2011. 04. 06. Por és piszok Pál János
A por, a kosz a háziasszonyok réme. Gyakran hallani őket panaszkodni: bármit is tesznek, bárhogy is iparkodnak, szinte értelmetlen a munkájuk, mivel a por úgyis pillanatok alatt, ismételten belepi az általuk gondosan megtakarított tárgyat. Hiábavaló bármiféle trükközés, fáradozhatnak naphosszat, semmi látszatja munkájuknak. Érthetetlen! – fűzik hozzá sokszor méltatlankodva, miközben maguk is tudják, hogy mindez az élet rendje: törvényszerűség az, hogy a por, a kosz rátelepszik mindenre, mert ez a természete.
Nemcsak a tárgyak esetében érvényesül azonban ez a törvényszerűség. Tudjuk jól, hogy az emberi szív is állandó porosodásnak van kiszolgáltatva. A gyarlóság, gonoszság porszemcséi percről percre szállnak alá és mérgezik a szívet, az élet kútfőjét.
Hasonlóképpen a közösségi élet is állandóan porosodik, koszolódik. Néha érthetetlen és sokszor bosszantó, de rendeltetésszerű és természetes, hogy a „salak” a közéletben is állandóan jelen van, hogy ösztönösen vonzódik ahhoz, mint vaspor a mágneshez.
A ház tisztasága a háziasszony igényességétől függ. A szív tisztasága az azt hordozó egyén önbecsülésétől, a közéleté a közösség öntudatától, lelki tisztaságától.
Törvényszerűség életünkben a por, a kosz állandó jelenléte, hogy mindent belep és bemocskol. Az élet, az ember kötelessége lenne azonban, hogy a piszkot, az egyéni, közösségi gyarlóságot eltakarítsa, hogy vállalja a sziszifuszi munkát... De ehhez néha Isten felé is fel kellene emelni a tekintetet, és ezáltal érezni ezt a belső lelki „kényszert”...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése