2012. 06. 03. Elmúlt június 1. Fülöp Dezső Alpár
Tavasszal ünnepeltük a nőket, mert szépek. Aztán májusban ünnepeltük az édesanyákat, mert mindannyiunknak ők adtak életet. Most június 1-én ünnepeltük a gyermekeinket, mert a miénkek ők, akiknek életet adtunk, és akiket az életbe elindítunk. A nő számunkra (férfiak számára) az Istentől kapott társ, akit a Fennvaló azért teremt, mert „nem jó az embernek egyedül lenni...” s mi választjuk őt társul egy életre. A mindenkori édesanya a mindenkori gyermek számára igazából az isteni gondviselés megtestesítője: amikor a gyermek tehetetlen, ő vigyáz rá; amikor a gyermeknek védő karokra van szüksége, akkor az anya öleli át. S mit is mondjunk a legnagyobb csodáról, a születésről, amelynek rendjén a teremtés újra és újra, minden gyermek életében megismétlődik! A mindenkori gyermek pedig az ő szülője számára az Istentől kapott áldás, a családnak kiegészítője, akiért élünk, akiért áldozunk, akiért mindent megteszünk.
Ha végiggondoljuk az előbbieket, akkor láthatjuk: a nőben, a szülőben, a gyermekben tulajdonképpen szeretteinket ünnepeljük. Azért ünnepeljük őket, mert a szívünkhöz közel állnak, mert ők a miénkek, s eme birtokviszonyunk a szeretetben mutatkozik meg.
Gyermeknap lévén a legközelebb, inkább a gyeremekeket emlegetem. Büszkék vagyunk rájuk és örvendünk, ha látjuk, hogy szépen fejlődnek, gyarapodnak testben, lélekben, szellemben. Pedig tudjuk, hogy nem magunknak neveljük őket. Eljön majd az idő, amikor kiröppennek a családi fészekből...
Most az idén gyermeknap tájékán sokfelé szólal meg utoljára az iskolacsengő. Sok gyermek számára kicsengetnek. Édesanyák könnyes szemmel veszik tudomásul, hogy legalábbis hivatalosan a csemetéjük felnőtt. A virágok sokasága mértékegységgé minősül, s mutatja, mennyire vagyunk szeretettek. Fura, hogy még azok a gyermekek is nosztalgiáznak, akik inkább kerülni szerették a sulit, mintsem látogatni. Mert mindenki érzi és átérzi a helyzet komolyságát: a gyermek felnőtt, a lányból nő, a fiúból férfi lett. Egy pillanat erejéig jó megállni, visszatekinteni, számbavenni, hogy hol vannak a barátok, az életben kire számíthat valaki, s általában összegezni, hogy mi van a tarsolyunkkban ahhoz, hogy megállhassuk a helyünket a továbbiakban.
Gyermekek szomorú arccal éneklik: Ballag már a vén diák... Szülők imádkoznak, hogy a jó Isten megsegítse magzataikat. Tanárok büszkék, mert e gyermekek egy-egy kicsit az övék is, s mindannyian kívánjuk a ballagóknak, hogy Isten áldása legyen velük, adjon nekik mindent, amiben szükséget szenvednének.
Tavasszal ünnepeltük a nőket, mert szépek. Aztán májusban ünnepeltük az édesanyákat, mert mindannyiunknak ők adtak életet. Most június 1-én ünnepeltük a gyermekeinket, mert a miénkek ők, akiknek életet adtunk, és akiket az életbe elindítunk. A nő számunkra (férfiak számára) az Istentől kapott társ, akit a Fennvaló azért teremt, mert „nem jó az embernek egyedül lenni...” s mi választjuk őt társul egy életre. A mindenkori édesanya a mindenkori gyermek számára igazából az isteni gondviselés megtestesítője: amikor a gyermek tehetetlen, ő vigyáz rá; amikor a gyermeknek védő karokra van szüksége, akkor az anya öleli át. S mit is mondjunk a legnagyobb csodáról, a születésről, amelynek rendjén a teremtés újra és újra, minden gyermek életében megismétlődik! A mindenkori gyermek pedig az ő szülője számára az Istentől kapott áldás, a családnak kiegészítője, akiért élünk, akiért áldozunk, akiért mindent megteszünk.
Ha végiggondoljuk az előbbieket, akkor láthatjuk: a nőben, a szülőben, a gyermekben tulajdonképpen szeretteinket ünnepeljük. Azért ünnepeljük őket, mert a szívünkhöz közel állnak, mert ők a miénkek, s eme birtokviszonyunk a szeretetben mutatkozik meg.
Gyermeknap lévén a legközelebb, inkább a gyeremekeket emlegetem. Büszkék vagyunk rájuk és örvendünk, ha látjuk, hogy szépen fejlődnek, gyarapodnak testben, lélekben, szellemben. Pedig tudjuk, hogy nem magunknak neveljük őket. Eljön majd az idő, amikor kiröppennek a családi fészekből...
Most az idén gyermeknap tájékán sokfelé szólal meg utoljára az iskolacsengő. Sok gyermek számára kicsengetnek. Édesanyák könnyes szemmel veszik tudomásul, hogy legalábbis hivatalosan a csemetéjük felnőtt. A virágok sokasága mértékegységgé minősül, s mutatja, mennyire vagyunk szeretettek. Fura, hogy még azok a gyermekek is nosztalgiáznak, akik inkább kerülni szerették a sulit, mintsem látogatni. Mert mindenki érzi és átérzi a helyzet komolyságát: a gyermek felnőtt, a lányból nő, a fiúból férfi lett. Egy pillanat erejéig jó megállni, visszatekinteni, számbavenni, hogy hol vannak a barátok, az életben kire számíthat valaki, s általában összegezni, hogy mi van a tarsolyunkkban ahhoz, hogy megállhassuk a helyünket a továbbiakban.
Gyermekek szomorú arccal éneklik: Ballag már a vén diák... Szülők imádkoznak, hogy a jó Isten megsegítse magzataikat. Tanárok büszkék, mert e gyermekek egy-egy kicsit az övék is, s mindannyian kívánjuk a ballagóknak, hogy Isten áldása legyen velük, adjon nekik mindent, amiben szükséget szenvednének.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése