Sigmond Júlia: Bűn és büntetés

2013. 03. 07.	Bűn és büntetés	Sigmond Júlia
Nehéz leírni a való igazat, de a családi krónika szerint rossz gyermek voltam. Verekedtem, hazudtam, feleseltem, s ki tudja, még milyen bűneim voltak. Gyermekkoromban nálunkfelé a büntetés a verés volt. A nádpálca a szekrény tetején mindig készenlétben állt a fenyítésre. Édesapám nagyon szigorú volt, nem tűrte a hazugságot. Én meg – bár nagyon féltem a veréstől – mindegyre újabb hazugságokkal tetéztem a bűnlajstromot. A sok verésnek köszönhetően, vagy, hogy végül csak “benőtt a fejem lágya”, igazmondó ember lett belőlem. Gyűlölöm a hazugságot és szívből sajnálom a hazudozó embereket. Ugyanis időközben azt is megtanultam, hogy az embereket többnyire a bátorság hiánya kényszeríti hazugságra. Gyermekkoromban nekem sem volt bátorságom vállalni az elkövetett bűnöket. A múlt századhoz tartozik a veréssel való nevelés. Bár Makarenko szerint, egy kellő lélektani pillanatban adott atyai pofon csodákat művel. Verekedős gyermek voltam, de felnőttként soha életemben nem ütöttem meg gyermeket. Meggyőződésem, hogy verés helyett milliószor többet ér a jó szó, az őszinte beszélgetés, hiszen sok gyermek csak azért rosszalkodik – ha meg is büntetik érte -, hogy felhívja magára a figyelmet, hogy jobban törődjenek vele. Egyik unokaöcsém nevelési módszere jut eszembe. Kislányának minden este Arany János Toldiját olvasta. Lefekvés után megkérdezte lányát: ma jó voltál-e? S ha a gyermek legörbült szájjal bevallotta, hogy aznap biza egy kicsit rosszalkodott, megbeszélték, hogy mekkora volt a “bűn”, s hogy jár-e érte büntetés. S ha bevallottan és elismerten túl nagy volt a baj, vagy visszatérő hiba volt, akkor aznap este nem volt Toldi! Nem tudom, ki ért egyet ezzel a “megvonásos” büntetéssel, de Toldinak köszönhetően unokaöcsémnek angyaljó kislánya volt! Szerintem is mindenképpen jobb Toldival, mint nádpálcával nevelni gyermekeinket.