Veled kezdődött az életem. Veled dobbant elsőt a szívem az anyaméhben. Veled indultam el az utamon, a Te akaratodból állok ma itt. Veled járok és fekszem. Állok és ülök. Veled és általad formálódnak a szavak ajkamon. Veled állok ki az emberek elé, veled megyek be az osztályterembe, veled koporsók mellé, veled az örömben és a bánatban, veled félek és remélek egyszerre. Böjtre készülök Atyám. Végigjárni az utat. Azt a belső pusztát, és megnézni magam ott is. Mert voltam farsangban, állig felvértezve választott vagy kiosztott maszkban, most pedig lelkem legmélyebb vágya szerint, kifestetlenül állok előtted a fényben. Arra kérlek, hogy légy velem utamon, melyről még semmit sem tudok. Milyen leszek majd fegyvertelenül? Milyen leszek kiszolgáltatottan? Milyen leszek a kísértések zuhatagában? Talán elgyengülve közel a feladás gondolatához?....Nem tudom. Csak azt tudom ott legbelül, hogy Veled akarom megtenni az utat. A te segítségeddel. Te légy a vezetőm, Istenem. Te légy velem egyedül! Tarts tükröt, tégy akadályt, tégy próbára, eddz meg, bugyolálj és szeress. Taníts meg az alázatra, a csendre, a befogadásra, és elfogadásra. Ámen.