Benedek Enikő: Intermezzo

2013. 03. 17.	Intermezzo	Benedek Enikő
Egy kicsit nyújtom a lépteim, hogy el ne késsek, igyekszem, de azért még is jut időm a szemlélődésre. A park padján ifjú pár csókolózik hevesen. Szégyenlősen kapom el a tekintetem, miközben valahová a régmúlt idők..letűnt idők megszépült emlékeibe merülök. A járda szélén maroknyi bodobács sütkérezik a déli napsütésben. Kár lenne őket megzavarni. Fiatal anyuka sétáltatja a picinyét. Aranyosan a babára, majd egymásra mosolygunk A hegyen, majd villanásnyi idő múlva a közelben lévő templomok harangjai is megkondulnak. A tollászkodásában megzavart varjúsereg szárnycsattogásaira leszek figyelmes. Te jó ég! Micsoda szemtelen csapat! Csak le ne potyogtassanak! Az átjárón általam ismeretlen férfi és nő közelít. Ekkor üti meg a fülemet egy mondatfoszlány: Te Gyula! Ha mi akkor tudtunk volna arról a hátsó kiskapuról, akkor… A Gyulának szólított férfi csak bólogat. Biztosan megértette, amire a nő célzott. Nem tudom, hogy Te megértesz-e? Ő vajon megértette-e? Egyáltalán mi emberek, megtudjuk-e, megpróbáljuk-e érteni egymást?

Albert-Nagy Ákos István: Kiáltvány a néphez – 2013

2013. 03. 16.	Kiáltvány a néphez – 2013	Albert-Nagy Ákos István
„Most egy a lélek, egy a szív, a kar...”- bizony, mondja Petőfi, de én ma kérdem tőletek: most egy a lélek? Egy a szív? A kar? Igaz ugyan, hogy egy szekere van a magyarnak, de lám, a szekérrudat mostan háromfelé ráncigálják! Pedig tudhatnák, hogy ilyenformán a lovak is elfáradnak, s az utasok sem fognak soha célba érni. Pedig mily nemes a cél, mely felé kicsiny erdélyi magyar nemzetünk szeretne haladni, mennyire fontos lenne számunkra az önrendelkezés! Ám hogyan rendelkezhet valaki maga fölött, aki nem hogy magát, de még testvérét is marcangolja? Hogyan haladjon a szekér célirányosan, előre, ha a lovak félrehúznak? Ti népvezetők! Papok, tanítók és államférfiak! Hozzátok kiált az ifjú vér! Tudjátok, hogy nyomaitokban ezrek lépdelnek? Tudjátok, hogy ti vagytok a magvetői a majdan felnövekvő arany búzatábláknak? Hogyan akarunk véget vetni önmarcangolásunknak, ha gyermekeink szeme előtt a széthúzás példája lebeg? Hiszen mind tudjuk, rossz fa soha nem fog jó gyümölcsöt teremni! Nézzétek meg az egyszerű vörös zászlókat! Önmagukban csak véres zászlórudak! Vagy tekintsetek külön a fehérre! Nem többek anyáink patyolatra mosott terítőinél! És mit mondanátok a zöldről? Mind éretlen vászondarabok! Külön-külön semmit nem jelentenek nekünk, de e három szín együtt százszorta többet ér a nemzetnek, mint az összes többi szín együttvéve! Mert e zászló háromszínű egységében, nemzetünk egysége lobog! Miért vonulunk hát külön színek alatt, ha az érték és az erő az egységben van?! Miért aprítjuk kisebbségben élő nemzetünket még kisebb darabokra? Testvéreim! Én háromszor kiáltok, de mind ahányszor ugyanazt kiáltom, s e szót én holtamig kiáltom! Mert nékem e fogalom oszthatatlan, szent és sérthetetlen: Magyar! Magyar! Magyar!

Bíró Attila: Isten éltessen minden magyar embert!

2013. 03. 15.	Isten éltessen minden magyar embert!	Bíró Attila
Mit kell tennem, hogy ma március tizenötödikén, legalább ma ne legyek képmutató? Emlékezzek? Először es emlékezzek vissza, hogy a tavaly hova a csudába raktam azt a piros-fehér-zöld kokárdát, mert nekem úgy-e van más színű es. Jut eszembe, a fiókba kell legyen, me’ valamikor az ősszel hirtelen a kezembe került, s el is határoztam magam, hogy valahova szemeleibe’ kell rakjam, legalább a vitrinbe, hogy örökké lássam. Elékerül, s s most má’n csak az kellene eszem bejusson, hogy a biztostűt hol es szoktuk tartani. Fel es tűzöm rendesen a nagykabátra, s a verondába a nagy tűkör előtt nézem magam,  me’ ami szép,  a magyar! Ha nem csal az emlékezőképességem, akkor jó, mert úgy tudom, hogy legelőször Szendrey Júlia tűzte ki Petőfi mellire az olasz színeket. Ennél a pontnál már a nevekre kezdek emlékezni. A nagy nevekre. Kossuth, Jókai, Bem s lélekben fejet hajtok az „ifjak” előtt. Eleget töröm az agyam, de a nevek sehogy sem akarnak eléjönni, pedig itt van a nyelvem hegyin. De ne törődj, me’ mindjárt ott vagyok az ünnepségen, s ott idén es felsorolják a fontosabbakat. Majdnem elsőnek értem ide, mert még most szerelik fel a zászlókot. Hej, drága jóistenem, milyen szépen es lengeti ez a tavaszi nemere. Szoktam es mondogatni, hogy ennek ott a helye egész esztendőben! Jut eszembe, mostanában valami, mitomén milyen zászlót lobogtatnak, híresztelnek jobbra-balra. Ejsze most találták ki a színeit, me’ a se nem a miénk, se nem az övék. Addig gyönyörködök a zászlókba, hogy a Janipista fia meg es kezdte a szavalatát. Ügyes gyermek, még a végin pap lesz belőle. Odafigyelek rendesen, me’ úgy „talpra” szólított münköt, ahogy a meg van írva. Meghallgatom a szavalatot, s én es dúdolom magamba’ a 48-as énekeket. Emlékszem az összesre. Takaráskor s szénahordáskor es folyton ezeket fütyörészem. Hát még szép, hogy ezekre ne emlékezzek? Menetközben szemügyre veszem a szépséget, a Juci leányát, székelyruhába. No, azt ha látnátok. Nem mondom, me’ pünkösdkor es, s szüreti bálkor es fel szokta venni, de ma osztán szép. Ami szép, a magyar! A hajába úgy bé van fonfa az a szép szalag, hogy olyant a Duna tévé es ritkán mutat. No, addig-addig nézegetem, hogy a himnuszt es elkezdte a kántor. Most én es kihúzom magamot, me’ ezt csak így érdemes fúni. A szemem megtelik könnyel, pedig a sírás fehérnépdolog, de ami szép, a magyar! Most hogy lejárt, s meg es fáztam egy cseppet, elindulok én es. Hazafelé aszongya a komám, e má’ szép vót. Mondom én, ami szép, a magyar! Osztán hallod-e,  ha má’ fel es öltöztem rendesen, s ez a nap es erre van szánva, gyere igyunk meg valamit! Egészséget! Isten éltessen minden magyar embert!

Makkai-Ilkei Ildikó: Édes anyanyelvünk

2013. 03. 14.	Édes anyanyelvünk	Makkai-Ilkei Ildikó
Van annak már egy éve, hogy március idusának egyik estéjén a négy éves Réka lányunk az egy éves gőgicsélő Panna fölé hajolt, magyarázott neki, aztán szembe nézett velem, és a gyermekek óriási, lenyűgöző fantáziájával, nagyotmondó tehetségével komolyan mondta: Anya, megtanítottam Pannát magyarul beszélni. Jó érzés fogott el, örültem, hisz négy éves lányom tudja, hogy magyarul beszél, s ő maga is magyar. De ugyanakkor éreztem a felelősséget, mely ott bujkált kedves szavai mögött, amelyek már engem, mint felnőttet, szülőt, nevelőt terhelnek, mert tőlünk is függ, hogy miként sajátítják el gyermekeink az anyanyelvet, mely Ravasz László szerint még a szülőföldnél is értékesebb, mert: „Nekünk a nyelvünk nagyobb kincs, mint a földünk, mert régibb, s akkor is él, amikor a föld már nem a mienk. Nem nyelvünk olyan, mint mi, hanem mi vagyunk olyanok, mint a nyelvünk.” Március 15-e közelségében elmondhatjuk, hogy a hazáért harcolók 165 évvel ezelőtt azért is éltek-haltak, hogy büszkék és boldogok legyünk ma is, ha van, akit megtanítsunk magyarul beszélni, ha valakit megtaníthatunk magyarul beszélni. Legyünk büszkék és boldogok, ha esetleg néhány népdalt is eldalolunk nekik: Rakjál fészket a sűrűbe Bánat fának tetejébe. Hisz önazonosságtudatunkat veszítjük el, ha gyermekeink nem értik e csodálatos szóképeket, és nem tudják mi a bánat fa, mit jelent a gyönge kar, amely liliom. Mind, akiket e nyelvre tanítottak, legyünk büszkék és boldogok, mert remélem, hogy: „Már életfogytig ezen a nyelven kéklik fölöttem az április, ezen a nyelven ég bronzzal az ősz, szikrázik a tél. Ezen a nyelven beszélek az alkonyattal... Ezen a nyelven hívom a szerelmet. Ezen a nyelven szólítom meg a halált. Ezen a nyelven hallgat majd fölöttem a sír.” (Makay Ida)

Pál János: Senki sem jó, csak egy, az Isten

2013. 03. 13.	Senki sem jó, csak egy, az Isten	Pál János
Néha elhatalmasodik rajtam az érzés, hogy „szentek seregei” vesznek körül mindenhonnan … Mindezért vélhetően a konyhaszéken, ágyban, de még a vécé ülőkéjén  (stb.) is utolérő tömegtájékoztatás a legfőbb ludas?! Az újság lapjain, a televízió és számítógép képernyőjén, a rádió hullámain ugyanis ott tündökölnek fáradhatatlanul a makulátlan életű és munkásságú, a közérdek és közjó oltárán magukat feláldozó politikusok … Ott vannak aztán az üdvösséget hirdető tévedhetetlen próféták hőbörgő hadai, akik naponta megmondják, vagy írják a „tutit” nekünk a bunkó parasztoknak … És nem utolsó sorban ott vagyunk mi, akik természetesen nem adhatjuk alább, mint a fejünk felé ágaskodó és az elit titulust magának követelő társaság. Van azért annyi erőnk, tehetségünk és szerénytelenségünk nekünk is, hogy egymást jól a földbe (és másba) döngöljük, magunkat pedig a vétlenség piedesztáljára emeljük. Rimapénteki Rimai Péntekh csodapatikája bizonyára nálunk is bezárna, bár néha ildomos volna bátran és könyörtelenül szembenézni emberi esendőségeinkkel; mások helyett magunk vétkeit megkövezni. Hiszem, hogy kevesebb volna köztünk a sírás, fogcsikorgatás és több az öröm és nevetés, mindaz, ami létünknek végső soron értelmet ad.

Máthé Sándor: Kik vagyunk?

2013. 03. 12.	Kik vagyunk?	Máthé Sándor
Közel egy hónapja történt: Kis unokámnak nem volt kedve oviba menni, így rám hárult a felügyelete, amit ez alkalommal is örömmel vállaltam. Minden ilyen esetben az irodába vonulunk be, ahol ő játszik, én íróasztalomnál végzem a napi teendőket. Megtörténik, hogy munka közben rádiót hallgatok. Azon a napon éppen a vásárhelyi rádió magyar adását hallgattam, ahol a székely zászlóról szólt a beszélgetés. Egyszer csak megszólal az unokám, s azt kérdezi: - Tata, milyen színű a székely zászló? Meglepett a kérdés, hiszen én azt hittem, hogy a játékra figyel csak. -  Kék és sárga, mondom neki. Ő meg így folytatja: -  És piros is van benne? - Nem, ebben a zászlóban nincs piros, csak a magyar zászlóban, de ott fehér és zöld van még mellette. Szerencsém van, mert éppen kéznél van a székely zászló, megmutatom neki, s azt is próbálom érzékeltetni, hogy az a másik színkombináció, amire ő utalt, az a románok zászlaja. - Ugy-e mi nem vagyunk románok? – jön a következő kérdés. - Nem, hála Istennek (még) nem vagyunk románok. - Akkor mik vagyunk: székelyek, vagy magyarok? Erre nem számítottam, s éreztem, hogy bajban vagyok, de mondanom kellett valamit: - Mi magyarul beszélő székelyek vagyunk, - mondtam, jobb válasz híján. Éreztem, hogy nem jó a megközelítés, mert a többségi nemzet fanatikusai is valami hasonlót akarnak elhitetni velünk, hogy mi magyarul beszélő románok volnánk. A beszélgetés, ahogy már jeleztem, egy hónapja történt s azóta sem tudtam szabadulni ezektől a gondolatoktól, a nyomukban megfogalmazódó kérdésektől. S most a nagy székely tüntetés után még inkább felerősödnek a kérdések, különösen akkor, amikor hallom, olvasom az eseménnyel kapcsolatos véleményeket, kommentárokat. A legzaklatóbb kérdéseim: Ki a jó székely? Ki a jó magyar? Mitől válhat valaki jó székellyé, jó magyarrá? Megmaradásunk szempontjából ezeknél fontosabb az, hogy a családban, kisebb közösségeinkben próbáljuk megtartani azt, ami a miénk: anyanyelvi kultúránk, vallásos hagyományaink, épített örökségünk, mert ezek mi vagyunk, s ha ezek elvesznek, óhatatlanul velük együtt pusztulunk, tűnünk el mi is. Isten óvjon meg ettől!

Székely Kinga Réka: Nagypénteki szertartás

2013. 03. 10.	Nagypénteki szertartás	Székely Kinga Réka
Jézus meghalt Nagypénteken. Keresztre feszítették. Inkább meghalt, semmint elszenvedje hivatásának feladását. Sokakat megtérített, elvezetett Isten szeretetére, sokan felismerték benne a prófétát, Isten küldöttét. Sokan megvallották bűneiket és elindultak újjászületett lélekkel megvalósítani Isten országát a földön. De sokan, sőt még többen voltak azok, akik annyiba se vették az evangéliumot, mint a macska a vasárnapot. Sokan, sőt nagyon sokan voltak olyanok, akik féltek tőle, erkölcsi és lelki tisztaságától egyenesen elrettentek, mert magukba néztek és meglátták a romlást. Akik többen voltak pillanatnyilag, azok győztek. Az emberiség történelme és a lélek szerinti örökkévalóság skáláján nyilván vesztesek. Gyermekként nagypéntekre úgy tekintettem, mint a barbarizmus evangéliumi példájára, ifjúként pedig azon háborogtam, hogy milyen Isten az olyan Isten, aki hagyja az igazat elpusztulni. Ma már értem, hogy a nagypénteki kereszt, rajta a megfeszített Jézussal a halál valóságának elfogadására próbál rávezetni. A halál szinte olyan nagy úr, mint a szeretet. A körülöttünk settenkedő halált csak szerető elfogadással lehet elviselni. Ezeket a létfontosságú, ugyanakkor végső dolgokat a szertartások segítenek megérteni, elfogadni, elengedni. Én már évek óta tartogatom telefonom sim-kártyáiban azon emberek telefonszámait, akiknek halála dühít, mert úgy érzem halálukkal engem fosztott meg, nekem okozott mérhetetlen fájdalmat Isten. Csak azért sem törölöm ki őket, fogadkoztam. Ezen a nagypénteken mégis megteszem. A Passió hallgatása alatt. Akkor, amikor a kórus ott tart, hogy Arimathiai József sírjába teszik a holttestet, és a követ odahengerítik. Végülis a lelkem a sim-kártyám, és onnan halottaimat sem tudja kitörölni soha semmi.

Farkas Dénes: Pajkos egyházi történetek V. (Radikális megoldás, értetlenség, félreértés vagy félre-fantázia)

2013. 03. 09.	Pajkos egyházi történetek V. (Radikális megoldás, értetlenség, félreértés vagy félre-fantázia)	Farkas Dénes
Ez elmúlt rendszer mindent elkövetett azért, hogy a gyermekek Isten nélküli nevelésben részesüljenek. 1948-ban a papokat kiszorították az iskolákból, vallásórákat tartani csak nagyon nehéz körülmények között lehetett. Nem lehetett jelenléti naplót vezetni, jegyet vagy csillagocskákat osztogatni, tantervet készíteni. Az egyházközösségek alkalmi megoldásokat foganatosítottak, hiszen a hitükből kirázni a szülőket nem volt éppen egyszerű eset. Márpedig a normális székely család megkeresztelte és megkonfirmáltatta a gyermekeit. Volt számos eset, hogy ezek a dolgok rejtve történtek, de a papok hozzáállása azért hárította a tönkretétel szándékát. Az ateizmus szószólói a tantestületiek voltak, kik közül sokan igencsak túllihegték magukat − tisztelet a kivételnek! A teológián volt egy prorektorunk, ki meggyőződéses embere volt annak a rendszernek. Azt, hogy miként tudta egyeztetni az istenhitét a kommunizmussal, ez nekem örök rejtély marad. Egyébként kedves modorú, sakkozó professzor volt, aki a radikális megoldásokat űzte. Szókimondó természete volt, s esetenként megengedte magának a pajzánabb kifejezéseket is. Egy nap bejött egy vidéki pap és panaszolta, hogy nem tud vallásórát tartani, mert ott van a faluban egy fiatal tanítónő, és minden vallásóra időszakára vagy kirándulást szervez, vagy pionírfoglalkozással vonja el a gyermekeket. Mit tudjak csinálni? − kérdezte a fiatal lelkész. Tudja mit, kolléga: .....izélje meg! Erre egy másik végtelen komoly professzor megjegyezte: De Béla ???.....  izélje meg kolléga! Öt éven át folytattuk a teológián, ha kényes kérdés merült fel. „Tudjátok mit mondott B. tanár úr?  Na, azt csináld kolléga!Az 1960-as években temetési szertartást végeztem Gyepesben. Egy drága szív-lélek nénit kísértem utolsó útjára, akit nagy családja gyászolt. Kezembe került egy vers-töredék, a homoródmenti papok gyűjtéséből, mely valami ilyenszerű szöveget hordozott: „Egy asszony halt meg itt az éjjel,  szólt a közömbös idegen... az orvos azt mondta, hogy nehéz betegem!”  A férj a koporsó fölé hajolva csak annyit mondott: Mindenem!(?). Beidéztem e versikét a temetési beszédembe, és hetek múltán megjegyezte az egyik fia, hogy tiszteletes úr ! Nem volt szép magától, hogy Édesanyámat közömbös idegennek nevezte, mert sokszor asztalhoz ültette magát! Egy félreértést soha többet nem sikerült helyére tenni, mert maradt a feszültség, s a családnak nem volt annyi kultúrája, hogy meghallja a vers záradékát is „Mindenem”. Egy másik baki valamelyik pap temetési beszédéből: Ecsetelte a család veszteségét, midőn utolsó útjára kísérte a családfőt, a férjet. A kolléga valahogy imigyen fogalmazott: „Csak te tudod drága özvegyen maradt asszonytestvérem, hogy most férjed eltávozása után mekkora űr marad betöltetlenül.” Némelyek fantáziája messze szaladt, a szívatásoktól a pap soha nem szabadult meg, annak ellenére,hogy „félre fantázia” áldozata lett. Reményiknek igaza van, mikor azt mondja, hogy gondolja meg mindenki ki mit beszél magyarul!

Székely Kinga Réka: Alattomosan

2013. 03. 08.	Alattomosan	Székely Kinga Réka
Ha éppen nem tart fogva megszállottan egy eszme, az időjárási viszonyok változását is érzem. Süt lágyan a nap? Én is ragyogok. Szemerkél az eső? Nosztalgikus leszek. Tombol a vihar? Én is tombolok, vagy éppen bepánikolok, mindenképpen végletekbe esem. Rég nem volt ilyen fokozatos évszakváltás, mint az idén. Mátyás napkor valóban megtört a jég, s azóta szinte észrevétlenül odalett a mezőket, utakat beborító jégpáncél és a vastag hótakaró. Olyan fokozatosan tűnt el a fehér hótakaró, hogy még sár sem lett utána. Engem megijeszt az ilyen változás. Megijeszt a tény, hogy megtörténik valami és én észre sem veszem. Pedig tudom, minden, ami a környezetünket alkotja, hatással van ránk, formál, alakít minket. A megismerésben a fokozatosság elvét tartom helyénvalónak. Nem lehet egyszerre megismerni sem önmagunkat, sem a világot. Csak fokozatosan, lépésről lépésre szabad behatolni az önismeret és megismerés labirintusába, különben megijedünk, elveszünk. De akkor miért bosszant, hogy változnak a dolgok az én tudtom nélkül?  Egyfajta alattomosságot látok ebben, és be kell ismernem, hogy félelmemet az táplálja, hogy nem áll hatalmamban sem megállítani, sem megváltoztatni ezeket a külső tényezőket. A külső tényezők összessége pedig az a feltétel és normarendszer, amit kultúrának nevezünk. Változik erdélyi magyar kultúránk, változik életformánk, nem drasztikusan, nem egetrázó nagy történésekkel, csak apránként, csak napról napra, csak évről évre, de amikor visszatekintek húsz év távlatából, látom, érzem a nagyságrendnyi változást. Valahogy úgy vagyok, mint a téli hótakaróval, oly fokozatosan tűnt el, hogy nem érzékeltem. Még nem döntöttem el, hogy félnem kell-e, vagy még jobban, még erősebben kell bíznom abban a hivatásban és küldetésben, mit hitem szerint Isten reám bízott.

Sigmond Júlia: Bűn és büntetés

2013. 03. 07.	Bűn és büntetés	Sigmond Júlia
Nehéz leírni a való igazat, de a családi krónika szerint rossz gyermek voltam. Verekedtem, hazudtam, feleseltem, s ki tudja, még milyen bűneim voltak. Gyermekkoromban nálunkfelé a büntetés a verés volt. A nádpálca a szekrény tetején mindig készenlétben állt a fenyítésre. Édesapám nagyon szigorú volt, nem tűrte a hazugságot. Én meg – bár nagyon féltem a veréstől – mindegyre újabb hazugságokkal tetéztem a bűnlajstromot. A sok verésnek köszönhetően, vagy, hogy végül csak “benőtt a fejem lágya”, igazmondó ember lett belőlem. Gyűlölöm a hazugságot és szívből sajnálom a hazudozó embereket. Ugyanis időközben azt is megtanultam, hogy az embereket többnyire a bátorság hiánya kényszeríti hazugságra. Gyermekkoromban nekem sem volt bátorságom vállalni az elkövetett bűnöket. A múlt századhoz tartozik a veréssel való nevelés. Bár Makarenko szerint, egy kellő lélektani pillanatban adott atyai pofon csodákat művel. Verekedős gyermek voltam, de felnőttként soha életemben nem ütöttem meg gyermeket. Meggyőződésem, hogy verés helyett milliószor többet ér a jó szó, az őszinte beszélgetés, hiszen sok gyermek csak azért rosszalkodik – ha meg is büntetik érte -, hogy felhívja magára a figyelmet, hogy jobban törődjenek vele. Egyik unokaöcsém nevelési módszere jut eszembe. Kislányának minden este Arany János Toldiját olvasta. Lefekvés után megkérdezte lányát: ma jó voltál-e? S ha a gyermek legörbült szájjal bevallotta, hogy aznap biza egy kicsit rosszalkodott, megbeszélték, hogy mekkora volt a “bűn”, s hogy jár-e érte büntetés. S ha bevallottan és elismerten túl nagy volt a baj, vagy visszatérő hiba volt, akkor aznap este nem volt Toldi! Nem tudom, ki ért egyet ezzel a “megvonásos” büntetéssel, de Toldinak köszönhetően unokaöcsémnek angyaljó kislánya volt! Szerintem is mindenképpen jobb Toldival, mint nádpálcával nevelni gyermekeinket.