Fekete Levente: Rovásírás − Hálaadás

2012. 09. 30.     Rovásírás − Hálaadás     Fekete Levente    

Az ősmagyar, vagy székelynek is nevezett rovásírás egyik legkorábbi emlékét éppen egy román régész Nicolae Vlassa találta meg a Fogaras melletti Tatárlakán 1961-ben egy agyagkorongon.

Az eredetvizsgálat során a tudósok megállapodtak abban, hogy ez a lelet bizony 6500 éves. Meglepő volt, mert arról tanúskodott, hogy a Kárpát-medencében több ezer évvel ezelőtt már fejlett írásbeliség volt. Tehát létezett egy olyan ABC, amely tartalmazta az összes mássalhangzót, magánhangzót.

A szakértők kihangsúlyozzák, hogy jellegzetesen a magyar nyelv sajátos hangjait, amilyen a TY, NY, GY, CS, SZ, ZS és Z. Tehát ez az írás valóban a magyar nép sajátja, amit korábban szépen rendszerbe foglalt Telegdi János már 1598-ban, a számsorral együtt.

Nyilván ez újabb kérdéseteket vet fel. Például azt, hogy: mi magyarok mikortól is számíthatjuk magunkat Kárpát-medencei lakósoknak? Amin aztán még néhány ezer éven át nyugalmat színlelve szépen el lehet rágódni, ha a hivatalos magyar akadémiai történetírás jól megfontoltan, úgynevezett geo- és világpolitikai okokból kifolyóan − netán nehogy újra kellene írni és tanulni esetleg Közép- és Kelet-Európa történetét − egyszerűen nem létezőnek tekinti a kézzelfogható régészeti leletet.

Na, de hagyjuk ezt a szakértőkre. Elég nekünk, ha szépen megtanuljuk a rovásírást és megtanítjuk gyermekeinknek is, hogy majd ők is továbbadják. Ez a lényeg. Megőrizni ezt az ősi értéket. Mert csak így őrizhetjük meg. Másként nem lehet. Csak úgy, ha átadjuk a mozdulatot. Ahogyan a mondataink üzenetét is az igék hordozzák. Ahogyan életünk értelmét is cselekvésünk határozza meg. Tedd fel a kérdést: mi határozza meg emberi, hitvesi, gyermeki, hívő keresztényi, unitárius mivoltomat mindenkor?... És most, Őszi hálaadás, a mindennapi kenyér iránt érzett hála ünnepén?

Farkas Dénes: A templomban

2012. 09. 29.     A templomban     Farkas Dénes    

A TEMPLOMBAN

A templomba menj csendesen,
Viseld magad eszesen.
Oda érvén imádkozzál,
Első helyre ne vágyódjál.
Nagyobb ember előtt kikelj,
Ha a székben szoros a hely.
Ott ne állj meg, ne is pusmogj,
Ne harákolj, ne is mormogj.
Figyelmezz a tanításra,
Ne add eszed akkor  másra.
Hallgasd végig és tanuld meg,
Feddését ne nehezteld meg.
Haza menvén imádkozzál,
Jó könyvekből tanulgassál.
Adj hálát a jó Istennek,
Ha van mit adj a szegénynek.

(Sebess Pál: Erkölcsi szabályok)

Ez a vers igencsak elveszítette aktualitását, mert  ha idézhetem Benedek Jakab segesvári lelkész barátomat: "Olyan időket élünk,hogy gyermekeinket a konfirmálással  " kicsengetjük " az egyházból." Sajnos, ma  a templomlátogatás nem sikk, kivéve a fundamentalista valláskövetőket. Szükség van −lenne − valami olyan történésre, mely újra aktuálissá tenné Sebess Pál tanító azon tapasztalását, hogy ha a templomi székben szoros a hely, akkor a gyermek álljon fel és adja át helyét a nagyoknak...O tempora, o mores!

Orbán Erika: Shana tova 5773!

2012. 09. 28.     Shana tova 5773!     Orbán Erika    
Hat évvel ezelőtt, amikor a Starr Kingen (Starr King School for the Ministry, Berkeley, CA, USA) életemben először részt vettem egy Rosh Hashanah (újév ünnepe; a teremtés kezdete, az év „feje”) ünnepségen, a zsidó vallási hagyományban való teljes járatlanságomról tanúskodott, hogy a taslech szertartás során, közösségileg hátravonulva az iskola udvarán levő, boldog aranyhalak otthonát képező díszkúthoz, a drága barchesz-„morzsa” (valójában jókora darab ünnepi fonott kalács) nagy részét mi – hasonlóan tudatlan öcsémmel és palesztin barátommal – szépen felcsipegettük. Már nem emlékszem, kollégáim akkor felvilágosítottak-e a rítus mögöttes jelentéséről, de így, utólag (olcsó vigasz) csak az enyhíti szégyenérzetem, hogy tudatlanságom bűnében nem voltam egyedül.

Erről az esetről két dolog jut eszembe: egyrészt az a szociálpszichológiai igazság, hogy az egyénnek könnyebb elviselnie külső (társadalmi) és belső (lelki) folyamatokat, ha nincs egyedül. Ez természetesen semmiféle értékítéletet, -választást nem tükröz. Másrészt emlékeztet a taslech mélyebb tartalmára, mely bizony megszívlelendő tanítás (vallásos) életvezetésünkre nézve. Mikeás próféta szavait ismételve (Mik 7, 19 „… a tenger mélyére dobja minden vétkünket” Rosh Hashanah napján elmennek a zsidók egy folyó/patak/tó partjára, és az ünnepi asztalon maradt, bűneiket szimbolizáló barchesz-morzsát a vízbe szórják; süllyedjenek el, tisztuljanak meg tőlük. Juhász Gyula a máramarosi zsidókat látva, A kis Tisza című versében örökít meg egy (főképp közép- és kelet-európai eredetű) taslechot:

„A hídon bús, kaftános raj mozog,

Ünnepi estén itt imádkozók,

Monoton dallam zsong a víz felett,

Kopottan, fázón ünnepel Kelet!”

Szoktuk mondani: a butaság nem szégyen, csak kellemetlen. Már, ha rendelkezik annyi önkritikával az ember, hogy fölismeri azt, és ezáltal tudatlansággá „szelídül”. Különben eheti mézeskalácsát, s ahelyett, hogy vízbe szórná, elengedné, elkerülné, újra meg újra beleszalad ugyanazon bűnökbe. A tudatlanság akkor válik szégyenné, butasággá, ha kizárólagosságot hirdető igazság (ál)arcába burkolózik; ha tagadja az emberségből fakadó vétkezés lehetőségét; ha hiányzik mellőle a megismerés kíváncsisága. Ha az elkövetett hibák, zsákutcák nem szolgálnak tanulságul. És ez már értékválasztás, és nem ment föl, ha (csordában csináljuk) nem vagyunk egyedül. Hiszen, ahogy Abraham Joshua Heschel tanítja: „Néhányan bűnösek, de mindannyian felelősek vagyunk.” A különbség látására segítsen a Mindenható, és mindnyájunkat egy jó évre írjon be és pecsételjen be! Boldog újévet – Shana tova 5773!

Nagy László: Csak türelem! Türelem!

2012. 09. 27.     Csak türelem! Türelem!     Nagy László    

A türelem rózsát terem. Mondták eleink, mondjuk mi is, és talán utódaink is ezt mondják. A baj csak az, hogy csak mondjuk. A szó elszáll, a türelmetlenség marad. És marad a keserűség, a csalódottság, az érthetetlenség, a sok kérdőjel. Pedig az élet túl rövid ahhoz, hogy türelmetlenségünkben égjünk állandóan. Túl hamar elfogy.

Egy forgalmas útszakaszon egy autó motorja megállt. Hiába indítja, kapcsolja, csapkodja a vezető. A motor nem indul. Pillanatok alatt hosszú sor alakul ki az autó mögött, és hangosan dudálnak. Idegesek az emberek, mert mindenki célba akar érni. A kisautó vezetője is ideges, de tehetetlen. Egyszer kiszáll az autóból, oda megy a következő autóhoz és megkéri a vezetőt, hogy próbáljon segíteni. Indítsa el az autóját. Ő addig nyomja a dudát.

A hosszú, forró nyár után szép, gyümölcsérlelő őszben járunk. A jó Isten egész nyári kétségeskedésünk és türelmetlenségünk ellenére is, gazdagsággal áldott meg. Elegendő lesz mindannyiunknak, minden napra. Ez újból jó lecke lehetett volna kétségeinkre.

E meggyőződésben bizalommal várjuk a holnapot. Csak türelem! Valakinek mindig gondja van ránk. S ha Ő türelmes, akkor mi is jóindulattal és türelemmel várjunk, hogy embertársunk autója is újból elindulhasson közös útjainkon, reményeink eléréséhez. Higgyétek el, csak így érdemes!

Sándor Szilárd: Itt van az ősz

2012. 09. 26.     Itt van az ősz     Sándor Szilárd    

Itt van az ősz, én pedig három perc gyaloglásra élek tőle. Az ősznek van ideje több mint három perc, ezért már elindult felém a háromperces ösvényén.

Hozza nekem a harmatos reggeli ébredést, hozza a hűvösödő szürkületeket és zimankós hajnalokat.

Hozza a kiszáradt mezők hasadékaiban az aprószemű törökbúza csuszát és a mazsolává aszott szőlőszemeket, fél öklömnyi földimogyorót.

Hozza a reggeli híreket, az ébredés utáni ”ma mit is kell tennem?” – áloműző szempillapattanást.

Hozza az iskola szüneteit és az órák figyelmét, hozza három perces felmérőit, hozza a még megmaradt esőcseppeket a felhők homályából és hozza a délutáni édes napsugarakat.

Hozza a napi három perces gondolatokat és érzéseket.

Hozza a didergős imádságokat, hozza az értett gyümölcsök vérét.

Hozza az egyházban az egyházköri választásokat, hozza az egyházközségekben az őszi ünnepeket, őszi hálaadás, reformáció, halottak napja, Dávid Ferenc ünnep , majd ahogy elhoz mindent, majd elérkezik hozzánk az advent és lassan a karácsony . Ekkora már az ősz annyi mindent elhoz, hogy közben meghal a nagy adakozásban, és ahogy meghal, elmúlásával havas telet vajúdik.

A tél majd kihordja a tavasz reménységét. A tavasz áldott állapota a nyárról árulkodik majd és a nyár ismét ránk pirítja jövő ilyenkorra is az őszt.

Álljunk meg egy pillanatra. Itt van az ősz és tőlem három perces gyaloglásra van. Elindult már rég felém és én nem tudom, hogy én elindultam-e, hogy szembe menjek vele? Pedig már meg is érkezett mindazzal a sok mindennel, amit hozott nekem és talán Önnek, Neked is, kedves olvasóm. Csak akkor tudok találkozni az ősszel, ha én is elindulok szembe vele. Ez pedig elkerülhetetlen ahhoz, hogy nekem adja mindazt, amit nekem hozott.

És Ön, és Te, kedves olvasó, kedves napi három percező? Induljon el Ön is, indulj el Te is és vegye el, vedd el mindazt, amit az Ősz Önnek, neked hozott? Én már tudom, mit fogok adni a sok ajándékáért, amit nekem hozott és Ön, és Te kedves Olvasó tudja-e, tudod-e?

Sajnos, amit a tegnap szerettem volna, arra nem volt lehetőségem, és ma talán már késő lesz. A gyümölcsök vérét, a mezők betonkemény száraz barázdáit, a meghasadt szántóföldek mélységeit, az elmúlást, a betegséget, a haldoklást, a születést, az időt és a három percet is hozta az Ősz. Istennek legyen hála érte!

Szász Ferenc: Róla vagy vele?

2012. 09. 24.     Róla vagy vele?     Szász Ferenc    

Van úgy, hogy kétszer-háromszor is megébredek hajnalonta, reggelente s ez szinte ugyanennyi álmot jelent. Persze, te is tudod, én is tudom: mindenki álmodik, ezt a szót, remélem ékezet nélkül, már az óvódások is ismerik lassan.

Amíg ébredés után kávét főzök, cigarettázom, olyan élesek az álomképek, a gondolatok, a párbeszédek, hogy szinte valóságosak, marasztanám őket, ha tudnám.

Így, álom után, a tudatosság határán tűnödtem el azon, hogy melyik kifejezés helyesebb, magyarosabb: valakiről vagy valakivel álmodni?

Valószínű mindkettő, legalábbis mindkettőt használjuk, mégis, érzékelek köztük egy árnyalatnyi különbséget.

Ha azt mondom, valakiről álmodtam, akkor ő mintha csupán szenvedő tárgyként lett volna jelen az álomképben, kiszolgáltatva nekem, az álmodónak: bármit össze(vissza) álmodhatok bárkiről, mit tehet ellene ?

Ha azonban valakivel álmodom, bár kicsit sérti fülem ez a kifejezés, akkor már nem ilyen egyszerű a dolog: társak leszünk az álomban, ő is autonóm módon nyílvánulhat meg, a régi versre gondolva, lehet, hogy én, az álmodó, csupán az ő álmának részeseként létezem. Annyiféle a virtuális valóság napjainkban, ki tudja?

Nem ez nyugtalanít, nem ezen töprengek: álom s esős idő. Ott tanácstalanodom el, s nem tudom, más hogy van ezzel, hogy még sohasem álmodtam Istenről, pedig – ha nem is minden este –, de néha imaközelben alszom el. Miért nem ébredtem hát még soha úgy, hogy Isten képe maradt volna meg bennem, hogy az ő neve lett volna ajkamon, hogy a kezem össze lett volna kulcsolva ?

És Vele? Egyáltalán jelen volt-e, jelen van-e valamilyen módon Isten álmaimban, amikor nem vagyok teljes tudatomnál? S ha igen, miért tűnik el, amikor visszatérek a túlsó partról?

Nem tudom. Lehet, hogy ez így van rendjén, de azért, ha nem is gyakran, de szeretnék, ha Róla nem is, de Vele álmodni. Talán más íze lenne az első cigarettának, korty kávénak. Talán.

Ne, ne kérdezd, mit vacsoráztam az este, nem tudom így hirtelenjében. Vacsoráztunk valamit, erre emlékszem. És arra is, hogy néhány napja Adyt olvasva eltöprengtem négy során, talán ez feküdte meg a "lelkemet":

„Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,

Utam: a nagy Nihil, a Semmi,

A sorsom: menni, menni, menni

S az álmom: az Isten.”

Ma is lesz este, s holnap is reggel, ha megérjük. Álom dolgában még semmi sincs veszve.

Farkas Dénes: Az iskolában

2012. 09. 23.     Az iskolában     Farkas Dénes    

Most az iskolakezdés időszakában nézzük meg, hogy a híres hajdani oskolamester mire intette tanítványait ezelőtt vagy kétszáz esztendővel:

AZ ISKOLÁBAN

Mély vízbe ne menj feredni,

Jégre se menj csicsonkázni,

De siess az iskolába,

Mint tudomány hajlékába.

Tentád, pennád, papirosad

Légyen, a leckéd olvassad.

Társaiddal ne veszekedj,

Hanem leckédből vetekedj.

Ne társalogj a rosszakkal,

Hanem csak a legjobbakkal.

Jól figyelmezz a leckédre,

Tanítódnak intésére.

Ha megdorgál, azt köszönd meg,

Ha megver is, ne utáld meg.

Tanulj gyorsan kis korodban,

Hasznát veszed nagy korodban.

A tenta, penna kiment a divatból s a tanító úr nádpálcája is ma már csak hírből ismert, de azért Sebess Pál tudott „valamit”!!!

Dimény József: Ingyen kegyelem

2012. 09. 25.     Ingyen kegyelem     Dimény József    

Dr. Pap Lajos szívsebész professzor tordai előadásában hallottam a szeretetnek egy - számomra érdekes – megközelítését.  Máshol is találkoztam e hármas felosztással, de magyarázata elég egyedi volt.  Az első a szerelem testi oldala, az érosz. Ez tiszta biokémia, a szerelem megváltoztatja, megszépíti az embert. A második a filia vagyis a barátság. A filia magasabb rendű mint az érosz. A szeretet harmadik, legmagasabb foka az agapé, amelyet magyarul így fogalmazott meg: ingyen kegyelem adása. Ezt addig nem hallottam így megfogalmazva. Mit jelent ez? Nézzük a példát a Nyomorultak című filmből. Főszereplője Jean Valjean, a szökött fegyenc, akit egy pap befogad a házába. Reggel, mikor keresi a vendéget, el van tűnve, a két értékes gyertyatartóval együtt. Amikor a zsandárok visszahozzák, hogy ellopta őket, a pap azt mondja, nem ellopta: én adtam oda. Ezzel megmenti és megváltoztatja életét. Ez az ingyen kegyelem! Hogyan lehet gyakorolni?

Ha az apámat megölték, fél országomat elrabolták, elárultak, nem várom meg, amíg bocsánatot kérnek, visszaadják. Kegyelmet adok, ingyen. Az adósom vagy, de szeretlek, ezért ingyen kegyelmet adok. Testvérem! Akarod-e, hogy ellenségeid jóvá legyenek? Hogy olyan környezetben élj, ahol szeretet van? Gyakorolj ingyen kegyelmet! Ha nem teszed meg, a haragnak, a viszálynak nem lesz vége!  Csak ezen a módón lehet megállítani a gyűlölet láncát. Kemény, de nagyszerű tanítás.

Rácz Mária: Mi lenne, ha...?

2012. 09. 22.     Mi lenne, ha...?     Rácz Mária    

Bár nem szívesen beszélünk róla, és szinte babonás rettegéssel próbáljuk elhessegetni magunktól a témát, ha mégis találkozunk vele, most hadd juttassam mégis eszedbe. Mi lenne, ha valami kizökkentene megszokott életritmusodból és -formádból? Mi lenne, ha kiderülne, hogy gyógyíthatatlan beteg vagy, hogy holnaptól megszűnik az állásod, vagy az, akit egy életre társadul választottál, egyszer csak mégis elhagyna? Ne hessegesd most el magadtól a gondolatot azzal, hogy „ugyan, hisz semmi jele annak, hogy beteg lennék, remekül érzem magam, a munkahelyemen pedig nélkülözhetetlen vagyok, és a társam sem panaszkodik rám, ha néha valóban el is hanyagolom”! Remélhetőleg az általam leírt esetek egyike sincs készülőben, hogy mindennapjaid csendes felszínét viharral korbácsolja hullámosra. Mégis – be kell látnod – téged is érhetnek bajok.

Mit tennél, ha mégis megtörténne? Gondolkoztál-e már ezen, van-e túlélési stratégiád? Ismerek embereket, akik új lakóhelyre költözve először azt próbálják kitalálni, hogyan menekülnének egy esetleges természeti csapás esetén, mit tennének, ha rabló hatolna be az otthonukba. Nem azt mondom, hogy teljes rettegésben kell élni, és ezáltal, mint önbeteljesítő jóslatot, minden elképzelt bajt magunkra vonni! De nem is zárkózhatunk el ezek lehetőségétől. Gondoljunk csak mindazokra az ismerőseinkre, akik szintén nem számítottak rá, és akikkel mégis megtörtént. Legyen tehát elképzelésünk arról, hogy hogyan próbálnánk életünket megszervezni betegség esetén, esetleg egy kis pénzt is próbálhatunk félretenni – bár most is kevés van –, a még szűkösebb időkre, illetve tudjuk azt, hogy milyen szálak fűznek egymáshoz, hogyan tudnánk egy kapcsolatot megerősíteni, vagy esetleg megszakítani. Mindennél persze sokkal fontosabb a megelőzés!

A bajok gondolatát elhessegető embert próbálom ébresztgetni, de nem feledkezhetünk meg azokról sem, akik sokszor a másik végletbe esnek. Nagymamám falujában, főként az idősebb nemzedék körében elterjedt az a – számomra meghökkentő – szokás, hogy előre megvásárolták a maguk számára a koporsót, szekrényükben már rég ott lóg a fekete ruha, amiben majd el kell temetni őket. Sokan a sírjukat is elkészíttették, ékes betűkkel felírták rá, hogy itt nyugszik ez és ez a személy, aki szerető édesanya vagy édesapa volt, sőt maguk ápolják a sírjukra ültetett virágokat, bizonyára mélyen gyászolva azt, aki majd benne fog megpihenni örökre, vagyis magukat.

Nem is kérek tehát többet: gondolkodj el néha azon, hogy „Mi lenne, ha...?”, és igyekezz mindent megtenni a bajok elkerülésére!

Lakatos Sándor: Álmos háromperces

 2012. 09. 21.     Álmos háromperces     Lakatos Sándor   

Amikor reggel felébred a család és indulna a nap, gyakran érzem, hogy a függőleges testtartás előtt még szükségem lenne néhány percre, esetleg órára, hogy ébredésem természetesnek mondható legyen. Ismeri ezt az érzést minden későn fekvő „éjjeli bagoly”. Ilyenkor, reggel a kommunikáció is nehezen megy, de megszokásból, vagy családi kedvességből megkérdezzük egymástól, hogy ki mi szépet álmodott az éjszaka.

C. G. Jung és tanítványai szerint az álom az egyén tudattalanjának nélkülözhetetlen kifejeződése. Az álom kizárólag álmodójához szól és kizárólag ő általa megfejthető egy, a minden személy esetében egyedi jelképrendszer alapján. A tudattalan az álmokon keresztül bírálja felül a tudatos rossz döntéseinket. A jungiánusok szerint az álmok iránti fogékonyság tanulható, sőt létfontosságú tudattalan mélységünk üzenetét értelmes gondolatainkkal egybe látni és értelmezni.

Az észak-amerikai indiánok ezt teljesen másképpen gondolták. Ők álomfogókat készítettek fűzfavesszőből és puha hálóból, amit madártollakkal és egyéb tárgyakkal díszítettek. Ezeket a fekvőhely felé helyezték, hogy az, hitük szerint távol tartsa a rossz álmokat. Az álomfogó megszűri az álmokat, a jókat az alvó fele útjukra bocsátja, a rosszakat szétszórja, hogy azok a hold fényénél megsemmisüljenek.

Ibn Isaq A próféta élete c. írásában olvasom, hogy Mohamedet álmában Gábriel angyal látogatta meg és egy brokátféle kendővel majdnem halálra szorongatta, hogy az írástudatlan Mohamed végül elolvassa a kendőre írt isteni üzenetet. Ez volt Mohamed prófétai elhívásának egyik legfontosabb pillanata. Mohamed világában ismeretlen volt az álomfogó hagyománya és ilyen megvilágításban nehéz megítélni, hogy mi számít jó és mi rossz álomnak.

Három és fél éves lányom álmairól szóló beszámolói ma még kiszámíthatóak. Vagy rózsaszín nyuszit álmodott, vagy az előző este olvasott mese valamelyik kedves szereplőjét álmodta meg. Néha irigylésre méltó lehet, hogy milyen kedves dolgokról álmodik egy boldog kisgyermek, de arra a következtetésre kellett jussak, hogy zsenge kora okán még nem tudja értelmezni az álmait. Amint kinyitotta szemét, teljesen eltűnik az álmok világa, és számára csupán reggeli közhely marad a „mit álmodtál kincsem” ásítós kérdésem.

Persze az is lehet, hogy az ágya felett lógó tekintélyes méretű álomfogó tartja távol tőle a rossz álmokat, és ezért olyan egyhangúan édes minden álma. Ezt most még nem tudhatom. Pedig olyan megnyugtató lenne biztosan tudni, hogy gyermekem minden álma édes és ringató. Talán eljön annak is az ideje, hogy elmondjam neki, hogy nincs azzal semmi baj, ha az ember nem mindig rózsaszín nyuszikat álmodik. Addig is maradok a saját álmaim értelmezésének próbálkozásaival és a jungiánus írások böngészésével.

Úristen! Most látom, hogy már megint elmúlt éjfél és reggel megint nehéz lesz az ébredés! Egye fene, ezt még elolvasom...