Szabó Adél: Földek hívása

2012. 02. 29. Földek hívása Szabó Adél

Ahogy egyre hosszabbodnak a nappalok, s a tavasz közeledtét érzem testemben és lelkemben, nézegetem a virágcserepekbe ültetett magok növekedését. Egy maroknyi föld, amit jelen pillanatban magaménak vallhatok, itt az ablakpárkányomon.

És közben arra gondolok, hogy egy évszázaddal ezelőtt hogyan várta a tavaszt, az újrakezdést, a friss fekete termőföld illatának megízlelését Eszter és Zsuzsika dédanyám. Mennyi reménység lüktethetett lelkük mélyén, megannyi tavaszvárás idején! Hogy tudták szeretni és becsülni azt a földet, mely otthonukat és életüket jelentette!

Ezeken a földeken járok képzeletemben ma is behunyt szemmel, mely föld valamikor az örökségem részévé válik, bár már tizenöt öve vagyok csak vendége, de mégis adósa ennek a földnek.

Ha a föld emlékezni tudna, akkor meg tudná mondani azoknak az érintését, hitét, álmait, harcait és kínjait is, kiket sosem ismerhettem. Vajon hány tavasz indult és tűnt tova, míg nekik nőként ekeszarvakra támaszkodva kellett életet álmodni?

Hány tavasz, Istenem? Apára, férjre és gyermekre gondolva, várva, kik távol voltak harcmezőkön, fogságban. Értük is, az ők szemén keresztül is figyelni a mag, a kalász növekedését. Értük és általuk is hinni, hogy hazatérnek egyszer arra a földre, melyből vétettek.

A földről sosem szabad lemondani! – suttogták. Ők még igazán tudták és hitték onnan nagyon mélyről, hogy a föld jelenti az otthont, a kenyeret és a verejtéket is egyszerre, a reményt és a csalódást, de a végső megnyugvás helyét is. Ma én tudom a ragaszkodásom e földhöz, melyet olyan jó lenne virágcserepekbe elhordani mostani otthonomba. Jó volna, majd ha a sor rám kerül, művelve azt megbecsülni és átadni a meg nem született gyermekeimnek, mert az a föld vagyok én is. Ez a föld őrzi igazi önmagamat. A múltamat, melyben ők pihennek, a dédanyáim, kiknek hite, álma, harca és várakozása tovább él bennem is. S kiknek várakozása, hite és álma átlüktet a mába is, ahogy hosszabbodnak a nappalok.

Andorkó Attila: Hogy mikor mire van időnk…

2012. 02. 28. Hogy mikor mire van időnk… Andorkó Attila

Hogy mikor mire van időnk, főleg, ha a szabadidőnkről van szó, azt legtöbb esetben mi döntjük el. Mi vagyunk azok, akik felállítunk egy fontossági sorrendet (sokszor csak sűrűnek vélt dolgaink között), s mi vagyunk azok is, akik esetleg nem tartjuk magunkat e sorrendhez, becsapva olykor önmagunkat is.

Minden a fejben dől el! Minden ott dől el, mert a gondolataink irányítják életünket, cselekedeteinket. A változások korát éljük (mikor nem?) – mondják nagyon sokan. Azt is szokták mondogatni, hogy régebben talán jobb volt. Talán nem voltak ennyire gazdagok az emberek, de a közösségeikhez jobban ragaszkodtak. Hogy gazdagabbak voltak-e vagy sem, azt nem könnyű megítélni, hisz változott a külső körülmény, a környezet. Változott a külső körülmény, mert az ember igényei változtak: kényelemi szempontok, kapcsolattartási eszközök sokasodása stb. De vajon változott-e a belső, a lelki körülmény? Vajon a több, rendelkezésünkre álló eszköz több lehetőséget biztosít-e arra, hogy közelebb legyenek az emberek egymáshoz, közelebb közösségeikhez, s élünk-e megfelelően ezen eszközök által felkínált lehetőségekkel? Vajon a szeretet megélésében közelebb vagy távolabb kerültünk az utóbbi időben rohamosan fejlődő, változó világunkban?

Nemrég egy ismerősöm beszélt arról, hogy ma mennyire másként élik meg az emberek a családon belül is a szeretetet, mert megváltozott a világ. Túl fontos lett az anyagi dolgoknak a biztosításában kimerülő szeretet. Pedig olyan egyszerű a szeretet gyakorlása, a meg- vagy inkább visszaváltozásunk: csupán azt a kérdést kell feltennünk, hogy az adott helyzetben mit tenne Jézus? Vajon ő hogyan cselekedne? Ha sikerül akár csak gondolatban is feltenni a kérdést (főleg olyankor, amikor az indulataink uralkodnak el rajtunk), még válasz nélkül is elindulhatunk a változás útján, s mindjárt lesz időnk magunkra, családunkra, kisebb vagy nagyobb közösségeinkre.

Hogy mikor mire van időnk, azt mindig mi kell eldöntsük, mert mi érezzük, hogy mikor mi a fontos számunkra!

Sipos Mónika Rebeka: Lelki találkozások

2012. 02. 27. Lelki találkozások Sipos Mónika Rebeka

Szomorúan tapasztalom szinte nap mint nap, hogy egyre „betegesebb” ez a világ, ez a társadalom, amelyben élünk. Ennek egyik okát én abban látom, hogy nem tudunk elegendő időt szakítani sem önmagunkra, sem egymásra. Egyre szélesebb a rendelkezésünkre álló kommunikációs eszközök skálája, de mi mégis egyre kevesebbet beszélgetünk. Mert nincs időnk, mert sok a dolgunk, mert nagyon foglaltak vagyunk, mert szorít a határidő… Elég, ha csak a mindennapi találkozásokra gondolok, amikor a köszönés, a kézfogás, esetleg a tekintetek összefonódása után jön a rutinszerű, jól ismert kérdések hangos csattanása vagy halk elmorzsolódása: Na, és hogy vagy? Hogy vagytok? Óh, bárcsak meghallgatna, óh bárcsak lenne ideje rám! – játszadozom a gondolattal, s közben átvillan az agyamon, vajon tényleg érdekli az illető személyt, hogy vagyok vagy csak illendőségből tette fel a kérdést? És legtöbbször a gyanúm be is igazolódik, hisz barátom, rokonom, jó ismerősöm gyorsan megfogalmazott további kérdéseiből, sietős mozdulataiból arra következtetek, bizony inkább utóbbi a helyes válasz. Az „egészség van és a többi valahogy telik”-en túl megint nem jutottunk, mert ő is, most is, ismét rohan. Lehet, szívesen zörgettünk volna egymás lélek-ajtóján, de időhiány miatt azok zárva maradtak.

Hála Istennek vannak életünkben mélyebb találkozások is, amikor nemcsak elrohanunk egymás mellett, szinte meg sem állva a másik hogyléte felől érdeklődve, hanem leülünk szemtől szembe, alkalmat, időt adva őszinte érzéseink felfakadásának. Ilyen egy-egy őszinte baráti beszélgetés, egy betegágynál való megállás, egy jól sikerült családlátogatás. Amikor a rutinszerű kérdések és válaszok világából kitörve egy másik világba kalauzoljuk el lényünket, olyanba, ahol fontos a lélek is. Amikor nemcsak lelkiismeretünket próbáljuk megnyugtatni az illendőség szabályainak betartásával, hanem figyelembe vesszük: az ember nemcsak test, hanem lélek, szellem is. Amikor megérezzük, hogy létezik, jelen van Ő, a mindenütt jelenlevő, az Örökkévaló, és vezet bennünket lélektől lélekig.

Óh áldott lelki találkozások! Mennyivel „egészségesebb” lenne ez a világ, ha mindenkinek bőven jutna belőletek! Csak rajtunk múlik…

Székely Kinga Réka: Zsoltár

2012. 02. 26. Zsoltár Székely Kinga Réka

A zsoltár éneklő imádság. Egy szentséges lelkiállapot különleges megnyilatkozása. Amikor a zsoltár lelkünk mélyéről felszakad, kitör testünkből és betölti a teret, egynek érezzük magunkat a teremtővel, az élet misztériumával, és testvéreknek érezzük azokat az embereket, akikkel együtt énekelünk.

Egyszer volt, hol nem volt... Vargyason a szeretetotthonban egy olyan hosszú asztal mellett, mint a mesékben, szemtől szembe ült sok-sok fiatal és sok-sok öreg. Kedd este volt és adventi fehérségben dobogott minden szív, s mint akik a legjobb dolgot teszik, akkor és ott, imádkoztak.

A fiatal lányok és fiúk vegyesen ültek az asztal mellett, színes, vidám kendők, huncut kis csecsebecsék díszítették az amúgy is jókedvű arcokat. Velük szembe csak asszonyok ültek, a férfiak hagyományosan külön ültek. Vastag fejkendők, hosszú súlyos kabátok kerültek a pad támlájára, amint felidézték gyermekkori imádságaikat. Kipirult arccal, lélekben újra gyermekként szavalták el azt a rengeteg imát, amit nekik valaha az élet minden egyes meghatározó mozzanatára megtanítottak. Hajnali ébredéskor, a mezőre induláskor, viharban, templomba induláskor, tanulás előtt, konfirmáláskor, lefekvés előtt imát mondtak a hajdani gyermekek, a hatvan évvel ezelőtti ifjak. Imában köszönték meg édesanyjuknak azt, hogy őket, a hajdani buzgó fiatalokat imádkozni megtanították.

A fiatalok egyik ámulatból a másikba estek, csodálattal és meghatottsággal hallgatták a fel-feltörő szép rímű imádságokat, s ujjongva jegyezték meg némelykor: az én nagymamám, az én édesanyám is tudja ezt az imádságot.

A zsoltáréneklésnél a nyolcvanadik évét rég elhagyó Zsuzsika néni diadalmaskodott. Nem kellett neki énekeskönyv, szívéből énekelt. A vele szembe ülő fiatalok hallgattak, mert nem ismerték a zsoltárt. Zsuzsika néni kedves mozdulattal eléjük tolta az énekeskönyvet, s kínálta: énekeljetek ti is. Én Istenem, te légy velem, ez éjjelen oltalmad védjen, hogy ne érjen veszedelem. Az emberre kimért idő, az évtizedek rohanva múlnak. De a zsoltár, a teremtményt a Teremtővel összekötő köldökzsinór megszakíthatatlan, ha mindig van egy Zsuzsika néni, aki megtámogatja az elkövetkezendő nyolc évtizedet egy bátorítással: énekeljetek ti is, énekeljetek velünk.

Szabó Előd: Álmodók

2012. 02. 25. Álmodók Szabó Előd

Álmodókról szeretnék ma beszélni.

Előbb a világhírűekről.

Martin Luther King amerikai polgárjogi harcos, az afro-amerikaiak jogaiért küzdő baptista lelkész 1963-ban a Washington-i Menetelés alkalmával tartotta meg híres Van egy álmom... kezdetű beszédét. Álmodott arról, hogy egyszer majd a rabszolgák és rabszolgatartók gyermekei a testvériség asztala mellett ülhetnek, s az ő színesbőrű gyermekeit sem fajuk szerint értékelik, hanem tehetségük, értékeik szerint. Kinget megölték, álma nem lett teljes mértékben valóság, de mégsem volt értelmetlen, mert megváltoztatta a világot.

Jézus arról álmodott, hogy minden látszat ellenére a szeretet uralkodhat a földön, irányíthat emebereket, közösségeket, s álmát Isten országának nevezte. Jézust keresztre feszítették, álma messze van még a megvalósulástól, de mégsem volt felesleges, mert sok emberen, közösségeken keresztül megváltoztatta a világot.

Mózes arról álmodott, hogy rabszolga népe szabadon, otthon, boldogan élhet egykor. Sok évtizedes munka és vergődés után elvezeti népét az Ígéret Földjének határára, de oda nem léphet be. Meghal a Nebó hegyén, álma csak részben teljesül, de mégsem volt hiábavaló, mert megváltoztatta egy nép történelmét.

Nekünk is kell legyenek álmaink: otthon, család, munka, jellemünk formálása. A felsorolt személyek azt igazolják, hogy álmodni érdemes, áldozni szükséges, és álom és áldozat mindig előreviszi a világot, megváltoztatja, jobbá teszi az életet. Ha az álom nem is valósul meg teljesen, de mozdító és ösztönző erőként szükség van rá.

(u.i. Isten is megálmodta a világot, önmagát, lehelletét adta, hogy megteremtse benne az embert. A Biblia szerint azonban a teremtés eredménye nem felelt meg az eredeti álomnak, hiszen „megbánta az Úr, hogy embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében.” Még Istennek sem sikerült álmát teljes mértékben megvalósítani, de az álom mégsem volt fölösleges, mert eredménye lett az élet.)

Bíró Attila: Változás

2012. 02. 24. Változás Bíró Attila

„…mindnyájan el fogunk változni” (1Kor 15,51) – fogalmazódik meg az idei esztendő egyetemes imaheti tematikája, amely egyben annak lényege, célja és üzenete is akar lenni. Az a tény, hogy a jó pásztor, Jézus Krisztus, a mester, az élet mestere átformál bennünket. Hogy az elhangzott bibliai versek, imádságok, prédikációk és ezek által Isten megváltoztatja azokat, akik nemcsak hallgatják, hanem meg is hallják üzenetét. Vajon megtörtént-e bennünk a változás? Indult-e el bennünk valamiféle változás, átformálódás, alakulás, egy jobb, igazabb, szebb, tisztességesebb életforma felé? Valahányszor elhangzik egy-egy bibliai vers, az olyan akar lenni, mint ami meg tud ragadni. Fel akar rázni, fel akar ébreszteni, meg akar változtatni. Arról szól minden istentiszteleti alkalom, hogy történjék valami – valami változás bennem, az én lelkemben.

Gárdonyi Géza Gyermekkori emlékeim című írása gyönyörűen érzékelteti ezt a változást: „Mi egy talicska föld? Ha eső esik rá, egy csomó sár; ha nap süt rá, egy csomó por. Merőben értéktelen semmiség. De nem értéktelen és nem semmi, ha magot vetek belé. A jácint édes parfümöt von ki abból a földből, a menta balzsamos olajat, a tulipán piros festéket, az írisz kéket, a nárcisz fehéret. Ha virág helyett sóskát vetek belé, az a kis sóskamag sót és savanyúságot hoz ki abból a földből. Ha szőlőt vetek belé, hírmondója se jelentkezik a sónak, hanem cukor és éltető spiritusz az, amit a gyökér a földből kiválaszt. Vajon a földben van-e ez a sok minden? Vagy a magban?”

Feszültséggel, ideges, felzaklatott lélekkel megyek olykor templomba? Nyugodjak meg, találjak ott békességet! Lelkiismeret-furdalással szoktam belépni? Kérjek Istentől megbocsátást. Bánjam meg a lehető legőszintébben az én tévedéseimet, botlásaimat. Lelki vággyal, szomjúsággal, lelki éhséggel nyitom meg a hajlék ajtaját? Keressek, találjak táplálékot az én egyszerű, őszinte, rövid, kis imádságaimban. Haraggal, dühvel, bosszúval volt tele a szívem, amikor elindultam a templom felé? Kérjek Istentől erőt, bölcs szívet, hogy képes legyek megbocsátani és újra szeretni. Kétségeim voltak, megrendült az én hitem? Kérjem az Uramat, hogy erősítsen meg, s nyerjem vissza hitemet és reményemet.

Mit ér, a megannyi, éveken át türelmetlenül végig hallgatott papolás, unalmas istentisztelet? Merőben értéktelen semmiség? De nem értéktelen és nem semmi, ha lélek-magot vetek belé, mert megtermi gyümölcsét. Megtörténik a változás!

Tófalvi Tamás: Hétköznapi „politikatudomány”

2012. 02. 23. Hétköznapi „politikatudomány” Tófalvi Tamás

Sosem szerettem politizálni. Füstös kocsmák félhomályos baráti társaságaiban néha kérdőre vontuk a vezető elit és politikum bőrlenyúzó döntéseit, de sosem engedtem volna meg magamnak, hogy nyilvános politizálásba kezdjek.

Bármennyire is hátat fordítottam az élet eme szegmensének, arra kellett ráébrednem, hogy akarva-akaratlanul mégis belerángat a mindennapok valósága. Képtelen vagyok nem véleményt formálni akkor, amikor nagyanyám az alacsony nyugdíjra panaszkodik, melyért évtizedeket küzdött, s most ha néhány apróval elszámolja magát, akkor vagy a villanyt vágják le vagy vajas-lekváros kenyér lesz az ünnepi menü. Nem hagyhatom figyelmen kívül barátaim dühtől átitatott szavait sem, amikor az ellen lázadnak, hogy lassan az általunk kibocsátott széndioxidot is megadózzák. Megalázott nevetőgörcs tör rám, ha arra gondolok, hány meg hány magyar gyermek fogja a hétfő reggelt himnuszfoszlányok árnyékában kezdeni, s zengve dicsőíti tágabb értelemben vett pátriánk kérdőjelekkel tarkított múltját. Még ma sem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek, amikor örömittas politikusok dicsérik a népet, mely ismét átment a „vizsgán”, és megérdemli az újabb nagyszabású banki kölcsönt… S a mosoly mögött látni vélem degeszre tömött zsebüket s utódomat, kit a kizsákmányolás nincstelensége újabb és újabb nyomorba hajt.

A „válság” szót szinte ajkunkra tetoválta az élet, s néha az, az érzésem, hogy lassan már csak arra használjuk, hogy mögé rejtőzve levetkőzzük a közösségi szolidaritás és felelősség tudatát… Egyetlen, embereket akár negatívan befolyásoló döntésünkért sem kell felelősséget vállalnunk…, elvégre válság van!

Sosem szerettem politizálni, és ezzel nem vagyok egyedül. Így marad az egyetlen megoldás: a remete, önfenntartó életmód valamely távoli erdő kicsiny barlangjában. De tudom, hogy előbb vagy utóbb ott is rám talál az adóhivatal, felmérik a barlangom területét, megállapítják az árát és az utána fizetendő évi adót. Mindezt csak azért, mert fontos vagyok az államnak. Számítanak rám… Adófizető vagyok.

És kezdődik minden elölről…

Makkai-Ilkei Ildikó: Hamvazószerda

2012. 02. 22. Hamvazószerda Makkai-Ilkei Ildikó

Gyökössy Endre boldogmondásokról írt könyvében olvastam a következő történetet. Egy alkalommal arra kérte bibliaórás növendékeit, hogy töltsenek ki egy kérdőivet. Szerette volna jobban megismerni őket, és a feltett kérdések közül az egyik így szólt: mi akarsz lenni? Valami élethelyzetre, munkára gondolt, de a válaszok több mint fele így szólt: BOLDOG. Mindegy, hogy milyen pályán, csak boldog.

A hamvazószerda keresztény ünnep, a farsangi időszak utáni első nap, a húsvét ünnepét megelőző 40 napos nagyböjt kezdete. Volt-e farsangunk, volt-e örömünk, voltunk-e boldogabbak egy icipicit ebben a farsangban? Merengek ezen a kérdésen. Látszólag volt a mi közösségünknek is farsangja, hiszen mind ifjainkkal, mind a házasokkal színdarabokat tanultunk, és két egymást követő hétvégén bált szervezett a két korosztály.

De közben leégett egy családi ház, és a kárban, az élet munkájának megsemmisülésében számomra megható volt az az öröm, ahogy a házastársak elkeseredettségükben is hálát adtak Istennek, hogy mindez nem éjszaka történt, mert az is lehet, hogy akkor ők már nem élnének. Hálát adtak a megmaradt javaiknak, és egymást szeretettel, szép szavakkal becézték, s én láttam, hogy megmaradt az az erő, amellyel sikerül újrakezdeni mindent, és megmaradni így is boldognak.

Mit válaszolnék a kérdésre, ha pályaválasztó diák lennék? Nem tudom, lennék-e annyira bölcs, mint annak a bizonyos osztálynak több mint fele, de csak azt szeretném, hogy életem bajaiban olyannyira legyek bölcs, mint a fent említett házaspár.

Mikó Ferenc: Nagycsalád

2012. 02. 20. Nagycsalád Mikó Ferenc

Amikor Székelykeresztúrra kerültem, mindenki azt kérdezte tőlem, milyen az élet Kolozsvár után. A legújabb népszámlálási adatok szerint Kolozsvár az ország második legnagyobb városa. Mondhatnánk úgy is, hogy a legnagyobb város, hiszen a főváros más súlycsoport. Ezzel szemben Székelykeresztúr kis mezőváros. Csak a beolvadt falvakkal együtt haladja meg a 9000 főt. Jogos tehát a kérdés.

Szinte mindenki arra vár feleletként, hogy poros, elmaradott vagy éppen vidékies jelzőkkel kezdjem Keresztúrt illetni, majd Kolozsvár hiányát hosszan ecseteljem. Semmi kétség, hogy Kolozsvár hiányzik, főleg a család és a barátok. De Keresztúron egy más világba csöppentem. Itt az egyházi és iskolai élet úgy pezseg, hogy unatkozásra alig van idő.

Másrészt a kis közösségnek vannak óriási előnyei. Lehet, hogy munkámból kifolyólag is, de nagyon sok emberrel megismerkedtem. És tudjuk, hogy ez nagyon otthonossá teszi a környezetet. Egyszer feleségemmel a központban egy padon üldögéltünk, és azt játszottuk, hogy hány embert ismerünk fel a járókelők közül. Meglepő volt, hogy negyedik esztendeje lakom itt, és átlagosan tíz személyből hetet felismertem.

Az elmúlt hetekben a gyülekezetünk lélekszám-nyilvántartásán munkálkodtam. Hosszú számítógépes lista, melyen minden nevet ismerek, hiszen én gépeltem be pár évvel ezelőtt. De mégsem ismerek rajta mindenkit. Van, akivel soha nem találkoztam, van, aki csak látogatóba jár Keresztúrra. De amikor nekifogok a listát javítani, kiegészíteni, akkor másokat – régi keresztúriakat, lelkészt, gondnokot – hívom segítségül és ők mesélnek. Beindítanak egy érdekes folyamatot, amitől a nevek, címek élővé válnak. Családokká, apává és anyává, gyermekekké és nagybácsikká alakulnak, és megelevenednek a szemem előtt. És így egy óriási kapcsolathálózattá, nagycsaláddá alakulnak.

Nagycsaládból származom, és nagycsaládban élek itt Keresztúron is. Szeretem a nagycsaládokat, mert tudom, hogy minden körülmény között számíthatok rájuk, és ők is számíthatnak rám. Kolozsvár után Keresztúron is jól érzem magam, mert egy nagy kapcsolathálózatnak vagyok a láncszeme, egy nagycsaládnak lettem a tagja, akiket összefog az Istenben való bizalom.

Székely Kinga Réka: Örök nosztalgia

2012. 02. 19. Örök nosztalgia Székely Kinga Réka

Minden elutazás egy kis meghalás. A kocsi szépen szalad előre, mindig csak előre. Elmaradoznak a falu házai, a templomtorony, az út menti fák. A távolságban feloldódnak a kapuból integető emberek, majd a temető dombja is szétfoszlik.

A kocsi szépen szalad előre, mindig csak előre, és jól esik fecsegni, mert mázsás súlyokkal pecsételődik lelkembe minden emlékszilánkja a falunak, mely befogadott. A falu mindig tovább él, függetlenül attól, hogy emberei jönnek vagy mennek, meghalnak vagy megszületnek. Nincs drasztikus, megdöbbentő nagy változás, csak apró észrevétlen változtatások formálják azt az arcot, amit elénk tár.

A falu nálam nélkül is tovább él, mert tovább éltetik azok, akik otthon maradnak.

Ha soha sem térnék haza, ha az Isten magához szólítana, a falu akkor is élne tovább. Harangoznának reggel, délben és este minden hétköznap, szombaton beharangoznák a vasárnapot, s ha valaki átlépne az örökkévalóság láthatatlan határán, reggelre kiszaggatnák.

A kocsmában mindig pont szomorkodna vagy duhajkodna valaki, téli időben ráérősen vásárolnának az asszonyok a boltban, az iskolaudvaron a gyermekek örvendenének a hónak.

A disznóköltség füstön vagy fagyasztóban várná, hogy a mindennapi kenyeret feldíszítse, a káposztáshordókban a cékla rózsaszínűre festené a savanyú káposztát, s a kosaras bálokban mindig lennének új fiatal párok, akikről a régi bálosok csípős megjegyzéseket tehetnének.

A fiatalok futnának a pénz után, az öregek méltóságteljesen, mint akik már túl sokat tudnak, bólogatnának, az iskolások pofakönyveznének.

Egy kicsit mindig meghalok, amikor otthonról elutazom, s mint aki feltámadt halottaiból, úgy érkezem haza, hálatelt szívvel a faluért, amely befogadott.