2011. 11. 04. Novemberi séta Orbán Erika
November a késő alkonyat ege. Hosszú sétára hív az erdőbe, ahol a fák meglett, színes életről susognak. Mint egy előadás után, ha már nem kell a szerepet védő öltözet, az artista méltóságteljesen leveszi, összehajtja, finom selyempapírba és dobozba helyezi korábbi énjét. Így a természet is, szégyentelenül vetkőzik, mint aki változó évszakaiban is ugyanaz a hős. Zizzenéseiben biztat és vigasztal: a Gondviselés szürkülete nem az Örökkévaló hamva és pora...
Ha kimérten, sietség nélkül kívánsz élni, sétálj mélyen a novemberi erdőbe. Gallyak, odvak, árnyak és törzsek, száraz levelek lesznek vezéreid. Óvatosan lépj, talpad alatt életek milliói nyugszanak. Figyelj légzésedre; kövesd a szellő áramvonalait, ki- és beáramló fényedet. Elvezet egy csendes tó partjára. Először meglepődsz, mert ismerősnek érzed. Tekinteted végigszalad a megnyílt távlaton. Bőrödön szinte érzed hűvös mélységét. Távoli partjaiba úgy simul az erdő, mint aki sárga titkot őriz. A horizont elmosódik, és az egyszínű ég elszenderedik a tó felszínén. Úgy érzed, hogy lelked partján most otthon vagy. Nem feszítenek kérdések; nem akarsz és nem ismersz mást, mint a pillanat békéjét.
Asszonyok, anyák ereszkednek alá a fákról, és szövik az emlékezés hálóját. Ott lebeg előtted Mámesz arca, aki tudta, hogy egy napon mindenkinek szól a Kaszás: Végállomás! Kiszállás! És felidézed távoli Nagyanyád lényét, aki kései özvegységében is határtalan boldogságot talál. Mert nem az elmúltakra, hanem a létezőkre tekint. És Ilusok és Vilmák és Katák, Bözsik, Ágnesek, Irmák és Idák szaporodó sora ünnepli benned az Életet. Ott lüktetnek ereidben, vágyad az ő vágyuk, hitük a te hited. Munkába hervadt életük virága, ragyogj, teremj!
Büszkeséggel tölt el a tó mélysége. Mintha benned egyesülne ezernyi forrás ereje. E varázsszerű képtől megrándul szemedben az ideg. Hunyorítanod kell; beszűkül a látómező; elszöknek az árnyak. A fák hegyén kigyújtják az első csillagokat. Lassan fordulsz meg, hogy a testedben rögzült tó képe meg ne billenjen. Érzed, hogy ajándék vagy; meg kell osztanod magad. Ne félj, az erdő vigyáz rád; a fák vezetnek.
2011. november 4., péntek
2011. november 3., csütörtök
Székely Kinga Réka: Hitvita vagy csak megemlékezés?
2011. 11. 03. Hitvita vagy csak megemlékezés? Székely Kinga Réka
Valahányszor eljön október 31., lelki szemeim előtt lejátszódik a hajdani történet. 1517-ben járunk, a mai Németország egyik városában, Wittenbergben. Luther Márton egyetemi tanár és prédikátor harmincnégy évesen emészti magát a tömegek félrevezetése és az egyház kapzsisága miatt. Már túl van azon, hogy bent, avagy otthon mossa a szennyest, mert a bentiek kijelentették, hogy a szennyest nem akarják kimosni.
Márton testvér fejébe tolul a vér, amikor megtudja, hogy hívei inkább gonosz szolgatársai machinációit választják, mintsem hozzá menjenek gyónni és imádkozni. A sok istentelen pap közül leginkább Johann Tetzeltől borsózik a háta, akinél nemcsak az élők bűneit megbocsátó cédulát lehet megvenni, hanem a megholtak bűneiért is megbocsátást lehet kieszközölni, pénz ellenében.
Levelet ír Albert mainzi püspöknek, mellékeli neki a 95 tételt, majd ugyanazt kiszegezi a vártemplom kapujára. Elképzelem, hogy izgatottságában még a saját körmére is ráütött, hisz tudta, hogy békés vége sose szokott lenni annak, ha valaki egy intézmény szennyesét kiteregeti.
Térjetek meg – esdekli a sok évszázados jézusi tanítást Márton testvér, de sem a papok, sem a hívek nem értik, mit vannyog, mit különcködik ez a jó húsban lévő paptanár? Hát nincs jól az élet úgy, ahogy van? Hát nem jár jól mindenki, pap és hívő egyaránt a bűnbocsátó cédula árusításával? A hívő lelkek megkönnyebbülnek, hisz bűneik megbocsáttatnak, és nem is kerül olyan drágába – ahhoz képest főként nem, hogy milyen súlyosak voltak a gonosz tettek. A papok is jól járnak, a püspökök még inkább, s a bazilika építését is tovább lehetett folytatni, dől a pénz, mint meglyukadt zsákból a gabona.
Márton testvér gyomra összeszorul, okádni kellene az erkölcstelenség ily mértékű közelfogadása láttán.
Luther Márton harmincnégy éves volt amikor kalapácsütéseire felébredt Európa. Negyvenkét évesen kötött házasságot. Életének hatvanharmadik évében tért vissza Teremtőjéhez. Igaz papja volt és maradt mindazoknak, akik a hatalom és a pénz kísértésének ellent tudtak és tudnak állni.
Valahányszor eljön október 31., lelki szemeim előtt lejátszódik a hajdani történet. 1517-ben járunk, a mai Németország egyik városában, Wittenbergben. Luther Márton egyetemi tanár és prédikátor harmincnégy évesen emészti magát a tömegek félrevezetése és az egyház kapzsisága miatt. Már túl van azon, hogy bent, avagy otthon mossa a szennyest, mert a bentiek kijelentették, hogy a szennyest nem akarják kimosni.
Márton testvér fejébe tolul a vér, amikor megtudja, hogy hívei inkább gonosz szolgatársai machinációit választják, mintsem hozzá menjenek gyónni és imádkozni. A sok istentelen pap közül leginkább Johann Tetzeltől borsózik a háta, akinél nemcsak az élők bűneit megbocsátó cédulát lehet megvenni, hanem a megholtak bűneiért is megbocsátást lehet kieszközölni, pénz ellenében.
Levelet ír Albert mainzi püspöknek, mellékeli neki a 95 tételt, majd ugyanazt kiszegezi a vártemplom kapujára. Elképzelem, hogy izgatottságában még a saját körmére is ráütött, hisz tudta, hogy békés vége sose szokott lenni annak, ha valaki egy intézmény szennyesét kiteregeti.
Térjetek meg – esdekli a sok évszázados jézusi tanítást Márton testvér, de sem a papok, sem a hívek nem értik, mit vannyog, mit különcködik ez a jó húsban lévő paptanár? Hát nincs jól az élet úgy, ahogy van? Hát nem jár jól mindenki, pap és hívő egyaránt a bűnbocsátó cédula árusításával? A hívő lelkek megkönnyebbülnek, hisz bűneik megbocsáttatnak, és nem is kerül olyan drágába – ahhoz képest főként nem, hogy milyen súlyosak voltak a gonosz tettek. A papok is jól járnak, a püspökök még inkább, s a bazilika építését is tovább lehetett folytatni, dől a pénz, mint meglyukadt zsákból a gabona.
Márton testvér gyomra összeszorul, okádni kellene az erkölcstelenség ily mértékű közelfogadása láttán.
Luther Márton harmincnégy éves volt amikor kalapácsütéseire felébredt Európa. Negyvenkét évesen kötött házasságot. Életének hatvanharmadik évében tért vissza Teremtőjéhez. Igaz papja volt és maradt mindazoknak, akik a hatalom és a pénz kísértésének ellent tudtak és tudnak állni.
Gál Zoltán: Memento
2011. 11. 02. Memento Gál Zoltán
Memento mori! Emlékezz a halálra! – szólít meg mindnyájunkat a jól ismert mondás, és fülünkbe súgja, hogy életünk véges, és az elmúlás része annak a csodálatos ajándéknak, amelyet a gondviselő és teremtő Isten adott számunkra. És a hívő ember, a saját elmúlása tudatában, talán ilyenkor tudja legjobban értékelni az életet. Azt, amit Isten gondjainkra bízott, amelyet mi képességeink vagy életfelfogásunk szerint értékelünk, vagy minden perccel lassan eldobunk magunktól.
Az elmúlásra való emlékezés élettel tölti meg a temetőket. Virágok és gyertyák jelzik, hogy a hant, amely szerető szívet takar, ugyanakkor hatalmas keserűség forrása is. Jelzi, hogy aki ott pihen, egy másik létformát öltött magára és Isten szerető és gondviselő oltalmában él tovább. Emléke a szerető szíveket melengeti, és bár láthatatlan messzeségbe távozott, mégis itt van, közel van, mibennünk él tovább.
Itt egy hosszú életet megélt édesapa és nagyapa alussza örök álmát. Népes családja áll meg örök nyughelye mellett, és a sírkövet olvasva könnyek csillannak meg szemükben. Amott korán elveszített édesanyjukat siratják gyermekeik, és hiánya ma is pótolhatatlan…és az is lesz. Egy édesanya ma sem nyugvó fájdalommal teszi csokrát leánya sírjára, és csendesen átöleli az unokát, akinek szeme ragyogásában ott van, akit elveszített. Távolabb halk hegedűszó emlékezik fájdalommal arra, ki egykor húrjain muzsikált.
A jeltelen sírokat, amelyen egy-egy magról nőtt virág jelzi, hogy ott is nyugszik valaki, csendes őszi szellő simogatja végig, jelezve, hogy azt sem felejtette el a gondviselés, aki alatta lelte meg nyugalmát. Isten senkit nem felejt el! Mindenkit számon tart, és csendesen őrködik nyughelyük fölött.
Az emlékezés fájdalmában Isten szólít meg bennünket, és vigasztal az evangélista szavaival: Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké: mert az ő számára mindenki él. (Lk 20,38) Isten adjon csendes pihenést a hantok alatt pihenőknek, és biztosítson vigasztalást a gyászolóknak, hogy tudjunk őszintén hálát mondani mindazokért, akik előttünk jártak és életük által mindennapjainkat tették csodálatosabbá!
Isten legyen velük, Isten maradjon mivelünk!
Memento mori! Emlékezz a halálra! – szólít meg mindnyájunkat a jól ismert mondás, és fülünkbe súgja, hogy életünk véges, és az elmúlás része annak a csodálatos ajándéknak, amelyet a gondviselő és teremtő Isten adott számunkra. És a hívő ember, a saját elmúlása tudatában, talán ilyenkor tudja legjobban értékelni az életet. Azt, amit Isten gondjainkra bízott, amelyet mi képességeink vagy életfelfogásunk szerint értékelünk, vagy minden perccel lassan eldobunk magunktól.
Az elmúlásra való emlékezés élettel tölti meg a temetőket. Virágok és gyertyák jelzik, hogy a hant, amely szerető szívet takar, ugyanakkor hatalmas keserűség forrása is. Jelzi, hogy aki ott pihen, egy másik létformát öltött magára és Isten szerető és gondviselő oltalmában él tovább. Emléke a szerető szíveket melengeti, és bár láthatatlan messzeségbe távozott, mégis itt van, közel van, mibennünk él tovább.
Itt egy hosszú életet megélt édesapa és nagyapa alussza örök álmát. Népes családja áll meg örök nyughelye mellett, és a sírkövet olvasva könnyek csillannak meg szemükben. Amott korán elveszített édesanyjukat siratják gyermekeik, és hiánya ma is pótolhatatlan…és az is lesz. Egy édesanya ma sem nyugvó fájdalommal teszi csokrát leánya sírjára, és csendesen átöleli az unokát, akinek szeme ragyogásában ott van, akit elveszített. Távolabb halk hegedűszó emlékezik fájdalommal arra, ki egykor húrjain muzsikált.
A jeltelen sírokat, amelyen egy-egy magról nőtt virág jelzi, hogy ott is nyugszik valaki, csendes őszi szellő simogatja végig, jelezve, hogy azt sem felejtette el a gondviselés, aki alatta lelte meg nyugalmát. Isten senkit nem felejt el! Mindenkit számon tart, és csendesen őrködik nyughelyük fölött.
Az emlékezés fájdalmában Isten szólít meg bennünket, és vigasztal az evangélista szavaival: Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké: mert az ő számára mindenki él. (Lk 20,38) Isten adjon csendes pihenést a hantok alatt pihenőknek, és biztosítson vigasztalást a gyászolóknak, hogy tudjunk őszintén hálát mondani mindazokért, akik előttünk jártak és életük által mindennapjainkat tették csodálatosabbá!
Isten legyen velük, Isten maradjon mivelünk!
2011. november 1., kedd
Demeter Sándor Lóránd : Kávéparti
2011. 11. 01. Kávéparti Demeter Sándor Lóránd
Hasonlatos a mennyek országa... – olvashatjuk többször is Jézus példázataiban, és amikor ezt a hasonlatot igyekszünk megérteni vizsgálnunk kell azt is, hogy:
1. Isten országának milyen jelentésváltozatai vannak?
2. Hol van ennek az országnak a helye?
3. Fontos, hogy megértsük, hogy mi ennek az országnak a rejtélye, milyen titkokat, titokzatosságokat bújtatott el benne a teremtő, amelyek megszépíthetik mindannyiunk életét?
4. Milyen járulékos kérdések születnek az előbbiekből?
Névváltozatait vizsgálva a mennyek országa, Isten országa megnevezéseken túl az ősi szövegekben találunk egy harmadikat is, amikor Isten királyságának nevezik. Hasonlatos a mennyek országa, Isten országa, Isten királysága – cserélgethetjük a Jézustól olvasott példabeszédekben a kifejezéseket.
Amikor ezt királyságot keressük, ennek a titkaira vagyunk kíváncsiak, természetes, hogy érdekel: vajon hol lehet ennek a királyságnak a helye? Vajon itt van a mi életünkben, vagy egy jövőbeli állapot? Vajon évezredeknek, napfogyatkozásoknak, holdtöltéknek idejéhez van kötve? Vajon ez a királyság egy olyan jövőbeli állapot, amely a halál kapuján átlépve tapasztalható meg? Milyen sok kérdés következik egymás után, és egészíti ki az előtte levőt, amikor Isten királyságának keresésére indulunk. .Nekünk valamiként közös nevezőre kell hozni ezeket kérdéseket. Isten királyságának, országának helyéről szóló, alább következő tudományos, lexikális összefoglaló ezt végzi el helyettünk: „A héber malkut, a görög basileia a király hatalmát és főleg a tényleges uralkodást jelenti, s csak másodsorban utal a király hatalma alatt álló területre, az országra és a birodalomra.” Ezek szerint, amikor azt halljuk Jézustól, hogy Isten királysága/országa, mennyek országa, akkor nem a hely kell fontos legyen, hanem azt kell tudatosítsuk gondolkodásunkban és életünkben, hogy Isten királysága az ő tényleges uralkodását jelenti. Isten tényleges, valós uralkodása egyértelműen csak a jelenben történhet. Az én, a te, mindannyiunk életében. Nem múltbeli, nem jövőbeli kérdés, hanem életünket megvizsgálva egyértelművé válik, hogy mindig a jelen pillanatban történik.
Ennek a mindig jelen pillanatban történő országnak, királyságnak, uralkodásnak tikai vannak.
Egyik titka az, hogy nem kiszámítható. Nem lehet algoritmusokkal, matematikai egyenletekkel megoldani. Lukács evangéliumában olvashatjuk, hogy Isten országa nem úgy jön el, hogy az ember jelekből kiszámíthatná. Isten országának, királyságának, uralkodásának jelenvalósága állapotbeli változás. Növekedés. Szellemi, lelki, spirituális, emberi növekedés.
Másik titka a jelenvalóvá tevésének a módja. János evangéliumában Jézus ezt a titkot osztja meg: „Bizony, bizony mondom neked, ha valaki újra nem születik, nem láthatja meg Isten országát.”
Harmadik titka, hogy bár jelenvaló, mégis rejtve van. Nem magától értetődő. Máté evangéliumában szántóföldön elrejtett kincshez hasonlítja Jézus. Van, jelen van, de keresni kell.
Lám, megismertünk néhány jelentésváltozatot, a helyet is jelen-valóvá tettük, három titok is feltárult előttünk, most nézzünk néhány járulékos kérdést, amelyek az előbbiek után természetszerűen adódnak:
Vajon ez a királyság, ország, uralkodás jön hozzánk? Azért mondom, hogy természetszerűen adónak, hiszen mindennapi imádságunkban ezt mondjuk: Jöjjön el a te országod! Eszerint valahonnan érkezik hozzánk vagy valamiből megvalósul. Ha visszakapcsolódunk az első rejtélyhez, akkor a növekedés a titka annak, hogy a jézusi imádságban kért ország elérkezzen, megvalósuljon. Bennünk és közöttünk, ahogyan szintén Jézus mondja.
Egy másik járulékos kérdés az előbbi megfordítása: És nekünk kell-e menni Isten országa felé? Bizony, ha az állapotbeli változás, növekedés, akkor mi sem maradhatunk ki belőle. Isten nélkülünk nem tud növekedni bennünk. A második és harmadik titok is arról szól, hogy nekünk is részünk van abban, hogy Isten országa elérkezzen, megvalósuljon. Az újjászületés is állapotbeli változás, a keresés pedig állandó, állhatatos munka.
Úgy látszik hát, hogy kettős az irány. Egyrészt maga a jó Isten közeledik hozzánk; másrészt részünkről is szükséges, hogy elinduljunk a Teremtő Isten irányába. Nagyon egyszerű, mindennapi példával élve: ha nem történik meg részünkről is az előrelépés, ha nem akarjuk megismerni Őt, ha eszünk ágában sincs a növekedés, akkor az Ő egyirányú közeledése olyan, mintha mindig csak a szomszéd jönne hozzánk kávézni, ráadásul a kávét is mindig ő hozná.
Az unitárius hit az embert jóra törekvőnek, fejlődőképesnek vallja, aki a szabad akarat ajándékával a jó és rossz között mindig felelősen képes döntést hozni. Jézus tanítványaként, Isten munkatársaként emlegeti. Olyan emberként, aki ehhez méltóan akarja és tudja is élni életét, hogy ne csak hasonlatos legyen Isten országa és királysága.
Hasonlatos a mennyek országa... – olvashatjuk többször is Jézus példázataiban, és amikor ezt a hasonlatot igyekszünk megérteni vizsgálnunk kell azt is, hogy:
1. Isten országának milyen jelentésváltozatai vannak?
2. Hol van ennek az országnak a helye?
3. Fontos, hogy megértsük, hogy mi ennek az országnak a rejtélye, milyen titkokat, titokzatosságokat bújtatott el benne a teremtő, amelyek megszépíthetik mindannyiunk életét?
4. Milyen járulékos kérdések születnek az előbbiekből?
Névváltozatait vizsgálva a mennyek országa, Isten országa megnevezéseken túl az ősi szövegekben találunk egy harmadikat is, amikor Isten királyságának nevezik. Hasonlatos a mennyek országa, Isten országa, Isten királysága – cserélgethetjük a Jézustól olvasott példabeszédekben a kifejezéseket.
Amikor ezt királyságot keressük, ennek a titkaira vagyunk kíváncsiak, természetes, hogy érdekel: vajon hol lehet ennek a királyságnak a helye? Vajon itt van a mi életünkben, vagy egy jövőbeli állapot? Vajon évezredeknek, napfogyatkozásoknak, holdtöltéknek idejéhez van kötve? Vajon ez a királyság egy olyan jövőbeli állapot, amely a halál kapuján átlépve tapasztalható meg? Milyen sok kérdés következik egymás után, és egészíti ki az előtte levőt, amikor Isten királyságának keresésére indulunk. .Nekünk valamiként közös nevezőre kell hozni ezeket kérdéseket. Isten királyságának, országának helyéről szóló, alább következő tudományos, lexikális összefoglaló ezt végzi el helyettünk: „A héber malkut, a görög basileia a király hatalmát és főleg a tényleges uralkodást jelenti, s csak másodsorban utal a király hatalma alatt álló területre, az országra és a birodalomra.” Ezek szerint, amikor azt halljuk Jézustól, hogy Isten királysága/országa, mennyek országa, akkor nem a hely kell fontos legyen, hanem azt kell tudatosítsuk gondolkodásunkban és életünkben, hogy Isten királysága az ő tényleges uralkodását jelenti. Isten tényleges, valós uralkodása egyértelműen csak a jelenben történhet. Az én, a te, mindannyiunk életében. Nem múltbeli, nem jövőbeli kérdés, hanem életünket megvizsgálva egyértelművé válik, hogy mindig a jelen pillanatban történik.
Ennek a mindig jelen pillanatban történő országnak, királyságnak, uralkodásnak tikai vannak.
Egyik titka az, hogy nem kiszámítható. Nem lehet algoritmusokkal, matematikai egyenletekkel megoldani. Lukács evangéliumában olvashatjuk, hogy Isten országa nem úgy jön el, hogy az ember jelekből kiszámíthatná. Isten országának, királyságának, uralkodásának jelenvalósága állapotbeli változás. Növekedés. Szellemi, lelki, spirituális, emberi növekedés.
Másik titka a jelenvalóvá tevésének a módja. János evangéliumában Jézus ezt a titkot osztja meg: „Bizony, bizony mondom neked, ha valaki újra nem születik, nem láthatja meg Isten országát.”
Harmadik titka, hogy bár jelenvaló, mégis rejtve van. Nem magától értetődő. Máté evangéliumában szántóföldön elrejtett kincshez hasonlítja Jézus. Van, jelen van, de keresni kell.
Lám, megismertünk néhány jelentésváltozatot, a helyet is jelen-valóvá tettük, három titok is feltárult előttünk, most nézzünk néhány járulékos kérdést, amelyek az előbbiek után természetszerűen adódnak:
Vajon ez a királyság, ország, uralkodás jön hozzánk? Azért mondom, hogy természetszerűen adónak, hiszen mindennapi imádságunkban ezt mondjuk: Jöjjön el a te országod! Eszerint valahonnan érkezik hozzánk vagy valamiből megvalósul. Ha visszakapcsolódunk az első rejtélyhez, akkor a növekedés a titka annak, hogy a jézusi imádságban kért ország elérkezzen, megvalósuljon. Bennünk és közöttünk, ahogyan szintén Jézus mondja.
Egy másik járulékos kérdés az előbbi megfordítása: És nekünk kell-e menni Isten országa felé? Bizony, ha az állapotbeli változás, növekedés, akkor mi sem maradhatunk ki belőle. Isten nélkülünk nem tud növekedni bennünk. A második és harmadik titok is arról szól, hogy nekünk is részünk van abban, hogy Isten országa elérkezzen, megvalósuljon. Az újjászületés is állapotbeli változás, a keresés pedig állandó, állhatatos munka.
Úgy látszik hát, hogy kettős az irány. Egyrészt maga a jó Isten közeledik hozzánk; másrészt részünkről is szükséges, hogy elinduljunk a Teremtő Isten irányába. Nagyon egyszerű, mindennapi példával élve: ha nem történik meg részünkről is az előrelépés, ha nem akarjuk megismerni Őt, ha eszünk ágában sincs a növekedés, akkor az Ő egyirányú közeledése olyan, mintha mindig csak a szomszéd jönne hozzánk kávézni, ráadásul a kávét is mindig ő hozná.
Az unitárius hit az embert jóra törekvőnek, fejlődőképesnek vallja, aki a szabad akarat ajándékával a jó és rossz között mindig felelősen képes döntést hozni. Jézus tanítványaként, Isten munkatársaként emlegeti. Olyan emberként, aki ehhez méltóan akarja és tudja is élni életét, hogy ne csak hasonlatos legyen Isten országa és királysága.
Moldován-Szeredai Noémi: A temetőben
2011. 10. 31. A temetőben Moldován-Szeredai Noémi
Édes Istenem!
Temetőben sétálgatva, a fákról lehulló faleveleket arcomba fújja a szél. Emlékek, érzések kavarognak lelkemben, s kicsi lányom hangja minduntalan megszakítja elmélkedésem fonalát, mindig ugyanazt kérdezve: anya, itt ki van meghalva? Válaszolok, mindig ugyanazt felelve, majd menekülök vissza gondolataim megszakított fonalához, mert jól esik az emlékezés.
Igen, furcsa ezt kimondani, de jól esik emlékezni, gyermekkorom sok-sok temetőlátogatására, a sétákra, édesanyám családi történeteire, az általam nem ismert rokonokról, az ősz szépségére a temetőben, vagy a sokszor csúszós, hideg, havas világításokra. S most én mesélek lányaimnak a nem ismert nagyapáról, a titokzatos dédszülőkről, kiknek tárgyi örökségei életünk részei. Sok mindenről nem is mesélek. Mert ami nagyon fáj, akiknek hiánya összeszorítja torkomat, arról nem tudok mesélni. Mesélni nem tudok, csak a könnyek peregnek alá az arcomon, fittyet hányva visszaszorítási kísérleteimnek. Ez is természetes. Mint az is, hogy kint a temetőben, gyertyát gyújtva, emlékezve elsuttogok néhány szót, csak nekik, akik túl korán elmentek, s akiknek hiányuk még midig belém vág.
Szeretlek.
Hiányzol.
Nyugodj békében.
Elmondjuk hangosan a Miatyánkot, majd hazafele sétálunk, játszva a sárguló falevelekkel, vadgesztenyével és örvendünk egymásnak. Hálát adunk minden percért, melyet együtt töltünk.
Legyen meg a Te akaratod.
Ámen.
Édes Istenem!
Temetőben sétálgatva, a fákról lehulló faleveleket arcomba fújja a szél. Emlékek, érzések kavarognak lelkemben, s kicsi lányom hangja minduntalan megszakítja elmélkedésem fonalát, mindig ugyanazt kérdezve: anya, itt ki van meghalva? Válaszolok, mindig ugyanazt felelve, majd menekülök vissza gondolataim megszakított fonalához, mert jól esik az emlékezés.
Igen, furcsa ezt kimondani, de jól esik emlékezni, gyermekkorom sok-sok temetőlátogatására, a sétákra, édesanyám családi történeteire, az általam nem ismert rokonokról, az ősz szépségére a temetőben, vagy a sokszor csúszós, hideg, havas világításokra. S most én mesélek lányaimnak a nem ismert nagyapáról, a titokzatos dédszülőkről, kiknek tárgyi örökségei életünk részei. Sok mindenről nem is mesélek. Mert ami nagyon fáj, akiknek hiánya összeszorítja torkomat, arról nem tudok mesélni. Mesélni nem tudok, csak a könnyek peregnek alá az arcomon, fittyet hányva visszaszorítási kísérleteimnek. Ez is természetes. Mint az is, hogy kint a temetőben, gyertyát gyújtva, emlékezve elsuttogok néhány szót, csak nekik, akik túl korán elmentek, s akiknek hiányuk még midig belém vág.
Szeretlek.
Hiányzol.
Nyugodj békében.
Elmondjuk hangosan a Miatyánkot, majd hazafele sétálunk, játszva a sárguló falevelekkel, vadgesztenyével és örvendünk egymásnak. Hálát adunk minden percért, melyet együtt töltünk.
Legyen meg a Te akaratod.
Ámen.
Andorkó Attila: Ismeretlen tényező(k)
2011. 10. 30. Ismeretlen tényező(k) Andorkó Attila
Valamikor talán még az elemi iskolában megtanítottak arra, hogy létezik egy ismeretlenes egyenlet. Későbbi tanulmányok során kiderült, hogy létezik több ismeretlenes is… Aztán 1995-ben megjelent egy brit együttes „X Factor” albuma, amely akkor egyik sokat hallgatott kazettám lett. Tizenöt évvel később pedig szintén a szigetországból átvett az egyik magyar kereskedelmi csatorna egy műsort, amely a zenei tehetségek felfedezését tűzte ki célul. Eddig nincs is bajom, mert ezelőtt is volt tehetségkutató verseny, csak akkor úgy hívták, hogy: Ki mit tud?, és még Radnóti verseket is szavaltak.
Minap arra lettem figyelmes, hogy a média (is), a középiskolás diákok mennyire figyelemmel követik ezt a magyar tehetségkutató műsort, „Az ismeretlen tényezőt” mennyire osztják, vagy szigorú kritika alá vetik a zsűri (mentorok) véleményét egy-egy fellépő kapcsán. Aztán az iskolából hazafelé egyik ház oldalán plakátot vettem észre: a küszöbön álló népszámlálás fontosságára hívta fel a figyelmet, főként pedig arra, hogy vállaljuk nemzeti hovatartozásunkat! Mert fontos! Nemcsak itt Erdélyben, hanem a határainkon túl is!
Gondolatom az említett műsorra kanyarodott, és azon lepődtem meg, hogy egy ilyen műsor mennyi jót, de rosszat is tehet. Ha magyar tehetségkutatásról van szó, akkor legalább énekeljenek magyarul, mert a tapasztalat az, hogy (senkit nem akarok sérteni) a sok kereskedelmi céllal készített, jó reklámmal eladott lecsót hallgatják a fiatalok, miközben megfeledkeznek a saját anyanyelvünk rendes használatáról („mizu?”, „lelki furka”, „telo” stb.)!
Ezért látnám fontosnak, hogy magyar tehetségkutatón magyarul énekeljenek!
Valamikor talán még az elemi iskolában megtanítottak arra, hogy létezik egy ismeretlenes egyenlet. Későbbi tanulmányok során kiderült, hogy létezik több ismeretlenes is… Aztán 1995-ben megjelent egy brit együttes „X Factor” albuma, amely akkor egyik sokat hallgatott kazettám lett. Tizenöt évvel később pedig szintén a szigetországból átvett az egyik magyar kereskedelmi csatorna egy műsort, amely a zenei tehetségek felfedezését tűzte ki célul. Eddig nincs is bajom, mert ezelőtt is volt tehetségkutató verseny, csak akkor úgy hívták, hogy: Ki mit tud?, és még Radnóti verseket is szavaltak.
Minap arra lettem figyelmes, hogy a média (is), a középiskolás diákok mennyire figyelemmel követik ezt a magyar tehetségkutató műsort, „Az ismeretlen tényezőt” mennyire osztják, vagy szigorú kritika alá vetik a zsűri (mentorok) véleményét egy-egy fellépő kapcsán. Aztán az iskolából hazafelé egyik ház oldalán plakátot vettem észre: a küszöbön álló népszámlálás fontosságára hívta fel a figyelmet, főként pedig arra, hogy vállaljuk nemzeti hovatartozásunkat! Mert fontos! Nemcsak itt Erdélyben, hanem a határainkon túl is!
Gondolatom az említett műsorra kanyarodott, és azon lepődtem meg, hogy egy ilyen műsor mennyi jót, de rosszat is tehet. Ha magyar tehetségkutatásról van szó, akkor legalább énekeljenek magyarul, mert a tapasztalat az, hogy (senkit nem akarok sérteni) a sok kereskedelmi céllal készített, jó reklámmal eladott lecsót hallgatják a fiatalok, miközben megfeledkeznek a saját anyanyelvünk rendes használatáról („mizu?”, „lelki furka”, „telo” stb.)!
Ezért látnám fontosnak, hogy magyar tehetségkutatón magyarul énekeljenek!
2011. október 30., vasárnap
Dimény József : Az élet törvényei: 6. Az ok és okozat törvénye
2011. 10. 29. Az élet törvényei: 6. Az ok és okozat törvénye Dimény József
Úgy is nevezik: a vetés és aratás törvénye. Az élet nagy dolgainak a felismeréséhez nem kell más csak józan paraszti ész. A földműves ember tudta, ha búzát vet búza fog teremni, ha krumplit, akkor krumpli. Soha nem várta el, ha búzát vetett krumpli teremjen. Ilyen egyszerűen működik a világ. Sokszor megkérdezik: Miért érdemes jónak lenni? Miért érdemes jót tenni? Hát azért, mert ha jót teszünk, azt kapjuk vissza és megsokszorozottan. A legtöbbször nem is attól kapjuk, akivel jót tettünk. Ha harag, gyűlölet, rosszindulat vezérli cselekedeteinket, azt fogjuk visszakapni, azt is hatványozottan. Jézus ezt így tanítja: Nem teremhet jó fa rossz gyümölcsöt; romlott fa sem teremhet jó gyümölcsöt. (Mt 7,18)
A teremtett világban mindennek ok és okozati háttere van. Bármit teszünk annak következménye lesz. Megtörténik, hogy csak a következményeket látjuk és másokat vagy az Istent hibáztatjuk a történtekért. Vannak helyzetek, amikor a betegség a helytelen életmód következménye, mégis azt mondjuk, az Isten ver bennünket. Ha életünket jobbá szeretnénk tenni, fel kell ismernünk az okokat és meg kell változtatni azokat. Igen gyakran azért nem megy jól az életünk, mert nem jól gondolkodunk. Gondolataink az okok, körülményeink az okozatok. Egy-egy helyzetben semmi mást nem tudunk megváltoztatni csupán a hozzáállásunkat, gondolkodásunkat, de ha ezt megtesszük, ezáltal minden megváltozik. Az egész életünk. „Az ember magában hordozza a sikerét, vagy kudarcát, ami nem a külső körülmények függvénye.” (Brian Tracy)
Úgy is nevezik: a vetés és aratás törvénye. Az élet nagy dolgainak a felismeréséhez nem kell más csak józan paraszti ész. A földműves ember tudta, ha búzát vet búza fog teremni, ha krumplit, akkor krumpli. Soha nem várta el, ha búzát vetett krumpli teremjen. Ilyen egyszerűen működik a világ. Sokszor megkérdezik: Miért érdemes jónak lenni? Miért érdemes jót tenni? Hát azért, mert ha jót teszünk, azt kapjuk vissza és megsokszorozottan. A legtöbbször nem is attól kapjuk, akivel jót tettünk. Ha harag, gyűlölet, rosszindulat vezérli cselekedeteinket, azt fogjuk visszakapni, azt is hatványozottan. Jézus ezt így tanítja: Nem teremhet jó fa rossz gyümölcsöt; romlott fa sem teremhet jó gyümölcsöt. (Mt 7,18)
A teremtett világban mindennek ok és okozati háttere van. Bármit teszünk annak következménye lesz. Megtörténik, hogy csak a következményeket látjuk és másokat vagy az Istent hibáztatjuk a történtekért. Vannak helyzetek, amikor a betegség a helytelen életmód következménye, mégis azt mondjuk, az Isten ver bennünket. Ha életünket jobbá szeretnénk tenni, fel kell ismernünk az okokat és meg kell változtatni azokat. Igen gyakran azért nem megy jól az életünk, mert nem jól gondolkodunk. Gondolataink az okok, körülményeink az okozatok. Egy-egy helyzetben semmi mást nem tudunk megváltoztatni csupán a hozzáállásunkat, gondolkodásunkat, de ha ezt megtesszük, ezáltal minden megváltozik. Az egész életünk. „Az ember magában hordozza a sikerét, vagy kudarcát, ami nem a külső körülmények függvénye.” (Brian Tracy)
Nagy Adél: Zsoltár
2011. 10. 28. Zsoltár Nagy Adél
Boldogok, akiknek az útja tökéletes,
Akik az Úr törvénye szerint élnek.
Boldogok, akik megfogadják intelmeit,
Teljes szívvel keresik őt,
Nem követtek el álnokságot,
Hanem az ő útjain jártak.
Te megparancsoltad, hogy utasításaidat
Pontosan megtartsák.
Bárcsak állhatatosan járhatnék utadon,
Megtartván rendelkezéseidet!
Akkor nem vallanék szégyent,
Ha figyelnék minden parancsolatodra.
Tiszta szívből adok hálát neked,
Tanulva igazságos döntéseidet.
Megtartom rendelkezéseidet,
Ne hagyj el engem soha.
(Zsolt 119, 1-8)
Boldogok, akiknek az útja tökéletes,
Akik az Úr törvénye szerint élnek.
Boldogok, akik megfogadják intelmeit,
Teljes szívvel keresik őt,
Nem követtek el álnokságot,
Hanem az ő útjain jártak.
Te megparancsoltad, hogy utasításaidat
Pontosan megtartsák.
Bárcsak állhatatosan járhatnék utadon,
Megtartván rendelkezéseidet!
Akkor nem vallanék szégyent,
Ha figyelnék minden parancsolatodra.
Tiszta szívből adok hálát neked,
Tanulva igazságos döntéseidet.
Megtartom rendelkezéseidet,
Ne hagyj el engem soha.
(Zsolt 119, 1-8)
2011. október 27., csütörtök
Pál János: Páva Gergely
2011. 10. 27. Páva Gergely Pál János
Kosztolányi méltóságos Páva Gergelye „csak a hivatalában élt igazán, és mikor becsapta maga mögött az ajtót, mindig szomorúságot érzett. Mert nem tudott betelni azzal a szenzációval, hogy itt száz és száz lázas szem tapad reá izgatott várakozással. Sokszor hallotta, hogy a szolgák a folyosón – suttogva és félénken – a «méltóságos úr»-ról beszéltek. Ilyenkor lopva, nehogy észrevegyék, utánuk osont. Otthon pedig megállt a tükör előtt. A méltóságos urat látta benne. Szervusz, kedves méltóságos, szervusz.” Imádta, ha hajlongtak előtte, ha kegyeiért könyörögtek és „napokig nyilallt a szíve táján, mikor valaki véletlenül nem vette észre” séta közben.
Történt aztán egy éjjel, hogy a méltóságos tanácsos úr a hálószobája parkettjén ébredt. Orvosa pihenést, nyugalmat, ehhez pedig távoli, csöndes kisvárost javasolt. Egy hét múlva Páva úr le is utazott a kisvárosba, de már a vonaton kellemetlenül érezte magát, mert senki sem tudta róla, hogy kicsoda, még a kalauz se. A városban további csalódások érték. Senki nem köszönt vissza, senki nem hajolt meg előtte, senki nem törődött vele. Haragra gerjedt és azon morfondírozott, milyen jó volna, ha a hivatalnokok is uniformist viselnének, ami jelezné rangjukat, méltóságukat...
A címek változtak azóta, de a szereplők és élethelyzetek nem. Pöffeszkedő, zsarnokoskodó, pökhendi Pávákból pedig bővelkedünk, mint sivatag a homokban. De bizonyára van az emberi létnek egy olyan színtere, ahol nem fog számítani, hogy ki a méltóságos úr és ki nem... Ott lesz majd sírás-rívás és fogcsikorgatás...
Kosztolányi méltóságos Páva Gergelye „csak a hivatalában élt igazán, és mikor becsapta maga mögött az ajtót, mindig szomorúságot érzett. Mert nem tudott betelni azzal a szenzációval, hogy itt száz és száz lázas szem tapad reá izgatott várakozással. Sokszor hallotta, hogy a szolgák a folyosón – suttogva és félénken – a «méltóságos úr»-ról beszéltek. Ilyenkor lopva, nehogy észrevegyék, utánuk osont. Otthon pedig megállt a tükör előtt. A méltóságos urat látta benne. Szervusz, kedves méltóságos, szervusz.” Imádta, ha hajlongtak előtte, ha kegyeiért könyörögtek és „napokig nyilallt a szíve táján, mikor valaki véletlenül nem vette észre” séta közben.
Történt aztán egy éjjel, hogy a méltóságos tanácsos úr a hálószobája parkettjén ébredt. Orvosa pihenést, nyugalmat, ehhez pedig távoli, csöndes kisvárost javasolt. Egy hét múlva Páva úr le is utazott a kisvárosba, de már a vonaton kellemetlenül érezte magát, mert senki sem tudta róla, hogy kicsoda, még a kalauz se. A városban további csalódások érték. Senki nem köszönt vissza, senki nem hajolt meg előtte, senki nem törődött vele. Haragra gerjedt és azon morfondírozott, milyen jó volna, ha a hivatalnokok is uniformist viselnének, ami jelezné rangjukat, méltóságukat...
A címek változtak azóta, de a szereplők és élethelyzetek nem. Pöffeszkedő, zsarnokoskodó, pökhendi Pávákból pedig bővelkedünk, mint sivatag a homokban. De bizonyára van az emberi létnek egy olyan színtere, ahol nem fog számítani, hogy ki a méltóságos úr és ki nem... Ott lesz majd sírás-rívás és fogcsikorgatás...
Sipos Mónika Rebeka: Bizonyítsd be!
2011. 10. 26. Bizonyítsd be! Sipos Mónika Rebeka
Mindennapi tennivalóim közepette gyakran visszagondolok a középiskolákban egykori tanáraim által oly nagy előszeretettel használt felhívásokra, avagy parancsokra: Felkészülni, kész, rajt! – tornaórán; feltevés, következtetés, bizonyítás – mértanórán.
Annak idején nem vettem túl komolyan egyiket sem, mert mindkettőhöz tehetség kell, én pedig csak éppen átmenő voltam belőlük. Így, ha nem tűnhettem ki a tehetségemmel ezen a téren, inkább azokat választottam, ahol elől járhattam, vagyis bizonyíthattam, hogy jó vagyok, hogy el tudom végezni a rám bízottakat.
A testnevelés, a mértan már több mint egy évtizede lemorzsolódott az életemből, de tettekre sarkalló jelmondatai mindig elkísértek, még akkor is, amikor megkönnyebbülve felsóhajtottam: Na végre, erre vártam, nem kell már senkinek bizonyítanom!
Dehogynem! – nevetem el magam. Készenléti állapotban kell lenni mindig, a startvonal meg van húzva. A lépést tartani kell, különben lemaradsz! A feltevések és következtetések adottak. Még a rajzot is elkészítem, hisz nagyon egyszerű számomra: egy egyenlő szárú háromszög, csúcsainál: Isten, ember és a teremtett világ. A feladatom – és külön-külön mindenki feladata – megoldásra vár. Ez lehet, hogy könnyebben, nehezebben megoldható, de megtörténhet az is, hogy a bicskánk beletörik.
Hallom most is: bizonyítsd be, hogy Isten jó gyermeke vagy! Bizonyítsd be, hogy jó édesanya, jó feleség, jó nevelő, jó rokon, jó ember, jó unitárius vagy. Bizonyítsd be, hogy megbízható vagy…; azt, hogy aggódás nélkül elengedhetünk valahová… Biztatjuk önmagunkat, egymást és gyermekeinket egyaránt.
Anya, én akarok az első lenni! Anya, én nyertem! – üvölti torkaszakadtából a három és fél eves kislányom. Lassan meg kell értenem, hogy ez az érzés, a bizonyítani akarás a vérünkben lüktet, hogy ösztönöz, sarkall, tettekre késztet. És ez jó is, de csak addig, amíg nem válik hajszává, amíg erőnk, egészségünk és erkölcsösségünk határán belül mozog.
Milyen jó volna úgy élni, hogy ne a bizonyítási vágy tudatában, ne a mindenkinek való megfelelni akarásért végezzük munkánkat és éljük életünket, hanem azért, mert az természetes életcélunk, és mert belülről fakad!
Mindennapi tennivalóim közepette gyakran visszagondolok a középiskolákban egykori tanáraim által oly nagy előszeretettel használt felhívásokra, avagy parancsokra: Felkészülni, kész, rajt! – tornaórán; feltevés, következtetés, bizonyítás – mértanórán.
Annak idején nem vettem túl komolyan egyiket sem, mert mindkettőhöz tehetség kell, én pedig csak éppen átmenő voltam belőlük. Így, ha nem tűnhettem ki a tehetségemmel ezen a téren, inkább azokat választottam, ahol elől járhattam, vagyis bizonyíthattam, hogy jó vagyok, hogy el tudom végezni a rám bízottakat.
A testnevelés, a mértan már több mint egy évtizede lemorzsolódott az életemből, de tettekre sarkalló jelmondatai mindig elkísértek, még akkor is, amikor megkönnyebbülve felsóhajtottam: Na végre, erre vártam, nem kell már senkinek bizonyítanom!
Dehogynem! – nevetem el magam. Készenléti állapotban kell lenni mindig, a startvonal meg van húzva. A lépést tartani kell, különben lemaradsz! A feltevések és következtetések adottak. Még a rajzot is elkészítem, hisz nagyon egyszerű számomra: egy egyenlő szárú háromszög, csúcsainál: Isten, ember és a teremtett világ. A feladatom – és külön-külön mindenki feladata – megoldásra vár. Ez lehet, hogy könnyebben, nehezebben megoldható, de megtörténhet az is, hogy a bicskánk beletörik.
Hallom most is: bizonyítsd be, hogy Isten jó gyermeke vagy! Bizonyítsd be, hogy jó édesanya, jó feleség, jó nevelő, jó rokon, jó ember, jó unitárius vagy. Bizonyítsd be, hogy megbízható vagy…; azt, hogy aggódás nélkül elengedhetünk valahová… Biztatjuk önmagunkat, egymást és gyermekeinket egyaránt.
Anya, én akarok az első lenni! Anya, én nyertem! – üvölti torkaszakadtából a három és fél eves kislányom. Lassan meg kell értenem, hogy ez az érzés, a bizonyítani akarás a vérünkben lüktet, hogy ösztönöz, sarkall, tettekre késztet. És ez jó is, de csak addig, amíg nem válik hajszává, amíg erőnk, egészségünk és erkölcsösségünk határán belül mozog.
Milyen jó volna úgy élni, hogy ne a bizonyítási vágy tudatában, ne a mindenkinek való megfelelni akarásért végezzük munkánkat és éljük életünket, hanem azért, mert az természetes életcélunk, és mert belülről fakad!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)