Szabó Adél: Dresszkód

2013. 04. 25.	Dresszkód	Szabó Adél
Azt mondják a szem a lélek tükre. Azt mondják, nem a ruha teszi az embert. De ahogy a szemek, a tekintetek árulkodnak, beszélnek haragról, gyűlöletről, lenézésről, megvetésről, úgy az öltözeted is mindent elmond, elfecseg. Még szerencse, hogy egy öltöny, amiben házasodott apád, kibír még húsz esztendőt. A nagykabátja is, ha naftalinba teszed nyaranta, akár egy életet. A cipőre nagyon kell vigyáznod, mert ha kitaposod, jobbra vagy balra véged van…, s ha mégis vásottnak érzed magad félszázados viseletedben, gondolj csak arra: nem a ruha teszi az embert, aki megalázza magát, felmagasztaltatik. És nevess nyomorúságodon. Neked nem futja évente egy új „salapétára”. S ha mégis a tavalyi divatot akarod követni, turkálj mások megunt, vásott, kitaposott, ruhái, cipői között. Elégedetlenségedet úgy is tudja az Úr, mielőtt még kimondanád. Fizetésed feléből „vadonatúj „kollekciót” szerezhetsz be.  S ha gyermeked van, neki is tanítsd meg ezt a nemes egyszerűséget. Nekünk jó a más megunt kacatja. Mond el neki burkoltan, hogy savanyú a szőlő kisfiam.  És este, mikor lefekszel, gondold végig, hogy a holnapi napon, hogyan tudnál félretenni egy keveset egy új játékra, egy könyvre, egy kirándulásra, a tizenöt éve jól megérdemelt öltönyödre, bőr cipődre, ingedre, nyakkendődre. Aztán gondolkodj tovább, és valamikor hajnalban, amikor még mindig ezen töprengsz, végy be egy altatót, és aludj el békésen. Nyugdíjas korodra sikerülni fog. Gondolkodj pozitívan.  Eljön az idő, amikor egy szál új öltönyben, vadonatúj bőrcipőben sétálhatsz majd… De addig is imádkozz. A jó Isten vezéreljen olyan társat melléd, aki eltart a nemes, önfeláldozó életed közepette. Építs, jobbíts, tégy, segíts, légy jól kifele. S ha bajod van, old meg magad. Emeld poharad egy pillanatra azokra, akiknek jól megy látszólag. De sose kívánd az ők életét.

Bartha Mária Zsuzsánna: Mintha

2013. 04. 23.	Mintha	Bartha Mária Zsuzsánna
Azért fejlődik annyit a technika, hogy nyugodtabb, jobb legyen az ember élete. Ezen axiómán keresztül bírnak vásárlásra, jobb lelkiismeretre a reklámok. Minden új kütyü és gyógyszer csakis a mi javunkat szolgálja, csakúgy, mint a biztonságunkat megvédő hosszú hatótávolságú rakéták. Nem kellemes, inkább riasztó, ilyesmiken gondolkodni, emelkedik a szorongás szintje...Sajnos senkivel nem lehet megbeszélni...inkább bekapcsoljuk a sorozatot. Innen kezdve virtuális érzelmeket és gondolatokat dolgoz fel az agy, előre beprogramozva és betáplálva. Annyira jól működik, hogy például az egyik dél-amerikai kormány inkább egy sikeres sorozatban a kedvenc szereplő gyermekvállalásával ösztönzi a polgárokat, mivel hatásosabb minden más kormányzati eszköznél. Így teremtődik a virtuális valóságból nagyon is valóságos gyermekutánpótlás. Merthogy élni kell, és hiszem, hogy az életnek igen fontos szerepe van Isten teremtett világában. És megélni kell azt, ami életül nekünk jutott. Ha ehhez nincs bátorság, ha gyermekmentes szexet, mozgásmentes egészséget, kalóriamentes diétát, tanulásmentes tudást, közösségmentes vallásosságot és alkotásmentes kényelmet akarunk, akkor, rajta, fejlődjünk. Saját gondolatok és érzelmek helyett az előregyártott világ mintha életet biztosít. Eltelik a nap, mintha élnénk. Mintha lenne mégis reménység a jövőt illetően. A fiataloknak van egy olyan szokása, hogy szembefordulnak az ősökkel, mást, gyökeresen másképp szeretnének élni. Majd meglátjuk..., talán lesznek valódi, hiteles életek!

Andorkó Attila: Szeresd felebarátodat!

2013. 04. 22.	Szeresd felebarátodat!	Andorkó Attila
Jézus a vallás legfőbb törvényét a szeretet kettős parancsolatában megfogalmazva, röviden így fejezi ki: Szeresd Isten és szeresd felebarátodat, mint magadat. (Mk 12,29-31). Nagyon sokszor elmondjuk, hogy mennyire fontos a felebaráti szeretet, s azt is, hogy kicsoda a felebarát (az irgalmas szamaritánus példázata Lk 10,29-37). Azonban sokszor feledjük szándékosan, avagy nem, hogy a felebaráti szeretet első feltétele az önmagam szeretete, mert szeresd felebarátodat, mint magadat. Aki önmagát nem tudja szeretni, elfogadni, az nem képes felebarátját szeretni sem, de még csak felismerni sem. Mit jelent önmagamat szeretni? Nem az önző önimádatra, öntömjénezésre gondolok, hanem arra., hogy az ember elfogadja magát úgy, ahogy van: olyan testalkattal, olyan lelki kincsekkel, adottságokkal, mint ahogyan a Teremtő megalkotta. Életünk, boldogulásunk sikere döntő részben attól függ, milyen viszonyban vagyunk saját magunkkal. Aki hosszú időn keresztül nem becsüli önmagát, nem tudhatja, hogyan kell kezdenie az önmagával kialakítandó bensőséges, összhangos kapcsolatot. Már maga a felismerés is hatalmas, amikor valaki rádöbben, hogy valószínűleg azért nem alakulnak számára kedvezően dolgai, mert képtelen elfogadni mások szeretetét, vagy pedig ami még ennél is rosszabb, nem érez senki iránt − önmaga iránt sem − részvétet, együttérzést, szeretetet. Fásult, kiábrándult, szorongó hétköznapokon (s ezekből több van) pedig már tudja, nem kívülről fog jönni a megoldás, hanem valamit neki, önmagának kellene tennie, de mit is tegyen, és hogyan is álljon hozzá? Erre is megvan a „recept” a jézusi tanításban: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük.” (Mt 7,12). Mert cselekedeteink visszahatással vannak ránk. Induljon hát minden napod úgy, kedves Olvasó, hogy hálát adsz mindenért, amid van és mindenért, amit kérsz. Nézz reggelente vagy esténként a tükörbe és köszönd meg azt a csodát, hogy VAGY, birtokosa vagy Isten legcsodálatosabb ajándékának: az ÉLETNEK! Ha minden reggel így indulsz dolgodat végezni és este így hajtod nyugovóra fáradtan fejedet, de ezzel a gondolattal, akkor hiszem, hogy megtanulod előbb-utóbb becsülni, szeretni önmagadat, és akkor képes leszel arra is, hogy „Szeresd felebarátodat, mint magadat!”

Lőrinczy Zsolt Bendegúz: Amőbás napok

2013. 04. 21.	Amőbás napok	Lőrinczy Zsolt Bendegúz
Vannak hosszabb, rövidebb időszakok, amikor értelmetlennek látom az életem. Olajfoltnak képzelem magam egy folyó felszínén, amit céltalanul visz az ár. Gyakorlatilag egy síkban élek, nincs mélység, nincs magasság, ezért amőbás napoknak nevezem az ilyen napokat. Természetesen az ilyenkor készített leltár is lehangoló. Minden nap feladok valamit régi önmagamból. Változik az életmódom, lefaragok önként, vagy kényszerűségből a vágyaimból. A rossz szokásaim elhagyását természetesen nem sajnálom, nem hiányzik például a dohányzás. A sózott-borsozott kövérségek, egy ropogósra sütött csülök és még rengeteg, egészségtelennek nevezett ételféleség azonban most is jól esne, de jóakaróim tanácsára hallgatva étrendemből kihagytam. Nincs, főleg lelki erőm a reggeli tornáimhoz, pedig érzem, hogy gyengülök és a rendszeres testmozgásra nagy szükségem lenne. Nem hiányoznak a szakmai kihívások, nem hiányzik a munka. Nem álmodozom elmaradt szép utazásokról, vagy régen látott vidékek újbóli bejárásáról. Nincs erőm, kedvem eleget tenni megtisztelő meghívásoknak. Nincs erőm, kedvem tartani a kapcsolatot azokkal, akiket szeretek, testvéreimmel, barátaimmal. Nem járok templomba, nem keresem a találkozást Istenemmel sem. Nincs bennem hit? Nem látok kiutat ebből a helyzetből. Nincs bennem remény? Nem irányulnak felém szeretet sugarak, de ha mégis, azokat nem tudom befogadni és nem tudom viszonozni. Nincs bennem szeretet? Mindenről lemondtam, mindent feladtam, itt állok üresen, se hit, se remény, se szeretet. Ha „szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint zengő érc vagy pengő cimbalom”.

Sipos László: Örök szép tavaszok üdvözlete

2013. 04. 20.	Örök szép tavaszok üdvözlete	Sipos László
Amikor tegnap este, a tavaszi munkálatok nyújtotta kellemes fizikai fáradtság mellékhatásait tapasztalva nyugovóra tértem, nem hittem volna, hogy a mai reggel ennyire vidám és derűs lesz. Reggeli morcosságom – akárcsak kávémban a cukor - gyorsan feloldódott a madarak dallamos társalgása hallatán, s a lágy szellő hátán érkező első napsugarak pedig enyhítették lázban égő izmaim fájdalmait. Az elvégzett munka öröme mosolyt csalt arcomra, lelkem pedig ujjongott, mert körülnézve éreztem, láttam: „jó az Úr, örökké tart szeretete és hűsége, nemzedékről nemzedékre, és a természet nagyszerű szépségei, csodái hasonlíthatatlan ékesszólással beszélnek hozzánk” (Zsoltárok könyve). Hogyha valahányan meghalljuk ezt a hangot, hiszem, Isten hangját halljuk meg, aki ezúton is megpróbál segíteni nekünk: egyrészt felüdíti lelkünket, hogy meglássuk életünkben az igazán fontos dolgokat, másrészt figyelmeztet, hogy vigyázzunk erre a Földre! Meglátásom szerint mindkét szempontból nagy szükségünk van erre a segítségre, hisz önmagunktól nem biztos, hogy rájönnénk: az anyagiak hajszolásán túl életünknek van szentebb és nemesebb célja is, valamint, hogy sok esetben túl komolyan, szó szerint értelmezzük az isteni parancsot, és megpróbáljuk uralmunk alá hajtani a Földet. Tisztában vagyok vele, irtó nehéz lesz helyrehozni mindazt, amit valamikor nagyon elrontottunk. Az ózonlyuk befoltozása, a globális felmelegedés megállítása, a vizek, a levegő megtisztítása, az emberiség hozzáállásának megváltoztatása ki tudja, mennyi időt vesz majd igénybe. De én azért megpróbálok környezettudatos életet élni, s környezetünk, Földünk tisztán tartására sarkallni másokat is. Mert szeretném, hogyha évtizedek, évszázadok múlva gyermekeim, unokáim lelkét is megnyugtatná a teremtett világ szépsége, áhítatossága. A Föld napja előtt egy nappal, egy gyönyörű tavaszi reggelen Faludy mester soraival üdvözlöm a jövőt, a távolabbit: Nem kell kétségbe esni. A messze jövő szép lesz. A szélvert pusztaságon ledőlnek a falak, és sírok, műemlékek, acélhidak meg gépek mind elporladnak néhány százezer év alatt. Pár millió esztendő múlva, új csillagképek alatt szelíd fejével kibujik a moszat, ismeretlen virágok nyílnak, mert a természet variál, mikor játszik, nemvárt fenevadak születnek s egy merőben különböző embernem. Vagy a miénk jön ismét? és imádja a szépet, gondolkozik, fúr, farag, szeret, sír, örül, élvez, ír, épít, fest, kutatja: mi a mindenség titka, s nagyon fél a haláltól, de mégis elpusztítja önmagát és a Földet? Merem remélni, hogy nem. (Faludy György, A távolabbi jövő)

Moldován Szeredai Noémi: Gyermekkorunk temploma

2013. 04. 19.	Gyermekkorunk temploma	Moldován Szeredai Noémi
Rövid időutazásra hívlak kedves olvasó. Kérlek, gondolj gyermekkorod templomára, arra, ahova jártál és keress egy emléket, mely meghatározó számodra azzal a templommal, istentiszteleti hellyel kapcsolatban. Van-e ilyen hely és van-e emlék, mely körvonalazódik a távolból? Milyen érzéssel tölt el a visszaemlékezés? Mit indít el benned? Rövid idővel ezelőtt, vendég lelkészként, egy olyan gyülekezet előtt szolgáltam, mely egyetlen tagjának sem volt gyermekkora temploma a hely. Részben, mert „új” istentiszteleti hely volt, csekély húsz éves, másrészt, mert a gyülekezetet 95%-át Erdélyből Magyarországra kitelepedettek alkották. Ezt látva elgondolkodtam gyülekezeteim összetételén, ahol a híveim nagy százaléka ebben a közösségben született, szülőfaluja templomában keresztelték, ott konfirmált, kötött házasságot, gyermekei is ott nőttek fel és esetleg unokái házasságkötésének is tanúja volt. Ünnepnapon és vasárnapokon oda szólítja a harang. Természetes számára a templom légköre, hangulata. Annak, ki hazatér a szomszéd helységből vagy sok - sok kilométer távolból, a szülőhely temploma különleges jelentőséggel bír. Amikor körülnéz, rosszallóan vagy jóleső érzéssel nyugtázza a változásokat, elcsodálkozik a megöregedett arcokon, érdeklődéssel fürkészi az új arcokat, leül a „helyére” vagy csak egy helyre, s emlékek sokasága lepi meg. Majd átengedi lelkét a csendnek, az imádságnak, az ihletnek, a találkozásnak. Mikor jártál utoljára „otthon”, gyermekkorod templomában?

Farkas Dénes: Napszám

2013. 04. 18.	Napszám	Farkas Dénes
Valamikor azzal próbáltak rávenni az iskolába járásra,h ogy ha nem tanulok, akkor napszámos leszek. Ezt nem kell szégyelleni – gondoltam én, hiszen sokan járnak napszámba. Nagyapám rendszeresen fogadott malomfalvi lányokat lent nyőni, akik ugyancsak napszámba jöttek. Egy heti munka után Apó elővette a nagy lapos bugyellárisát s szépen kifizette a lányokat, kik megelégedetten hazasétáltak Nyikómalomfalvára. A kinyőtt lent elterítve szárították, majd kévékbe szedték s szekerekkel beszállították a keresztúri lengyárba, hol Pasca ortodox tiszteletes osztályozta, s a len árából engem és testvéremet iskolába járattak. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az ortodox pap másodállásban dolgozott a len gyárnak. Nem lett volna, miből taníttassa a gyermekeit. Cristina-val, Toni-val együtt jártam iskolába, nem is lehetett észrevenni, hogy nem magyarok. Érdekes, hogy abban az időben ez nekünk nem is volt kérdés! Visszatérve a napszámos munkára, én ebben az időben még nem láttam azt, hogy mi az összefüggés az iskola − tanulás −és a napszámosság között. Sokszor hallottam, hogy ha nem tanulsz,akkor napszámos leszel! Na és ? − gondoltam magamban! Székelyföldön divat volt − nevelési szándékkal − a gyermeket riogatni. Csak néhányat említsek: A templomban, ha nem vagy csendben, akkor a pap kivágja a nyelved,vagy a nagy könyvével meghajít. Ne menj közel a kúthoz, mert a béka beléhúz, ne edd meg az éretlen gyümölcsöt, mert béka lesz a hasadban. Ha nem viseled jól magad, akkor jön a zsákos ember s elvisz. Sorolhatnám tovább, hogy a falumban milyen rémisztő dolgok kilátásba helyezésével ment a nevelés. Az, hogy ha valakinek valamijéhez hozzányúlunk az ő tudta nélkül, akkor, ha megtudja: kiherél stb, hogy ne menjek el a rézfaszúbagolyig, mely ha megfog, akkor megreszel !...És így tovább. A falusi bölcselet más formáival is találkoztam, melyek a napszámossá válásom körülményeit befolyásolták. Íme: óvakodjál a fanyelű szerszámoktól (ásó, lapát, kapa, fejsze stb.),mert ezek használatával az ember csak púposodik!Ezek pedig a napszámosok eszközei. Kipróbáltam s a mai is veszek kezembe ilyen eszközt, de arra rájöttem, hogy azért jó, hogy nem a napszámos szakmát választottam a szó fanyeles értelmében. Ha nem tévedek Szabó Dezső után a tanítót, a papot a nemzet napszámosaként szokták emlegetni. Fanyelű eszköz nem tett tönkre, sőt jó hogy valamicskét taníttattak, de most visszagondolva a megtett életre, mégis úgy értékelem, hogy az napszámban telt el. Várom a nagy lapos bugyellárist s utána elballagok...

