2012. 10. 26. Az Otthon fokozatai Orbán Erika
Vannak emberek, akik úgy nőnek föl, hogy 15-20 éves korukig már sokat költöznek, különböző városokban, országokban, netán földrészeken élnek. Azt gondolnánk, hogy bennük nem alakul ki az „otthon” tudata és érzése. Ilyen személyekkel beszélgetve, valamennyien beszámoltak arról, hogy más-más okok miatt ugyan, de mindannyiukban él egy hely, egy ház, egy utca, város.... ami „az otthonként” vésődött beléjük. Van, aki kamaszévei helyszínére emlékszik ekképp, más egy kedves dadus/személy miatt, megint mások, mert „abból a gyerekszobából lehetett legjobban látni a csillagokat”. És van, aki egyszerűen, mert boldog éveket élt meg egy bizonyos helyen, szüleivel, esetleg nagyszüleivel együtt.
Az otthon mást és mást jelent különböző élethelyzetünkben, és mindannyiunk számára. S, hogy éppen mit, azt nagyban meghatározza, milyen a viszonyunk hozzá; hol vagyunk tágas e világban hozzá képest, és, hogy vagyunk ott, ahol vagyunk.
Sokszor elmondtam, az, hogy hová megyek haza, attól függ, hol vagyok. Amikor más földrészen voltam, és leszállt a gép valamely európai reptéren, már kicsit otthon éreztem magam.
Nem tudom, hogy van a kedves Olvasó, de az én lelkemben az „otthon”nak van egy melléknévi jelentése; s mint ilyen, fokozható. Érzéseimet hidegen hagyja a magyar nyelvtan szabályrendszere, és számomra igenis létezik: otthon, otthonabb és legotthonabb. Mely nem otthonos, és nem otthonias!
Szóval, én otthon vagyok Európában. De, ha Romániát, mondjuk, nyugat felől közelítem meg, és átlépem az országhatárt, akkor még „otthonabb” vagyok Erdélyben. Éveken át szintén „otthonabb” voltam Székelyudvarhelyen, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön; azokban a városokban, ahol éltem. És természetesen Székelykeresztúron, ahol fölnőttem, és ahol szüleim is élnek. A legotthonabb helyem pedig Magyarzsákod; egy mákszemnyi falu, valahol a Kis-Küküllő folyásának bal partján, ahogy neve meséli, mint egy zsák alján, egy völgy fenekén.
Az én Otthon-gyökereim oda nyúlnak. Két élő nagyanyám pumpálja sejtjeimbe az erőt, hogy messzire nyúlt (vágy)ágaimban/ álmaimban is (meg)emlékezzek létükre és a belőlük fakadó Otthonok Otthonára. És, ha már nem lesznek, akkor is tudjam, hogy vannak; ott vannak, hiszen csak oda térnek meg, a templomdomb oldalába, az örök hazába...
Vannak emberek, akik úgy nőnek föl, hogy 15-20 éves korukig már sokat költöznek, különböző városokban, országokban, netán földrészeken élnek. Azt gondolnánk, hogy bennük nem alakul ki az „otthon” tudata és érzése. Ilyen személyekkel beszélgetve, valamennyien beszámoltak arról, hogy más-más okok miatt ugyan, de mindannyiukban él egy hely, egy ház, egy utca, város.... ami „az otthonként” vésődött beléjük. Van, aki kamaszévei helyszínére emlékszik ekképp, más egy kedves dadus/személy miatt, megint mások, mert „abból a gyerekszobából lehetett legjobban látni a csillagokat”. És van, aki egyszerűen, mert boldog éveket élt meg egy bizonyos helyen, szüleivel, esetleg nagyszüleivel együtt.
Az otthon mást és mást jelent különböző élethelyzetünkben, és mindannyiunk számára. S, hogy éppen mit, azt nagyban meghatározza, milyen a viszonyunk hozzá; hol vagyunk tágas e világban hozzá képest, és, hogy vagyunk ott, ahol vagyunk.
Sokszor elmondtam, az, hogy hová megyek haza, attól függ, hol vagyok. Amikor más földrészen voltam, és leszállt a gép valamely európai reptéren, már kicsit otthon éreztem magam.
Nem tudom, hogy van a kedves Olvasó, de az én lelkemben az „otthon”nak van egy melléknévi jelentése; s mint ilyen, fokozható. Érzéseimet hidegen hagyja a magyar nyelvtan szabályrendszere, és számomra igenis létezik: otthon, otthonabb és legotthonabb. Mely nem otthonos, és nem otthonias!
Szóval, én otthon vagyok Európában. De, ha Romániát, mondjuk, nyugat felől közelítem meg, és átlépem az országhatárt, akkor még „otthonabb” vagyok Erdélyben. Éveken át szintén „otthonabb” voltam Székelyudvarhelyen, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön; azokban a városokban, ahol éltem. És természetesen Székelykeresztúron, ahol fölnőttem, és ahol szüleim is élnek. A legotthonabb helyem pedig Magyarzsákod; egy mákszemnyi falu, valahol a Kis-Küküllő folyásának bal partján, ahogy neve meséli, mint egy zsák alján, egy völgy fenekén.
Az én Otthon-gyökereim oda nyúlnak. Két élő nagyanyám pumpálja sejtjeimbe az erőt, hogy messzire nyúlt (vágy)ágaimban/ álmaimban is (meg)emlékezzek létükre és a belőlük fakadó Otthonok Otthonára. És, ha már nem lesznek, akkor is tudjam, hogy vannak; ott vannak, hiszen csak oda térnek meg, a templomdomb oldalába, az örök hazába...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése