Sándor Krisztina: Fejkendő

2013. 09. 13.	Fejkendő	Sándor Krisztina
Ott ültünk esténként – fejés után – a padon, néztük a fecskéket, amint elülni készültek a tornác eresze alatt, s közben eszébe jutott egy-két régi történet. Legtöbbjét a tanulság miatt mondta el, a többit csak úgy, emlékidézésre. Arcán mintha kisimultak volna a ráncok, ha szeretteiről – egykori és jelenlegi családjáról beszélt. Szerette számon tartani a rokonságot, s tőlem is elvárta, hogy megjegyezzem: ki kinek a testvére, apja, anyja, sógora, menye, apósa s így tovább. Hogy tudjad, ha mi nem leszünk – mondta. Valahányszor útra keltünk, egymás után sorolta, hogy melyik házban ki lakik. Ez es rokon – apámnak, anyámnak, papódnak unokatestvére, sógora, komája... S előjöttek történetek: kinek kije veszett el a háborúban, kinek hány gyermeke lett, s hol élnek, milyen mesterember élt itt, mivel csúfolták egyiket, hogyan ment férjhez innen egy leány, hol varrtak székelyruhát, hogy tud kaszálni ennek az apja, milyen ház volt itt a mostani helyett... és így tovább. A mezőn, ha leültünk pihenni az árnyékba, rögtön mesélni kezdett. Mutatta a szemközti dombokat, földeket: melyik kié, hol volt a mi  helyünk, melyik a kollektívé, kiktől vették el, melyik helyet, hogy hívják, s honnan ered a neve... Általában elsőnek kelt fel a pihenésből, hogy folytassuk a takarást. Dolgos, szorgalmas asszony volt. A mezei munka elsőrendű volt. Menni kellett: kapálni, szántani, vetni, aratni, takarni – tavasztól késő őszig. Amíg fiatalok voltunk, bírtuk – mondta nem egyszer, s mégis, túl a hetvenen úgy dolgoztak, mintha nem vennének tudomást az évek múlásáról. Takarás közben, ha kellett villázott, szekeret rakott, otthon a csűrben segített elrakni a szénát. A fejés az élet része volt – hajnalban és este, naponta kétszer, reggel pedig vitte a tejet a tejgyárba. Az utolsó években társa is segített, mikor már egyre nehezebben bírta. A frissen fejt habos tej illata a mázas csuporból a fejés utáni szürkülethez tartozott. Serény volt. Ha nyári napokon nem kellett menni a mezőre, otthon főzött, mosott. A takarítást korán átvettem, arra csak sátoros ünnepek előtt maradt némi ideje. Szerettem ezeket a napokat. Általában ilyenkor sütött kenyeret is. Ázott a mosnivaló, sült a kenyér, kora estére – mire a társa hazaért – kész volt a kétfogásos ebéd, s úgy tűnt, ilyenkor még a madarak is jobban csicseregtek a ház körül. A vasárnapok kicsi ünnepek voltak. Mindenik vasárnap. Reggel a szokásos puliszka helyett tejeskávé várt, kenyérrel vagy kaláccsal. A templomba alig értünk el – egyszer a társát készítette elő, segített neki mosakodni, öltözni. Sokszor húzták már a harmadik harangszót, mire kiléptünk a kapun. Évekig ő húzott engem maga mellett. Az utolsó években már nekem kellett lassítani. Templomi ruházatát mindig szerettem. Gondosan válogatta ki azt a fejkendőt, ami épp a ruhájához talált. Legjobban egy vajszínű fejkendőjét szerettem, a világosbarna ruhájával. Mintha megfiatalodott volna benne! Ha volt idő, leszakított egy kis virágot a kertből, s úgy vitte a zsebkendője mellett a kezében. A templomban egymás mellett ültünk, s gyermekként értetlenkedtem, hogy vajon mitől könnyes a szeme egy-egy zsoltár hangjára, vagy amikor a pap az eltávozottakról vagy a kivándoroltakról beszélt. Délután kiültek a padra a szomszéd asszonyokkal és férfiakkal. Jóízűen beszélgettek, nevetgéltek, találgatták, hogy a sétáló fiatalok közül vajon ki kinek a lánya, fia lehet, kire hasonlít. Jókedvűen, derűsen jött be ilyenkor a kapun, a csorda megérkezése előtt, hogy átöltözzön az „esti bajra”. Három gyermekét ritkábban látta, mint szerette volna. Élete utolsó éveiben alig látta őket együtt. Egyik sem maradt a faluban, a hatvanas-hetvenes évek új szocialista világrendje városra sodorta őket – sok-sok falustársukkal együtt. Ahogy öregedett, ezt fájlalta a legjobban: hogy legalább egyik maradt volna otthon. Öt éve pihen az agyagosban – ahogy a faluban mondják. Fejkendői szépen négybe hajtva emlékeztetnek rá a szekrény polcán. A vajszínű különösen.

Makkai-Ilkei Ildikó: Elhull a virág, eliramlik az élet...

2013. 09. 09.	Elhull a virág, eliramlik az élet...	Makkai-Ilkei Ildikó
Igaz, hogy még nincs vége szeptembernek, valahogy mégis egyik napról a másikra őszi hangulat ülte meg a tájat, sárguló falevéllel, érett szilvával, édes illatú körtével, óvodába készülő gyermekeimmel. S ebben az őszi hangulatban a palásttól, szolgálattól búcsúzó lelkésztársunk is e versrészletet idézte tegnap kibúcsúzó istentiszteletén. Elhull a virág, megint ősz van, kisasszony napja is elmúlt, deresedik fejünk, hétről-hétre meg nem állunk, számolgatjuk, hogy már mi is ennyi évesek vagyunk, hogy gyermekeink szemében lassan öregek, hiszen mi is gyermekként öregnek láttunk egy negyvenéves embert. Az már nagyon sok, nyugtáztuk. S most, ahogy iramlik az élet, egyre fiatalabb az öreg. Iramló életünk odalevésében nemrég eszméltem rá arra, hogy talán nincs ember, aki ne fogott volna gyermekként pillangót. Láttam, ahogy az én két kis tündérem is, mérgelődve a pillangó gyorsaságán, de mégis valami igézetben élve csodás szárnyú pillangót kerget. Mi is ugyanezt tettünk, hányszor kergettünk pillangót. S nemrég a világhálón e gondolatomhoz találó történetet olvastam: „Próbáltál valaha lepkét fogni? Nem könnyű, sőt, kifejezetten nehéz. Nagyon gyors a drága, a legváratlanabb pillanatban rebegtet egyet a szárnyain, és már el is repült. Ha követed, mindenféle utakra vezet, és csak rajtad múlik, meddig folytatod a játékot. Néha körbe-körbe futkosol. Vagy hol felfelé nyújtózol, hol lefelé, aggódva, óvatosan. Előfordul, hogy közben elbotlasz, csalán csíp, pocsolyába lépsz, de te kitartasz, mert tudod, hogy megéri a fáradtságot. Türelmesnek kell lenned, és hajlandónak arra, hogy a lepke vezessen. De ha elég ideig vársz, és folyamatosan követed őt, ha hajlandó vagy bármelyik útra rálépni, csak hogy ne kelljen lemondanod a pillangóról, ha nem ijesztgeted hirtelen mozdulatokkal, de őszintén csodálod a könnyedségét, a szabadságát és a szépségét, akkor egyszer csak abbahagyja a repkedést. Ezen a ponton készen áll arra, hogy megpihenjen. Már nem zavarja a jelenléted, és rájön, hogy az nem fenyegető rá nézve, hiszen végig ott voltál, mégsem bántottad. Most egy rövidke ideig egy helyben fog maradni. Ez az a pillanat, amikor a kezedbe veheted a pillangót. Nagyon ügyesnek kell lenni: nem tarthatod túl szorosan, mert akkor összenyomod, nem tarthatod túl lazán, mert akkor újra elillan. Nem érhetsz a szárnyaihoz sem, mert akkor soha többé nem repülhetne, és így pont azt a szépséget veszítenéd el, amiért eddig fáradoztál. Biztos oka van annak, hogy az angolszász vidékeken azt a semmihez sem hasonlítható, bizsergető, izgalmas, aggódó és egyben felemelő érzést, amikor épp beleszeretünk valakibe, így hívják: pillangó.” Ősz van, egyre ritkábban lehet látni színes szárnyú kis pillangót, de bármennyire is iramlanak felnőtt éveim, őrzöm magamban a pillangót kergető gyermeket, s míg az ott van bennem, lehet álmokat kergetni, lehet szeretni, lehet játszani. Vedd hát tenyeredbe emlékeid pillangóját!

Máthé Sándor: Őszi gondolatok

2013. 09. 08.	Őszi gondolatok	Máthé Sándor
Szinte észrevétlenül, az idén is megérkezett az ősz. Lassan színessé válik az erdő, hullnak már a falevelek. Aztán hűvös, egyre hűvösebb reggelekre virradunk és egyre korábban köszönt ránk az est sötétje. Ilyenkor sokakra rátelepszik az elmúlás gondolata. Mit mond erről a Biblia? Isten az Ő végtelen szeretetével felkészíti a benne hívőket életük őszére is, és néhány igazságot tudtunkra ad. Nem kell hát azt mondani, hogy nem tudjuk. Amit egészen bizonyosan tudhatunk:  Először az, hogy életünknek földi szakasza egyszer véget ér. Másodszor az, hogy csak életünknek ez a szakasza ér véget, hiszen testi halálunk után, más formában ugyan, de folytatódik mindenkinek a léte. Harmadszor:  mivel nem tudhatjuk, hogy mikor hull le életünk falevele, most kell erre felkészülni. Nem felelős magatartás az, hogy ne beszéljünk róla, ezzel még ráérünk. Honnan tudjuk, hogy ráérünk? Egyik amerikai lelkész barátom készíttetett magának egy kis táblácskát és azt irodája falára kifüggesztette. Két nagy kérdőjel van azon, semmi más. Aki észreveszi az általában megkérdezi: mit jelent a két kérdőjel? Ő meg alig várja, hogy elmondhassa: Az egyik kérdőjel arra vonatkozik, hogy ha most meghalsz, tudod-e hova kerülsz? A második arra utal, hogy ha megállsz az örökkévalóság kapujában, mire fogsz hivatkozni, hogy beengedjenek? Két olyan kérdés, amitől az embernek nemcsak az léte, hanem az örök élete is függ. Ha erre a két kérdésre valaki határozott, világos választ tud adni, akkor teljesen felszabadulhat arra, hogy élete tavaszán, nyarán, őszén belső, lelki szabadsággal gondolkozzék és éljen. Mert az ilyen embernek a jelenét a jövője határozza meg, az a hit, hogy a jövője be van biztosítva. Övendezhetek mindannak, amit Isten ad. Hálát adhatok az Ő ajándékaiért. Az ilyen emberek sokkal türelmesebben tudják hordozni életük őszén a terheket, a kellemetlenségeket is. És nemcsak az ő szívük van tele reménységgel, hanem másokba is tudnak reménységet önteni.

Farkas Dénes: Kéregető szamarak

2013. 09. 06.	Kéregető szamarak	Farkas Dénes
Nagyon szép szamárménest láttam, ha van ilyen. Hogy szamarakból lehet-e ménest csinálni vagy nem én azt nem tudom. Természetesen nem a hortobágyi lócsordának a paramétereire gondolok, de hogy sok szamarat láttam csapatban, az biztos. Elgondoltam, hogy ha valaki lóra ül, akkor azt mondjuk, hogy lovagol, majd még azt is hallottam, hogy tevegél az aki az egy vagy két púpú tevét választja jármű gyanánt. Azt, hogy ha valaki szamáron közlekedik, egy szóval kimondani nem tudom. Petőfi sem tudta, mert akkor nem írta volna egy egész  mondatban, hogy „megy a juhász a szamáron”... Szóval... A szamár,  a lovak viszonylatában olyasmi, mint a kecske a tehenek világában. Hasznossági mutatóik – valószínű   –  eltérő szinten vannak Nekem (nekünk) soha nem volt szamarunk. Benedek Apó könyvecskéjéből tanultam, hogy „Ne csúfold a szegény szamarat, amiért a lótól messze marad, Lassan de biztosan mendegél, s lám csak bogáncskóróval is megél”. Mondom, hogy ha Elek Apó is a szamár védelmére kelt, Petőfi is megállapította, hogy aki a szamárra ül, annak „földig ér a lába” s arról nem is szóltam, hogy milyen az, akit a pap szamarához hasonlítanak. Tehát kell egy kis jeruzsálemi hozsánna ahhoz, hogy a szamár elnyerje méltó helyét a teremtmények világában. A napokban  a Páring-hegység félmagasában találkoztam egy csorda szamárral. Elképesztő volt a látvány! Tizenvalamennyi darabot számoltam meg, köztük szoptatós kancákat szamárkáikkal, nemüket fitogtató csődöröket, melyek között volt sötét-színű s „szürke” szamár is. Ezek a szamarak kéregettek! Igen, a szó szoros értelmében kéregettek! Elállták az utat, de olyan technikával, melyet azok is megirigyelhetnének, akik  az útzárlatok feltalálói voltak különböző tiltakozások esetén. Szerettem, mert  a nép nem tiltakozott a szamárbarikád ellen, sőt leálltak az autók és kezdtük etetni a szamarakat. Volt, aki kenyeret dugott a szájukba, láttam keksz és más házi-süteménnyel kedveskedő turistákat is. Meg lehetett simogatni  a kicsi csacsitól a csődörig bármelyiket. Ezek a szamarak a havasi fű fogyasztása mellett berendezkedtek a kéregetésre, mintegy változatossá téve a napi menüt. A Transalpina kanyargós útján a szamarak kiszemeltek maguknak egy egyenes részt, ahol lebonyolíthatják  immár reflexből felpergetett táplálékkiegészítő hajlamukat. Én a  szamaraktól megtanultam ezen a napon azt, hogy a szamár is megtudja  nyergelni az embert, s azt is, hogy kanyarokkal terhelt világunkban a célravezetőbb az egyenes, mert ott lehet, hogy ott lapul egy kis táplálékkiegészítő.

Sigmond Júlia: Mindennapi betűinket...

2013. 09. 05.	Mindennapi betűinket...	Sigmond Júlia
Írni. Olvasni. Istenem! Be gyönyörű dolog! Sohasem felejtem el az első napot az iskolában, amikor Gizella néni, a tordai református elemi iskola piros téglaépületének egyik földszinti osztálya ajtajában, mosolyogva fogadta az első osztály új tanulóit. Akkor még palatáblán tanultuk írni a betűket és a számokat. Ma is úgy írom a nagy G betűt, ahogy Gizella nénitől tanultam. Csak mi, élemedett  „szépkorúak” tudjuk igazán, hogy mekkorát változott a világ az elmúlt évszázadban. Hiszen még a meséskönyvekben sem olvastunk számítógépről vagy televízióról. Emlékszem, Édesapám még telepes rádión hallgatta – nagy érdeklődéssel – a híreket. Abban az időben másképpen értékelték a könyvet is. Egy-egy jó könyv kézről kézre járt. Sok lakásban nem a perzsaszőnyegek, a kristályvázák, a festmények vagy az ékszerek, hanem a könyvek voltak a lakás legnagyobb becsben tartott díszei. Szüleim, lefekvés után az ágyban, minden este olvastak. Óriási szerencsémnek tartom, hogy őket látva, mi, gyermekek is megszoktuk a mindennapi olvasást. Elképzelni se tudnám az életem könyv nélkül. Nagyon szeretném megtanítani a gyermekeket, de azokat a felnőtteket is, akik televízió nélkül nem tudják elképzelni az életet, hogy próbáljanak rászokni az olvasásra. Egyszer csak rájönnének arra, hogy nincs ennél nagyobb gyönyörűség. Egy régi Reményik-vers jut eszembe, melyben a költő édesanyja szavait idézi. „Te így imádkozol: A mi mindennapi rózsáinkat Add meg nekünk ma. Add, hogy a kenyér mellett rózsa is legyen, S add Istenem, hogy békében megéljünk Több rózsán és kevesebb kenyeren.” Én meg  „betűimádóként” arra kérem a Fennvalót, hogy a mi mindennapi betűinket adja meg nekünk!

Orbán Erika: Zenepercek

2013. 09. 04.	Zenepercek	Orbán Erika
Ha úsztál már úgy tengerben, tóban, hogy közben lágy eső hullott, tudod, miről beszélek. Ehhez hasonlatos a szép zene is. A képzelet távolából érkeznek a hangcseppek; egyenként mind ismerősek. Személyesen találkoztál velük; számtalanszor hallottad panaszukat, örömüket, pörgő perlekedésüket. Érezted bőrödön simogatásukat, füled beitta táncoló csengésüket. Most talán nem érted azonnal hangulatukat; szokatlan egymásutánban érkeznek; magasabb a mély, lágyabb az éles, és váratlan a lüktetés. Mégis, az ismerősség barátságával köszöntenek. Mert ami szép, az mindig ismerős. És a szép zene, miként a béke, Isten mosolyának tükre. Ezért a hangok méltósággal öltik magukra csipkézett zeneruhájukat. Selyemkönnyedséggel szaladnak egymás után, s mint a pára, láthatatlanul bújnak be a legparányibb réseken... Te pedig azonnal szívedbe fogadod, hiszen annak dobogását hallod. A szép zene egész lényeddel beszél: sejtjeid fülével, szíved ritmusával, határtalan képzeleteddel; őseid álmával, legjobb tudásoddal, isteni arcoddal. A szép zene szomját oltja vágyaidnak, a remény hullámaira ültet, és elhiteti az igazat: otthon lehetsz életedben! A szép zene mindig ünnep. Ezért is elmaradhatatlan kelléke ünnepeinknek. Nem egyetlen kelléke, de lelkünk húrjait minden bizonnyal a leginkább megérintő. Olyan, mint a fény. És milyen különös, hogy minden élőlényt elvarázsol; még a növények is boldogabban nőnek szép zene társaságában. Víz - zene - ünnep - fény. Hasonló létminőségek. Ezért lehet belemerülni a szép zenébe; és ezért van az ünnepnek fénye és himnusza. Ember számára - és magyar ember számára - eképp utánozható a teremtés: hogy szép zenéjével újra meg újra komponálja ünnepeit. Összeteszi a részeket; olyan rendbe illeszti a darabokat, hogy azok szép egységről zenéljenek. Erdély, Kárpátalja, Felvidék, Délvidék, ugye, fehérbe öltözik ma a ti szívetek (is)?! Csallóköz, Muraköz, Partium, Burgenland szépen zenélnek ma a harangok?! Hangotok, mind ismerős, más felhőből hull, s mégis a magyar szimfóniához. Nyöszörgő tengeredből emelkedj föl, kisember! Halld a magas zenéjét! A jelen polifóniája csitul; a karmesterek változnak. S a bölcs, ezeréves király, ki élni-hallani tanít, mindig születőben. Ugye, várjuk; ugye, szép zenét hallgatunk?! Ha úsztál már úgy tengerben, tóban, hogy közben lágy eső hullott, tudod, miről beszélek. Ilyen a történelem is. Úgy tart meg, amint megtanulsz benne élni. Génjeid is emlékeznek: csatára, győzelemre egyaránt. Komponáld úgy életed, hogy unokáid csak Isten mosolyát hallják; magyar szíved szép zenéjét, az ünnepet!

Szász Ferenc: Búcsú a rövidnadrágtól

2013. 09. 03.	Búcsú a rövidnadrágtól	Szász Ferenc
Ma reggel, amikor a szekrényből előhalásztam a rövidnadrágom, két 500 eurós bankjegyet találtam a zsebében. Sokáig nézegettem őket, bevallom ilyen pénznemet még sohasem láttam közelebbről. Meglepetés, öröm? Ha igazán hihettem volna, hogy valamilyen jó tündér így akarta eljuttatni hozzám a mindennapi füstölnirevalót, még hagyján. Egyáltalán, vannak jó tündérek, mi ez az anticsempészet, bentről kifele? A nagyobbik baj az, hogy nem lehet elhallgatni a dolgot, az embert mindig és mindenütt körülveszik a megfigyelők és az illetékesek. Eléggé kaffkai a helyzet: az ember egy reggel csak arra ébred, hogy... Csak ez hiányzott az üdvösséghez, mintha nem lett volna eddig is elég bajom a titkokkal, elhallgatásokkal, féligazságokkal, a szabadsággal és annak hiányával. Megkésett és mérgezett ajándék ez az ezer pénz, ez a vágyálom, valóságában olyan provokáció, amely kétségbe ejt: egyszerre elfogadhatatlan és visszautasíthatatlan. És most jön csak a feketeleves. Ki hitte volna, hogy ez az európai izé éghetetlen, ollóval is nehéz apró fecnikre szabdalni, a vízöblítés se akar segíteni rajtam, végső kétségbeesésemben már arra gondolok, hogy annak idején a bűnjeleket egyszerűen bekapta és lenyelte az emberfia. Ki hitte volna ma reggel, amikor olyan boldogan nyúltam a rövidnadrág után, hogy éppen most szegem meg a büntetőtörvénykönyv ki tudja hányadik paragrafusát? Mi mindenbe bele nem keveredhetik az emberfia egy ilyen eseménytelennek induló napon, s mindössze három perc alatt.

Székely Kinga Réka: Vallásosságok

2013. 09. 02.	Vallásosságok	Székely Kinga Réka
Éppen akkor bontották el az ünnepély idejére összeácsolt szent sátrat, amikor nagyobbik fiammal a város főterén haladtunk át. Egy szétszedhető színpad tetejére sátrat húztak, ott volt berendezve az oltár. Amikor mi azon a helyen haladtunk át, a sátor már lekerült a színpad tetejéről és a fehérre festett feszület neki volt  támasztva a színpad hátának. Majdnem átestünk rajta haladtunkban, mert az út mentén felállított kereskedőstandokat nézegettük. - Mi ez? - kérdezi a nagy fiam. - Ez egy feszület, válaszoltam én, bizonyos keresztény felekezeteknél a legfontosabb vallásos tárgy, mely templomaik központi helyén van felállítva. - Az az ember Jézus lenne, felfeszítve a keresztre? - kérdezi tovább , kissé hitetlenkedve, a nagyfiam. - Igen. Sok keresztény ember hiszi, hogy Isten feláldozta az ő fiát, Jézust, az emberiség bűneiért, s aki ezt hiszi és vallja, azt Isten megszabadítja a bűntől, életét megmenti a kárhozattól. Tizenegy éves gyermekem nemtetszése kiült az arcára. - Milyen megalázó. Én nem hiszem, hogy Jézus azt szeretné, hogy így lássuk őt. Jézus a mester, nemde? Jézus a tanítványaival jár és tanítja az embereket, kikergeti a templomból a pénzváltókat. Szórja a magokat, mert ő a magvető és mindenkit megtanít a Miatyánkra. Nemde? Nem így tanultuk? Nem így tanítottatok? Mint amikor nehezen jön  a válasz, mint amikor tudom, hogy bármit mondok úgyis ellenem fordítható, hát igen-nel kezdtem a mondatot, majd a bölcsnek és együgyűnek egyaránt mondható igaz is, meg nem is-el folytattam. Igaz az, hogy nálunk nincs feszület a templomban, mert hisszük,  Isten az ő szeretetét minden egyes embernek kimutatja, és azt is hisszük, hogy minden egyes ember felelős saját tetteiért és minden egyes embernek a maga bűne a sajátja, nem átruházható. Igaz az is, hogy mi Jézust erős, boldog és nyugodt lelkű tanítónak ismertük meg, akit nem imádunk, hanem akinek tanításait és élete példáját követjük. De az is igaz, hogy tiszteletben tartjuk más vallását is, és lehetőleg nem használunk sértő kifejezéseket más vallások hitelveit, vallásos tárgyait illetőleg. Nekem sem tetszik Jézus a kereszten, mert a megfeszítés számomra az elvakult és tehetetlen emberekből kifakadó gonoszságot jelképezi. A szerető Isten szerintem nem egy áldozatban intézi el az egész világegyetem ügyét, hanem időről időre prófétákat küld, hogy azok az embereket visszavezessék őhozzá. Isten segítségként küldte nekünk a názáreti Jézust, nem pedig váltságdíjként, hisz a lelkünkért váltságdíjat nem adhatunk, csak a lelkünket adhatjuk át egészen Istennek. Igaz az is, hogy egy egészséges, boldog tizenegy évesnek korai dolog lenne a szenvedés létéről és értelméről beszélni. Maximum azt tudom mondani, hogy fiam, most kapsz egy pofot, hadd fájjon, hogy aztán mikor az igazi fájdalom utolér, ne mondhasd, hogy én nem mondtam meg neked, hogy a szenvedés is az élet része. Az előbbi mondatot csak gondoltam, nem mondtam ki hangosan. Végül csak arra kértem Jézust még szerető gyermekemet, hogy akkor is az erős, kedves, tanító és imádkozó Jézusra gondoljon, amikor valamilyen oknál fogva nagyon szomorú lesz. - Megígérem, talán, volt a válasz.

Farkas Dénes: Politikai pajkosság a múltból

2013. 08. 01.	Politikai pajkosság a múltból	Farkas Dénes
Egy megelőző jegyzetemben említettem az egykori Szovjetunió első emberét, akit Nyikita Szergejevics Hruscsov néven tömtek bele  az akkori kisdiák agyunkba. Még a fényképét sem szerettük  látni, mert apró termetével, akarnok megjelenésével, kopaszságával, elálló füleivel malacra emlékeztetett. Az ENSZ-ben azt mondta, hogy: akkora bombája van, melyet, ha ledobna  az ellenségei földjére, akkor a saját ablakai is betörnének. Ezért nem kezd el bombázni. Nem is dobta le a nagy bombáit, de a világot rettegésben tartotta. Kulturáltságáról csak annyit említek, hogy az akkori ENSZ egyik gyűlésén a levetett lábbelijével verte az asztalt, melyet a világ diplomatái ültek körben. Neje, ha nem csal az emlékezetem, Nyina Hruscsova volt, akinek a megjelenése muzsik parasztasszonyra emlékeztetett, tetemes testtel, hasig csüngő mellkasával hatalmas esztétikai kontrasztot jelentve a Kennedy házaspárral összevetve. Hruscsov és Kennedy politikai pályatársak voltak teljesen elütő két világban. Kennedy, Hruscsovval ellentétben egy nagyon közkedvelt politikus volt, akit 1963-ban Texas államban meggyilkoltak. Nem megyek bele a részletekbe, mert ez nem lényeges a mondandóm szempontjából. Elég az hozza, hogy Kennedy amerikai elnöknek volt egy gyönyörű felesége Jacqueline, akire alább még visszatérek. Diákkoromban, ˗ amikor a nevezett két államférfi uralta a világot ˗ az a vicc járta, hogy : Mi a különbség Nyina és Jaqueline között? Az, hogy míg Kennedy-né csupa csipke s csupa báj, addig Hruscsovné csupa segg és csupa háj! Később jött a hír, hogy Aristotle Onassis feleségül vette az immáron özvegyen maradt Kennedynét. Onassis nagyon gazdag ember volt, görög hajómágnásként emlegette a világ. Azt hiszem, hogy a szép asszonyok fűzére vette körül hiszen a letett feleségei közt ott volt Maria Callas is ,aki szintén nem volt egy hétköznapi jelenség. Az akkori világ meglepetten vette tudomásul, hogy az egykori first lady hogyan mehetett hozzá a már öregedő s nem igazán Adonisz-megjelenésű göröghöz? Hát ezek a kérdések megválaszolatlanok maradtak a világ számára. Ebben az időben lehetett hallani, hogy olyan számítógépet fedeztek fel, amelyik sok ember munkáját elvégzi ˗ pillanatok alatt. A mi világunkban a számítógépnek csak a híre volt jelen. Én magam először a '70 -es években láttam számítógépet a kolozsvári számító-központban, melyek kisebb szekrényméretűek voltak, s valami lyukasztott karton szalaggal működtek. Szóval a jelenlegi PC kalkulátoroknak még a képét sem ismertük, hiszen ezek itt csak a rendszerváltozás után jelentek meg. Ezért értem meg most már, hogy '90-ben miért küldtek segély címen nekünk annyi írógépet. Azért, mert Nyugat már akkor lomtalanított. A mindent-tudó számítógépek híre már kezdett elterjedni és azt is hallani lehetett, hogy ha jól van betáplálva az adat, akkor a számítógép mindenre pontos választ ad. Ekkor keletkezett az a vicc, hogy: Amikor Kennedyt egy bérgyilkos megölte, ha egy másik megölte volna Hruscsovot is, mi történt volna a világpolitikával? A betáplált kérdésre a számítógép egy kevés idő után azt válaszolta, hogy nem lehet tudni a pontos feleletet, az azonban biztos, hogy Onassis nem vette volna feleségül Nyiná  Hruscsovát. Míg e sorokat írtam ˗ s elméláztam a múltszázad hatvanas éveinek a humorán, elgondolkoztam, hogy vajon Onassis vőlegényi ruhája, Jaqueline csipkéi, Hruscsov cipője és Nyina Hruscsova melltartója merre van..., ha volt neki?

Molnár Imola: Ima

2013. 07. 31.	Ima	Molnár Imola
Minden alkalommal, amikor Hozzád imádkozunk, mintha egy másik világba kerülnénk. Olyanba, ahol nyugalom van és béke, ahol nincsenek viharok, csak lágyan simogató szellő, ahol nincs kín, csak kedves mosoly, ahol nincs más, csak te és mi. Együtt állunk némán s csak a lelkünk beszél, kedves tiszta, őszinte szavakat, s mind közül a legszebb így hangzik: köszönjük. Köszönjük Isten, hogy itt vagy, mert nem csak mi jöttünk Hozzád, hanem Te is értünk jöttél. Amikor kellett út porából fölemeltél s életünknek új értelmet adtál. Ha kellett segítettél, s nem feledtél a bajban. Köszönjük, hogy már akkor megérezted: szükségünk van Rád, amikor még semmi és senki más nem létezett, csak Te. Köszönjük, hogy erőt adtál, bánatunkban vigasztalsz, és hozzánk mindig türelmes vagy. Mindig önzetlenül elviselsz, lehetetlent sosem kérsz és körül fogsz, mert tudod: szükségünk van Rád. Ki tudja, Nélküled hol lennénk ma már, tán jobb, ha el sem képzeljük, mert egy sivár, kopott világot látnánk, amelyben mint lassuló némafilm kockáin a lebegő csend úgy múlna el életünk, sötéten, homályosan, vibráló csíkoktól és kiégett foltoktól zavartan. Nem akarunk régi némafilm-életet…Hangot adj, Isten, sokat…sokat…hadd szálljon a szélben. A csendből is megárt a sok. Zajt adj, Isten, hadd verje fel a csendet. Esőt adj, hadd ázzunk bőrig s nevessünk csurom vizesen. Hát kiáltva szólj, harsogd túl az esőt, nevess velünk hahotázva.