Albert-Nagy Ákos István: Nyugodj békében!

2013. 04. 17.	Nyugodj békében!	Albert-Nagy Ákos István
„Nyugodjék békében!”– hangzik megannyi ember szájából a „jókívánság” valahányszor halottaikra emlékeznek. De vajon mire, avagy kire gondolnak ilyenkor? Ki nyugodjék csendesen és békében? Vagy lehetne-e egyáltalán másképp nyugodni? Lehet-e háborgatott az örök pihenés? E talán megdöbbentő kérdéseket azért teszem fel, mert unitárius meggyőződésem szerint hiszem és vallom, hogy a test bizonyos értelemben úgy sem nyugszik meg, mert az örök mozgás és változás rendjén oszlásnak indul, elemeire bomlik, úgy szólván, mi por volt, porrá válik. Ezzel szemben lelkünk, ez az Istentől kapott ajándék, akár kívánjuk, akár nem, háborítatlanul tér vissza a szerető Istenhez, Istenbe. Mégis alkalomról alkalomra elhangzik kívánságunk azokért, akik örökre távoztak a földi létből. És talán éppen ez a legfurcsább: Azokért hangzik a kérés, akik már elmentek. Ilyetén felvetődik bennem a kérdés: nekünk, élőknek miért nem mondják, miért nem kívánnak ilyesmit? Mi, élők nyugtalankodjunk tovább a békétlenségben? Miért a halottaknak szól ez a kívánság, kiknek további „élete” már szabad akaratukon kívül áll, s akik számára biztosítva van a nyugodalom?  Azok felé pedig, akik még rendelkezhetnek sorsuk fölött, akik harcokat vívnak ezen a világon, békét és megnyugvást keresve szüntelenül, azok felé miért nincsen efféle melegszívű jókívánságunk? Isten nyugtassa a holtakat..., de mi legyen az élőkkel? Amióta csak megszülettünk biztonságérzetünk hiánya miatt nyugtalankodunk. Sőt, környezetünkben is az ebből fakadó békétlenkedéssel okozzuk a feszültségeket. Ezért egyre biztosabb vagyok abban, hogy elsőrendű feladatunk az, hogy megtanuljuk békén (békében) hagyni elsősorban magunkat, majd másokat, illetve megtanuljunk igazán hinni Istenben, mert így fogunk csak megnyugvást találni az Ő gondviselő oltalmában. Te lehet ezután is halottaidnak fogod mondani, de ne vedd rossz néven tőlem, hogy most őszintén azt kívánom Neked: Hagyd békén magadat, és nyugodj békében!

Benedek Enikő: Határaink

2013. 04. 16.	Határaink	Benedek Enikő
Csak egy apró kis mozdulat volt, ahogyan leemelte Rozika néni kanta fazekának fedőjét. − Mit csinálsz, Aranyam? − kérdezte Rozika néni. − Csak megnézem, hogy milyen levest visz ebédre Apónak.− válaszolta a kisfiú. − Paszulylevest, zöldpaszulylevest − készségeskedett Rozika néni. − Akkor jó, azt én is nagyon szeretem − örvendezett a kisfiú és máris szaladt a kapuhoz, ahol órák hosszat üldögélt a kispadon, lóbálta a lábacskáit, várta, hogy megszólíthasson egy arra járót, és várta, hogy jöjjön a munkából Anyuka. Néha szökdécselt a kerítés mellett, de pontosan tudta, hogy hol vannak a határai. − Csak a sáncon inneni fákig − ismételgette magában Anyuka intelmeit, amikor észrevette, hogy Jolánka néni közeleg egy hónaljnyi paszulykaróval. − Hová megy Jolánka néni? − kíváncsiskodott, és boldog volt, amikor az asszony átlépte a sáncot és barackot nyomott a feje búbjára. − Szénát gyűjteni megyek Aranyam − válaszolta Jolánka néni. − Haj! Haj! Ki hallott még ilyent? Karókkal menni a szénaföldre!? Csak egy apró kis mozdulat volt, ahogyan csípőre tette a kezecskéit és kételkedve mérte végig a beszélgető társát, durcás képet vágott, majd beszaladt a kapun. A kisfiú azóta megnőtt, megőrizte a mindenkori paszulylevesek ízét, és megtanulta, hogy világunkban bármilyen eszközök szentesítik a célt. Emlékeiben őrzi az intelmeket, és nem feledkezett meg a régi határokról sem. Most valahol Raguzában vagy Fiumében üldögél egy padon, miközben hosszú lábait lóbálja az Adria-i tengerbe. Anyuka csak nyugodtan várjon rá.

Makkai-Ilkei Ildikó: Elégedettek – elégedetlenek

2013. 04. 14.	Elégedettek – elégedetlenek	Makkai-Ilkei Ildikó
Végigtekintve a tegnapi napomon, nem igazán vagyok elégedett magammal. Éppen azért nem vagyok elégedett, mert elég sokat elégedetlenkedtem: amikor az egyik bevásárlóközpontból kifele jövet belenéztem a kosaramba, és láttam, hogy alig vásároltam valamit, mégis fizetésem 10 százalékát hagytam az üzletben. Amikor hazafele jövet kigyúlt a gyűlölet lámpa (ahogy édesapám nevezi), vagyis tankolni kellett, közben még az olajszint csökkenését mérő lámpa is kigyúlt, olajat is venni kellett. Elégedetlen voltam, hogy 50 lejen alul nem találok magamnak egy kecses, kis cipőt, amivel a hétvégén keresztelőbe mehetek. Szóval elégedetlen és elégedett emberek lakják ezt a földet, és utálom magam, amikor elégedetlen vagyok. Mert ha valóban szétnézek magam körül, akkor észreveszem azt, hogy a jó Isten nap mint nap mennyi mindennel megajándékoz. Igaz, hogy sokszor nem tudom beosztani időmet, pénzemet, nehezen válogatom a lényeges és lényegtelen dolgokat, de ha Istenem gondoskodó szeretetét meg akarom tapasztalni az életemben, nekem is azt kell meglátnom, amim van, és nem azt, amim nincs. Igen, nekem is van 24 órám minden nap ahhoz, hogy észrevegyem az igazán lényeges személyeket, dolgokat, eseményeket az életemben. És elégedett vagyok magammal a mai nap reggelén, amikor a napi három perces írása közben két éves lányom szétdúlja az irodát, papírjaimat, de nem szidom meg őt, nem ütök mérgesen párnás kis kezére, hanem így szólok Istenemhez, köszönöm őket, köszönöm, hogy van, aki után nap mint nap rendbe tegyem a feldúlt irodát, lakást. Köszönöm, hogy van munkám, köszönöm, hogy van ki vár, köszönöm, hogy amikor e sorok olvashatóak lesznek, nővérem kisfiát tarthatom keresztvíz alá. Ady Endre versének címével ismétlem: Köszönöm, köszönöm, köszönöm...