2011. 04. 01. Ibolya Kiss Zsuzsánna
Az imahét harmadik napján szolgáló vendéglelkésszel sétáltunk felfelé a templomhoz. András bácsi nem messze előttünk a járdáról lehajolva ibolyát szedett. Furcsa, szokatlan látvány volt, amint egy öregember a lila ibolyatengerben csodálattal elmerülve válogatja a legszebbeket.
– Virágot szed, András bácsi? – kérdeztem, jobb híján.
– Hát, megértük még egyszer ezt is, tiszteletes asszony.
Arra gondoltam, vajon mi késztet egy idős embert arra, hogy azokig a kis virágokig lehajoljon, amikor a járás is sokszor fájdalmat okoz. A virág maga? Vagy talán a tavasz? Mert a szépség és a tavasz megérint mindenkit, életkortól függetlenül. Súg valamit, mindenki fülébe mást.
Kedves látvány volt, könyveltem el magamban. Aztán, amint felértünk a templomhoz, elterelődtek a gondolataim az ibolyákról és András bácsiról. A vendéglelkészt felvilágosítottam a helyi szokásokról, egyeztettünk a dalárdával az énekeket illetően, sebtében megvitattunk egy-két aktuális eseményt, aztán már húzták is össze.
Beérkezve a templomba, elfoglaltam helyemet. A csendes imámra azonban nem tudtam összpontosítani, ugyanis elterelte a figyelmemet néhány szál ibolya, amely a padon, az énekeskönyv mellett várt.
Köszönöm! Azt is, hogy újabb tavaszt érhettem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése