2012. 06. 06. Boldogság, gyere haza Molnár Imola
Gyakran úgy érzi az ember, hogy messze van a boldogság, sőt csak máshoz tartozik, mert az más privilégiuma. Az én boldogságom másnál lakik, nem az én ajtómon jön be minden reggel mosolyogva, nem az én párnámra hullat álomport.
Vagy talán mégis? Igen, mégiscsak itt kell lennie valahol. Talán egy régi boríték mélyén lapul, vagy a kávé ízében rejtezik, esetleg inkább a régi kabátom zsebében kellene keresnem? Inkább az ösztöneimre hagyatkozom...leülök csendben, lehunyom a szemem és akkor biztosan megjelenik egy hely, ahol megláthatom...Igen, megvan. De csak akkor látom, ha nem a nap fényénél keresem, hanem lehunyt szemem csendes sötétjében, mert lassan szertefoszlik a sötétség és megjelensz Te, aki mosolyogva nézel rám. Egy szót sem szólsz, csak tekinteted beszél. Elmondja, hogy jól vagy, minden rendben veled, és leülsz mellém.
Emlékszel? – kérdezed, és én válaszolok: igen, és egy mosoly kíséretében elbeszéljük azt, ami mindkettőnkben nyomot hagyott, ami jó volt neked, és nekem is...és boldog vagyok, mert itt vagy, hisz mindegy, hogy barátsággal rázunk-e kezet, vagy hosszasan öleljük át egymást, a lényeg, hogy valami összeköt kettőnket: barátság, szeretet, szerelem, egy közös emlék, vagy együtt megélt fájdalom. Nem számít mi az, csupán az lényeges, hogy a tudat: vagy nekem, boldoggá tesz.
Már egyértelmű, hogy nem kell várnom sem rád, sem a meghitt boldogság állapotára, hogy egy napon majd „betoppantok” hozzám, hiszen itt vagytok, velem vagytok, bennem vagytok, a részem lettetek...
Gyakran úgy érzi az ember, hogy messze van a boldogság, sőt csak máshoz tartozik, mert az más privilégiuma. Az én boldogságom másnál lakik, nem az én ajtómon jön be minden reggel mosolyogva, nem az én párnámra hullat álomport.
Vagy talán mégis? Igen, mégiscsak itt kell lennie valahol. Talán egy régi boríték mélyén lapul, vagy a kávé ízében rejtezik, esetleg inkább a régi kabátom zsebében kellene keresnem? Inkább az ösztöneimre hagyatkozom...leülök csendben, lehunyom a szemem és akkor biztosan megjelenik egy hely, ahol megláthatom...Igen, megvan. De csak akkor látom, ha nem a nap fényénél keresem, hanem lehunyt szemem csendes sötétjében, mert lassan szertefoszlik a sötétség és megjelensz Te, aki mosolyogva nézel rám. Egy szót sem szólsz, csak tekinteted beszél. Elmondja, hogy jól vagy, minden rendben veled, és leülsz mellém.
Emlékszel? – kérdezed, és én válaszolok: igen, és egy mosoly kíséretében elbeszéljük azt, ami mindkettőnkben nyomot hagyott, ami jó volt neked, és nekem is...és boldog vagyok, mert itt vagy, hisz mindegy, hogy barátsággal rázunk-e kezet, vagy hosszasan öleljük át egymást, a lényeg, hogy valami összeköt kettőnket: barátság, szeretet, szerelem, egy közös emlék, vagy együtt megélt fájdalom. Nem számít mi az, csupán az lényeges, hogy a tudat: vagy nekem, boldoggá tesz.
Már egyértelmű, hogy nem kell várnom sem rád, sem a meghitt boldogság állapotára, hogy egy napon majd „betoppantok” hozzám, hiszen itt vagytok, velem vagytok, bennem vagytok, a részem lettetek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése