2012. 09. 28. Shana tova 5773! Orbán Erika
Hat évvel ezelőtt, amikor a Starr Kingen (Starr King School for the Ministry, Berkeley, CA, USA) életemben először részt vettem egy Rosh Hashanah (újév ünnepe; a teremtés kezdete, az év „feje”) ünnepségen, a zsidó vallási hagyományban való teljes járatlanságomról tanúskodott, hogy a taslech szertartás során, közösségileg hátravonulva az iskola udvarán levő, boldog aranyhalak otthonát képező díszkúthoz, a drága barchesz-„morzsa” (valójában jókora darab ünnepi fonott kalács) nagy részét mi – hasonlóan tudatlan öcsémmel és palesztin barátommal – szépen felcsipegettük. Már nem emlékszem, kollégáim akkor felvilágosítottak-e a rítus mögöttes jelentéséről, de így, utólag (olcsó vigasz) csak az enyhíti szégyenérzetem, hogy tudatlanságom bűnében nem voltam egyedül.
Erről az esetről két dolog jut eszembe: egyrészt az a szociálpszichológiai igazság, hogy az egyénnek könnyebb elviselnie külső (társadalmi) és belső (lelki) folyamatokat, ha nincs egyedül. Ez természetesen semmiféle értékítéletet, -választást nem tükröz. Másrészt emlékeztet a taslech mélyebb tartalmára, mely bizony megszívlelendő tanítás (vallásos) életvezetésünkre nézve. Mikeás próféta szavait ismételve (Mik 7, 19 „… a tenger mélyére dobja minden vétkünket” Rosh Hashanah napján elmennek a zsidók egy folyó/patak/tó partjára, és az ünnepi asztalon maradt, bűneiket szimbolizáló barchesz-morzsát a vízbe szórják; süllyedjenek el, tisztuljanak meg tőlük. Juhász Gyula a máramarosi zsidókat látva, A kis Tisza című versében örökít meg egy (főképp közép- és kelet-európai eredetű) taslechot:
„A hídon bús, kaftános raj mozog,
Ünnepi estén itt imádkozók,
Monoton dallam zsong a víz felett,
Kopottan, fázón ünnepel Kelet!”
Szoktuk mondani: a butaság nem szégyen, csak kellemetlen. Már, ha rendelkezik annyi önkritikával az ember, hogy fölismeri azt, és ezáltal tudatlansággá „szelídül”. Különben eheti mézeskalácsát, s ahelyett, hogy vízbe szórná, elengedné, elkerülné, újra meg újra beleszalad ugyanazon bűnökbe. A tudatlanság akkor válik szégyenné, butasággá, ha kizárólagosságot hirdető igazság (ál)arcába burkolózik; ha tagadja az emberségből fakadó vétkezés lehetőségét; ha hiányzik mellőle a megismerés kíváncsisága. Ha az elkövetett hibák, zsákutcák nem szolgálnak tanulságul. És ez már értékválasztás, és nem ment föl, ha (csordában csináljuk) nem vagyunk egyedül. Hiszen, ahogy Abraham Joshua Heschel tanítja: „Néhányan bűnösek, de mindannyian felelősek vagyunk.” A különbség látására segítsen a Mindenható, és mindnyájunkat egy jó évre írjon be és pecsételjen be! Boldog újévet – Shana tova 5773!
Hat évvel ezelőtt, amikor a Starr Kingen (Starr King School for the Ministry, Berkeley, CA, USA) életemben először részt vettem egy Rosh Hashanah (újév ünnepe; a teremtés kezdete, az év „feje”) ünnepségen, a zsidó vallási hagyományban való teljes járatlanságomról tanúskodott, hogy a taslech szertartás során, közösségileg hátravonulva az iskola udvarán levő, boldog aranyhalak otthonát képező díszkúthoz, a drága barchesz-„morzsa” (valójában jókora darab ünnepi fonott kalács) nagy részét mi – hasonlóan tudatlan öcsémmel és palesztin barátommal – szépen felcsipegettük. Már nem emlékszem, kollégáim akkor felvilágosítottak-e a rítus mögöttes jelentéséről, de így, utólag (olcsó vigasz) csak az enyhíti szégyenérzetem, hogy tudatlanságom bűnében nem voltam egyedül.
Erről az esetről két dolog jut eszembe: egyrészt az a szociálpszichológiai igazság, hogy az egyénnek könnyebb elviselnie külső (társadalmi) és belső (lelki) folyamatokat, ha nincs egyedül. Ez természetesen semmiféle értékítéletet, -választást nem tükröz. Másrészt emlékeztet a taslech mélyebb tartalmára, mely bizony megszívlelendő tanítás (vallásos) életvezetésünkre nézve. Mikeás próféta szavait ismételve (Mik 7, 19 „… a tenger mélyére dobja minden vétkünket” Rosh Hashanah napján elmennek a zsidók egy folyó/patak/tó partjára, és az ünnepi asztalon maradt, bűneiket szimbolizáló barchesz-morzsát a vízbe szórják; süllyedjenek el, tisztuljanak meg tőlük. Juhász Gyula a máramarosi zsidókat látva, A kis Tisza című versében örökít meg egy (főképp közép- és kelet-európai eredetű) taslechot:
„A hídon bús, kaftános raj mozog,
Ünnepi estén itt imádkozók,
Monoton dallam zsong a víz felett,
Kopottan, fázón ünnepel Kelet!”
Szoktuk mondani: a butaság nem szégyen, csak kellemetlen. Már, ha rendelkezik annyi önkritikával az ember, hogy fölismeri azt, és ezáltal tudatlansággá „szelídül”. Különben eheti mézeskalácsát, s ahelyett, hogy vízbe szórná, elengedné, elkerülné, újra meg újra beleszalad ugyanazon bűnökbe. A tudatlanság akkor válik szégyenné, butasággá, ha kizárólagosságot hirdető igazság (ál)arcába burkolózik; ha tagadja az emberségből fakadó vétkezés lehetőségét; ha hiányzik mellőle a megismerés kíváncsisága. Ha az elkövetett hibák, zsákutcák nem szolgálnak tanulságul. És ez már értékválasztás, és nem ment föl, ha (csordában csináljuk) nem vagyunk egyedül. Hiszen, ahogy Abraham Joshua Heschel tanítja: „Néhányan bűnösek, de mindannyian felelősek vagyunk.” A különbség látására segítsen a Mindenható, és mindnyájunkat egy jó évre írjon be és pecsételjen be! Boldog újévet – Shana tova 5773!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése