Makkai-Ilkei Ildikó: Elhull a virág, eliramlik az élet...

2013. 09. 09.	Elhull a virág, eliramlik az élet...	Makkai-Ilkei Ildikó
Igaz, hogy még nincs vége szeptembernek, valahogy mégis egyik napról a másikra őszi hangulat ülte meg a tájat, sárguló falevéllel, érett szilvával, édes illatú körtével, óvodába készülő gyermekeimmel. S ebben az őszi hangulatban a palásttól, szolgálattól búcsúzó lelkésztársunk is e versrészletet idézte tegnap kibúcsúzó istentiszteletén. Elhull a virág, megint ősz van, kisasszony napja is elmúlt, deresedik fejünk, hétről-hétre meg nem állunk, számolgatjuk, hogy már mi is ennyi évesek vagyunk, hogy gyermekeink szemében lassan öregek, hiszen mi is gyermekként öregnek láttunk egy negyvenéves embert. Az már nagyon sok, nyugtáztuk. S most, ahogy iramlik az élet, egyre fiatalabb az öreg. Iramló életünk odalevésében nemrég eszméltem rá arra, hogy talán nincs ember, aki ne fogott volna gyermekként pillangót. Láttam, ahogy az én két kis tündérem is, mérgelődve a pillangó gyorsaságán, de mégis valami igézetben élve csodás szárnyú pillangót kerget. Mi is ugyanezt tettünk, hányszor kergettünk pillangót. S nemrég a világhálón e gondolatomhoz találó történetet olvastam: „Próbáltál valaha lepkét fogni? Nem könnyű, sőt, kifejezetten nehéz. Nagyon gyors a drága, a legváratlanabb pillanatban rebegtet egyet a szárnyain, és már el is repült. Ha követed, mindenféle utakra vezet, és csak rajtad múlik, meddig folytatod a játékot. Néha körbe-körbe futkosol. Vagy hol felfelé nyújtózol, hol lefelé, aggódva, óvatosan. Előfordul, hogy közben elbotlasz, csalán csíp, pocsolyába lépsz, de te kitartasz, mert tudod, hogy megéri a fáradtságot. Türelmesnek kell lenned, és hajlandónak arra, hogy a lepke vezessen. De ha elég ideig vársz, és folyamatosan követed őt, ha hajlandó vagy bármelyik útra rálépni, csak hogy ne kelljen lemondanod a pillangóról, ha nem ijesztgeted hirtelen mozdulatokkal, de őszintén csodálod a könnyedségét, a szabadságát és a szépségét, akkor egyszer csak abbahagyja a repkedést. Ezen a ponton készen áll arra, hogy megpihenjen. Már nem zavarja a jelenléted, és rájön, hogy az nem fenyegető rá nézve, hiszen végig ott voltál, mégsem bántottad. Most egy rövidke ideig egy helyben fog maradni. Ez az a pillanat, amikor a kezedbe veheted a pillangót. Nagyon ügyesnek kell lenni: nem tarthatod túl szorosan, mert akkor összenyomod, nem tarthatod túl lazán, mert akkor újra elillan. Nem érhetsz a szárnyaihoz sem, mert akkor soha többé nem repülhetne, és így pont azt a szépséget veszítenéd el, amiért eddig fáradoztál. Biztos oka van annak, hogy az angolszász vidékeken azt a semmihez sem hasonlítható, bizsergető, izgalmas, aggódó és egyben felemelő érzést, amikor épp beleszeretünk valakibe, így hívják: pillangó.” Ősz van, egyre ritkábban lehet látni színes szárnyú kis pillangót, de bármennyire is iramlanak felnőtt éveim, őrzöm magamban a pillangót kergető gyermeket, s míg az ott van bennem, lehet álmokat kergetni, lehet szeretni, lehet játszani. Vedd hát tenyeredbe emlékeid pillangóját!