2012. 10. 19. Mit hagy maga mögött az ember? Molnár Imola
Kedves olvasó, mindenek előtt, kérlek, indítsd el a videót, dőlj hátra és úgy olvasd tovább.
Bármennyire is próbálom nyugtatni magam, hogy MÉG csak október közepe van, kénytelen vagyok elismerni, hogy ez MÁR október, s a kékes-szürke melankóliában ez lassan az esztendő végével egyenlő. Igaz, hogy még egész hónapok vannak hátra az évkiértékelős, fogadalomtevős, pezsgőpárás újévig, de ebben az időszakban akarva-akaratlanul elkap az érzés, hogy megint eltelik..., megint vége, ...már nem lesz verőfényes napsütés, ...jobb, ha megbarátkozom a csípős mosolyú Szélúrfival,...jobb, ha elkezdek számot adni arról, amit magam mögött hagyok. Talán túl korai,...talán sosem lehet időben elkezdeni...
Amikor ennek tényleg ideje lenne, akkor nagyjából mindenki azzal foglalkozik, hogy készülni kell az ünnepre, takarítani kell, pénzt kell gyűjteni, dekorációt kell készíteni, kalácsot kell sütni, el kell bújni fát díszíteni, vendéget kell fogadni, pihenni kell, túl kell élni az ünnepi pörgést, jó helyet, jó társaságot kell keresni szilveszterre, s mindezt persze idejében el kell kezdeni. Nos, ez az, amiért talán ilyentájt kell (ha kell?) végiggondolni, hogy mit hagy az ember maga mögött, mit tett vagy mit nem, hogyan élte le egy újabb évi életét.
Hogy mennyi minden belefér egy évbe, azt talán nem is lehet felsorolni egyenként, és valószínűleg nem is kell. De szükséges átgondolni, hogy mit hagyunk magunk mögött.
Ahol az ember egyszer eljár, ott lábnyomai örökre beleégnek a deszkába, betonba, földbe. Nem véletlenül kopnak meg a lépcsők az emberek lábai alatt, nem véletlenül simák az ösvények...
Ahová bemegy, ott otthagyja kedélyét, illatát, hangulatát, nem véletlenül emlékeznek ránk az emberek megnyilvánulásunk s az általunk keltett hangulat alapján...
Amit egyszer kimondunk valakinek, az mindig vele marad, nem véletlenül kezdjük el egymásnak az ilyen mondatokat: „Egyszer azt mondtad nekem, hogy...”
Amit egyszer megérintettél, az magán hordozza nyomodat: a házad, ruháid, két kezed munkája, gyermeked, ajtód kilincse, nem véletlenül mesél rólad szavak nélkül az életed, a mindennapjaid.
Ősz van, október van, tagadhatatlanul közeleg az esztendő vége, tagadhatatlanul lassan ismét végigéltél egy nagyon hosszú, s mégis oly gyorsan tovatűnő rövidke évet. Hogy mi volt benne, tudod, hogy hogyan volt, tudod...Talán túl korai még búcsúztatni, de míg el nem kap az őszi depi, s már előre bele nem fáradsz az évvégi hajtásba, áldozz néhány percet a tetteidnek, eredményeidnek, még magukra várató elképzeléseidnek, szavaidnak, mosolyoknak és összevont szemöldököknek, melyeket te csaltál elő, áldozz néhány percet a világtörténetben hagyott újabb nyomaidnak...
Kedves olvasó, mindenek előtt, kérlek, indítsd el a videót, dőlj hátra és úgy olvasd tovább.
Bármennyire is próbálom nyugtatni magam, hogy MÉG csak október közepe van, kénytelen vagyok elismerni, hogy ez MÁR október, s a kékes-szürke melankóliában ez lassan az esztendő végével egyenlő. Igaz, hogy még egész hónapok vannak hátra az évkiértékelős, fogadalomtevős, pezsgőpárás újévig, de ebben az időszakban akarva-akaratlanul elkap az érzés, hogy megint eltelik..., megint vége, ...már nem lesz verőfényes napsütés, ...jobb, ha megbarátkozom a csípős mosolyú Szélúrfival,...jobb, ha elkezdek számot adni arról, amit magam mögött hagyok. Talán túl korai,...talán sosem lehet időben elkezdeni...
Amikor ennek tényleg ideje lenne, akkor nagyjából mindenki azzal foglalkozik, hogy készülni kell az ünnepre, takarítani kell, pénzt kell gyűjteni, dekorációt kell készíteni, kalácsot kell sütni, el kell bújni fát díszíteni, vendéget kell fogadni, pihenni kell, túl kell élni az ünnepi pörgést, jó helyet, jó társaságot kell keresni szilveszterre, s mindezt persze idejében el kell kezdeni. Nos, ez az, amiért talán ilyentájt kell (ha kell?) végiggondolni, hogy mit hagy az ember maga mögött, mit tett vagy mit nem, hogyan élte le egy újabb évi életét.
Hogy mennyi minden belefér egy évbe, azt talán nem is lehet felsorolni egyenként, és valószínűleg nem is kell. De szükséges átgondolni, hogy mit hagyunk magunk mögött.
Ahol az ember egyszer eljár, ott lábnyomai örökre beleégnek a deszkába, betonba, földbe. Nem véletlenül kopnak meg a lépcsők az emberek lábai alatt, nem véletlenül simák az ösvények...
Ahová bemegy, ott otthagyja kedélyét, illatát, hangulatát, nem véletlenül emlékeznek ránk az emberek megnyilvánulásunk s az általunk keltett hangulat alapján...
Amit egyszer kimondunk valakinek, az mindig vele marad, nem véletlenül kezdjük el egymásnak az ilyen mondatokat: „Egyszer azt mondtad nekem, hogy...”
Amit egyszer megérintettél, az magán hordozza nyomodat: a házad, ruháid, két kezed munkája, gyermeked, ajtód kilincse, nem véletlenül mesél rólad szavak nélkül az életed, a mindennapjaid.
Ősz van, október van, tagadhatatlanul közeleg az esztendő vége, tagadhatatlanul lassan ismét végigéltél egy nagyon hosszú, s mégis oly gyorsan tovatűnő rövidke évet. Hogy mi volt benne, tudod, hogy hogyan volt, tudod...Talán túl korai még búcsúztatni, de míg el nem kap az őszi depi, s már előre bele nem fáradsz az évvégi hajtásba, áldozz néhány percet a tetteidnek, eredményeidnek, még magukra várató elképzeléseidnek, szavaidnak, mosolyoknak és összevont szemöldököknek, melyeket te csaltál elő, áldozz néhány percet a világtörténetben hagyott újabb nyomaidnak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése