2012. október 20., szombat

Lőrinczy Zsolt Bendegúz: Mese és valóság

2012. 10. 20.     Mese és valóság     Lőrinczy Zsolt Bendegúz    

Messze-messze, valahol a Székelyföld szívében, Homoródalmás határában van egy szép nagy kerek-erdő. Úgy hívják, hogy Zengő-bongó erdő, mert ha a Hargita felől csak egy kis szellő támad, a bokrok és fák ágai megmozdulnak és leveleik olyan szépen zenélnek, hogy a világ legjobb szimfonikus zenekarai is irigykednek.

Így kezdem minden mesémet a Zengő-bongó erdőről és lakóiról az alig több mint két éves kis unokámnak. Rám csodálkozó szemeiben látom, hogy a falevelek mozgását utánozó ujjaimat figyelve, hisz ennek a zenének a létezésében. Azt természetesen nem tudhatja, hogy meghallásához nem fülekre, hanem lélekre van szükség.

Az én lelkemben dalolnak az almási papilakhoz tartozó kert – ma már nem létező − egres és ribizli bokrai, zenél a felejthetetlen ízű batul és aranypármen almafák és a hatalmas ősi diófák lombja. Képzeletben felsétálva a kert mögötti Gál hegy lövészárkok szabdalta kopasz tetejére, hallom a Nagymál és a Szármány fenyőfáinak hangját. Közben odahallatszik a falut átszelő Kis-Homoród és a távoli Vargyas vizének csilingelése és megszólalnak az Orbán Balázs barlanghoz vezető sziklafalak kőoszlopainak orgonasípjai. A csodálatos szimfónia végén megkondul a falu fölé emelkedő unitárius templomunk imára hívó nagy harangja.

Összekulcsolom kezem, és hálát adok Istenemnek, hogy képessé tett ennek a zenének a megértésére.

Segíts, Istenem, hogy egyszerű meséimmel hozzájárulhassak a hazaszeretet érzésének kialakításához Hunor Botondban, és akkor felnőttként ő is meg fogja hallani a szülőföld zenéjét.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése