2011. 10. 31. A temetőben Moldován-Szeredai Noémi
Édes Istenem!
Temetőben sétálgatva, a fákról lehulló faleveleket arcomba fújja a szél. Emlékek, érzések kavarognak lelkemben, s kicsi lányom hangja minduntalan megszakítja elmélkedésem fonalát, mindig ugyanazt kérdezve: anya, itt ki van meghalva? Válaszolok, mindig ugyanazt felelve, majd menekülök vissza gondolataim megszakított fonalához, mert jól esik az emlékezés.
Igen, furcsa ezt kimondani, de jól esik emlékezni, gyermekkorom sok-sok temetőlátogatására, a sétákra, édesanyám családi történeteire, az általam nem ismert rokonokról, az ősz szépségére a temetőben, vagy a sokszor csúszós, hideg, havas világításokra. S most én mesélek lányaimnak a nem ismert nagyapáról, a titokzatos dédszülőkről, kiknek tárgyi örökségei életünk részei. Sok mindenről nem is mesélek. Mert ami nagyon fáj, akiknek hiánya összeszorítja torkomat, arról nem tudok mesélni. Mesélni nem tudok, csak a könnyek peregnek alá az arcomon, fittyet hányva visszaszorítási kísérleteimnek. Ez is természetes. Mint az is, hogy kint a temetőben, gyertyát gyújtva, emlékezve elsuttogok néhány szót, csak nekik, akik túl korán elmentek, s akiknek hiányuk még midig belém vág.
Szeretlek.
Hiányzol.
Nyugodj békében.
Elmondjuk hangosan a Miatyánkot, majd hazafele sétálunk, játszva a sárguló falevelekkel, vadgesztenyével és örvendünk egymásnak. Hálát adunk minden percért, melyet együtt töltünk.
Legyen meg a Te akaratod.
Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése