2012. 10. 25. Kutak Lakatos Sándor
Székelykeresztúr közelében található Erzsébet kútja. Ez egy hűs vizű forrás, ahova a környékbeliek előszeretettel járnak ki korsókat és pillepalackokat friss vízzel megtölteni. A forrás nemzeti színekkel díszített homlokzata mellett kellemes árnyékos hely van, ahol a padon megpihenő ember arra jártában nyugodt lélekkel élvezheti az erdőszél kellemes hangulatát. A forrás vizének minősége felér bármelyik cégéres bolti „lapos vízzel”, és talán nem szégyen kimondani, hogy bizony egy jelentős anyagi tehertől mentesíti a forrás a családi kincstárat.
Talán azért is szeretek ide járni családommal együtt, mert Erzsébet kútja eszembe juttatja a nagyanyám kertje végében található „Kicsi kutat”. Így nevezik azt az olthévízi forrást, ahonnan gyermekkoromban a dolgozni induló falusi emberek vizet merítettek, hogy a hőség és a munka fáradsága okozta szomjukat oltani tudják a megmunkálandó földeken. Nagyanyámtól sokszor hallottam, hogy nagyapám és a szomszédban lakó férfiak évente takarították a forrás aknáját és környékét, hogy a falunak tiszta legyen a forrása. Ezt becsületbeli kötelességüknek tartották. A forrás tisztítása generációkon keresztül természetes feladata volt a környéken lakóknak. Ma már nem hiszem, hogy bárki feladatának tartaná ezt a munkát, mert ez ugye köztulajdon.
Erzsébet kútjánál nemrég, még alig pár perces megállóval elintéztük a víztartalék beszerzését, mert a forrás bőséggel ontotta magából a természetes kincset, ma már egyre gyakoribb, hogy a húsz-harmincliternyi víz negyven-ötven percig csordogál bele az edényekbe. Hetek óta azt látom, hogy az emberek szinte állandó jelleggel csoportosan üldögélnek a forrás melletti padon, és aggódva nézik, ahogy napról napra elapad a forrás. A forráslátogatók beszélgetnek a napi dolgokról, és közösségben hüledeznek a víztelenség kíméletlen tényén. A mai társadalomban sajnos ennek a közösségteremtő erőnek is örvendeni kell. Az elmúlt napokban többször kimentem a forráshoz, de annyi ember üldögélt a forrás körül, hogy egyszerűen nem volt időm a soromat kivárni.
Nincs ínyemre, de akaratlanul is a védizmus mitikus démonszerű sárkányalakja, Vritra jut eszembe, aki a tunyaság és a rendetlenség megszemélyesítője. Nevének jelentése torlasz, akadály. A hindu mítoszok szerint ő az, aki rabul ejtette az esőt és a folyóvizeket. Vritrának nincs keze és nincs lába, csak sziszegő hangja. Kártékony, gonosz démon, ami a vízben és a sötétségben rejtőzködik, és visszatartja az esőt, hogy szárazságot támasszon a földön.
A Rig-Véda szerint Vritra végül legyőzetett a mindeneket uraló Indra főisten által, de vajon eljön valaha az ideje annak, hogy az ősi mítoszok démonjait felismerjük önmagunkban?
Mert miközben időhiányra hivatkozva a bolti vízvásárt tervezem, elborzadok, ha belegondolok abba, hogy mi történne velünk, ha egy szép napon mindannyian kizárólag a természet forrásainak használatára kényszerülnénk vissza, és például a kutakhoz való kijárás nem „kellemetes” természetjárás, hanem létkérdés lenne. Azt kérdezem magamtól, hogy mi lesz itt, ha egyik napról a másikra az anyatermészethez leszünk kénytelenek térden csúszva és könyörögve visszatérni? Mi lesz velünk, ha hamarosan azzal találjuk szembe magunkat, hogy a forrásaink gondozatlanok, kiszáradtak az esőhiány miatt, és a kutak helyén fertőz a békanyálas szemétdomb?
Talán azért is szeretek ide járni családommal együtt, mert Erzsébet kútja eszembe juttatja a nagyanyám kertje végében található „Kicsi kutat”. Így nevezik azt az olthévízi forrást, ahonnan gyermekkoromban a dolgozni induló falusi emberek vizet merítettek, hogy a hőség és a munka fáradsága okozta szomjukat oltani tudják a megmunkálandó földeken. Nagyanyámtól sokszor hallottam, hogy nagyapám és a szomszédban lakó férfiak évente takarították a forrás aknáját és környékét, hogy a falunak tiszta legyen a forrása. Ezt becsületbeli kötelességüknek tartották. A forrás tisztítása generációkon keresztül természetes feladata volt a környéken lakóknak. Ma már nem hiszem, hogy bárki feladatának tartaná ezt a munkát, mert ez ugye köztulajdon.
Erzsébet kútjánál nemrég, még alig pár perces megállóval elintéztük a víztartalék beszerzését, mert a forrás bőséggel ontotta magából a természetes kincset, ma már egyre gyakoribb, hogy a húsz-harmincliternyi víz negyven-ötven percig csordogál bele az edényekbe. Hetek óta azt látom, hogy az emberek szinte állandó jelleggel csoportosan üldögélnek a forrás melletti padon, és aggódva nézik, ahogy napról napra elapad a forrás. A forráslátogatók beszélgetnek a napi dolgokról, és közösségben hüledeznek a víztelenség kíméletlen tényén. A mai társadalomban sajnos ennek a közösségteremtő erőnek is örvendeni kell. Az elmúlt napokban többször kimentem a forráshoz, de annyi ember üldögélt a forrás körül, hogy egyszerűen nem volt időm a soromat kivárni.
Nincs ínyemre, de akaratlanul is a védizmus mitikus démonszerű sárkányalakja, Vritra jut eszembe, aki a tunyaság és a rendetlenség megszemélyesítője. Nevének jelentése torlasz, akadály. A hindu mítoszok szerint ő az, aki rabul ejtette az esőt és a folyóvizeket. Vritrának nincs keze és nincs lába, csak sziszegő hangja. Kártékony, gonosz démon, ami a vízben és a sötétségben rejtőzködik, és visszatartja az esőt, hogy szárazságot támasszon a földön.
A Rig-Véda szerint Vritra végül legyőzetett a mindeneket uraló Indra főisten által, de vajon eljön valaha az ideje annak, hogy az ősi mítoszok démonjait felismerjük önmagunkban?
Mert miközben időhiányra hivatkozva a bolti vízvásárt tervezem, elborzadok, ha belegondolok abba, hogy mi történne velünk, ha egy szép napon mindannyian kizárólag a természet forrásainak használatára kényszerülnénk vissza, és például a kutakhoz való kijárás nem „kellemetes” természetjárás, hanem létkérdés lenne. Azt kérdezem magamtól, hogy mi lesz itt, ha egyik napról a másikra az anyatermészethez leszünk kénytelenek térden csúszva és könyörögve visszatérni? Mi lesz velünk, ha hamarosan azzal találjuk szembe magunkat, hogy a forrásaink gondozatlanok, kiszáradtak az esőhiány miatt, és a kutak helyén fertőz a békanyálas szemétdomb?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése