Tófalvi Tamás: Az ünnep te magad vagy

2011. 02. 09. Az ünnep te magad vagy Tófalvi Tamás

Az ünnepek mérföldkövek életünkben, felszabdalják múló időnk lineáris egyhangúságát, és újra, meg újra értelmet adnak a megállásnak, megpihenésnek. Olyan pillanat-töredékek, amelyek rövid időre elfeledtetik velünk a hétköznapok gondjait, felmelegítik az embertársainkkal ellangyosodott kapcsolatainkat, megerősítenek, feltöltenek és mindezek mellett sokszor ujjal mutogatnak azokra, akik közelebb kerültek hozzánk, vagy távolabb sodródtak tőlünk.

Azt szoktuk mondani, hogy olyan az ünnep, amilyenné mi magunk tesszük. Ezt átértelmezve bátran kijelenthetjük, hogy az ünnep mi magunk vagyunk. Az ünnep te magad vagy, mert semmivel sem lesz jobb, avagy szebb, ha te nem akarod, hogy az legyen, és egyetlen érzésnyivel sem lesz meghatóbb vagy szürkébb, mint ahogyan önmagad formálod.

Nemrégen születésnapot ünnepeltem, és az ember ezen pöffeszkedő napja attól szebb, attól több, mint bármelyik más, hogy elkezdi jobban, erősebben érzékelni az emberekkel való kapcsolatait. Hiszen ilyenkor derül ki, hogy kik is azok, akiknek fontosak vagyunk, kik azok, akiknek eszébe jutunk, bár egyetlen rövid köszöntés, egy sóhajtásnyi Isten éltessen erejéig. Lehullnak az álarcok, és önnön mezítelenségében az ember önmagát árulja el azzal, hogy hazudott, amikor valakit fontosnak titulált. Mert sosem az szüli igazán a kellemes érzéseket, hogy téged ünnepelnek, sosem az simogatja arcodra a mosolyt, hogy ez csak a te napod, hanem a tudat, hogy vannak emberek, vannak körülötted olyan barátok és kedves ismerősök, akik tényleg osztozni akarnak a te boldogságodban.

A múló idő napi gondossággal rombolja régi, porosodó kapcsolatainkat, s tán ezért van az, hogy lelked lángra lobban, amikor néhány szóban rég elfeledett kedves ismerőst vélsz felfedezni, vagy amikor olyan ember ölel át kedvességével, akitől a legkevésbé vártad. Ez pedig sokkal örömtelibb, semhogy azon gondolkodnál, hogy akit vártál, miért nem érkezett meg.

A gondosan tervezett, állandó mozgásban lévő létet fel-felszabdaló ünnep bizony néha bennünk is hasogat. Újra kell értelmeznünk kapcsolatainkat, rá kell ismernünk embertársaink valós arcára, s látni azt, hogy ki fontos annyira az életünkben, hogy osztozzon minden örömünkben. Mert fontossági sorrend mindig van, de hogy ki az első, és ki az utolsó, azt nekünk magunknak kell eldöntenünk.

Demeter Sándor Lóránd: Mondj igent a bizalomra!

2011.02.08. Mondj igent a bizalomra! Demeter Sándor Lóránd

Vasárnap azt kérdeztem az istentiszteleten résztvevő gyülekezeti tagoktól, hogy igaz, vagy hamis az a kijelentés, hogy bizalommal egy biztonságosabb élet teremthető? Mindenki igaznak tartotta.

Tény, hogy minden helyen, ahol több ember hosszabb időre összeverődik, előbb-utóbb elkezdenek olyan játékokat játszani, feladatokat megoldani, amelyek segítségével a csoport-, csapattagok között növelhető a bizalom.

Viszont az a szociálpszichológiai megállapítás is tényeken és tapasztalatokon nyugszik, amely szerint nehéz eldönteni, hogy mi okozott már több bajt az embernek: az alaptalan bizalom, vagy az alaptalan bizalmatlanság?

Sok érvünk van arra, hogy miért ne bízzunk. Arra kértem a gyülekezet tagjait, hogy kapásból mondjanak 3 érvet. Gyorsan érkeztek a válaszok: mert átvernek, mert kihasználnak, mert hazudnak.

Ezután arra kértem őket, hogy azt is érveljék meg, hogy miért bízhatunk? Kapásból érkeztek erre is a válaszok: mert jó, mert csak így érdemes, mert nem jó egyedül lenni...

Három érvet én is elmondok.

Az első érvem statisztikai: Mert minden cselekvésre, viselkedésre késztető belső tényezőnk (motivációnk) 65%-át a bizalomból merítjük.

Második érvem sok nemzedéknek egy tuvai közmondásban felhalmozott tapasztalata: A gyanú megbetegít, a bizalom gyógyít.

A harmadik az X, Y, Z tudományos elmélete. X olyan típusú ember, aki azzal nyitja tágra reggel a szemét, hogy őt mindenki átveri. Rövid időn belül ideges, erőszakos ember lesz belőle. Y olyan típusú ember, aki azt gondolja, hogy őt mindenki szereti, nagyra becsüli és tiszteli. Csalódott, megkeseredett ember válhat belőle. Z olyan típusú ember, akinek vannak ugyan rossz tapasztalatai, de mégis esélyt ad az embereknek. Z olyan ember, aki vallja, hogy Isten az embert alapvetően jónak teremtette. Z ezért szavaz bizalmat az embereknek.

Vajon bizalommal biztonságosabb élet teremthető? Hát, ha bizalommal nagyobb a motivációnk és bizalommal gyógyult, egészséges emberek leszünk, és bizalommal kiegyensúlyozottabb az életünk... Ez mindenképpen biztonságosabbnak tűnik, mint a céltalan, beteg, ideges, erőszakkal telített, csalódott és megkeseredett élet. Mint egy olyan élet, amely neurotikus attól, hogy nem tudja magát biztonságban.



U.i.: A bibliai hit görög megfelelőjének jelentése bizalom. Az Unitárius Káté 48. kérdésének válasza ez: „A hit bizalom Istenben, mely által gyermeki kapcsolatot teremtünk Istennel, gondviselő Atyánkkal.” Istenhez kapcsol, ezért biztonságosabb bizalommal telített élet.

Mondj igent a bizalomra!

Orbán Erika: Kegyelet

2011. 02. 07. Kegyelet Orbán Erika

Egy tepsi habos süteményt hozott, és máris indulóban volt. Sosem akart sokat maradni. Mintha feszélyezte volna, hogy másnál van. Pedig a leányáék voltak. A tömbház szűkössége űzte vagy maga a városi lét? Isten tudja! Aztán némi noszogatásra mégiscsak leült. Az asztal és a konyhaszekrény közé. Nem a szobába, a tágas, puha fotelba. Falusi lévén nem esett jól a túlzott kényelem és a tétlenség. Tán most is csak azért maradt, hogy fölmelegedjen kicsit. Kemény február eleje. Nem kérdezett, de szeme annál többet mondott. Benne is ott volt a kíváncsi, feszült várakozás. És örült, mint mindig, hogy lát. Én ezt éreztem. Akkor is, amikor mi látogattuk. Olyan természetességgel tudott vendégül látni, hogy azonnal otthon éreztem magam. Nem különleges kiszolgálásától vagy nyájas beszédétől, hanem biztos viszonyulásától. Hagymaellenes családjában rá mindig számíthattam; nem is kérdezte, mit ennék, ment, nyáron a kertbe, télen a pincébe. Keveseket tegezett, s, hogy ez nem távolságtartásából fakadt, onnan tudom, hogy egy alkalommal úgy szedett le egy almafáról a hátsó felemtől fogva, mintha legalább a harmadik leánya lennék. Az a fajta székely volt, akinek érzelmeit alig lehetett beazonosítani. Ha öröme volt, ha bánata, időnként nézett a pohár fenekére. Sose láttam részegen. Egyszer volt könnyes a szeme, amikor megköszönte, hogy összeadtam a leányáékat.

Szombat este volt. Alig több mint három hónapja, hogy nyugdíjas. És öt napja nagyapa! Büszkeségből, félelemből vagy miből, de nem ment fel a kórházba, hogy megnézze a gyermeket. Pedig várta is, hiányzott is, szerette is. Csak ez így, együtt, sok volt. Inkább azon ábrándozott, milyen is lesz majd, amikor a kicsi fiút kézen fogja, felviszi a havasra őzet lesni, és megtanítja halászni az Olt partján... Aztán lefeküdt, és azóta Isten ölén álmodja tovább vágyait. Bennünk meg hiányánál is erősebb a hit, hogy elevenné és hiányzóvá varázsolhatjuk őt az oldódó időben, utódai számára is, ha emlékét ápoljuk.

Farkas Dénes: Kepe

2011. 02. 06. Kepe Farkas Dénes

Az a kifejezés, hogy „szalmás kepe” a legtöbb fiatal papfülnek idétlenül hangzik, pedig ez a javadalmazási módszer a valamikori falusi papok „lenni vagy nem lenni” kérdése volt.

Egy meghatározott napon – ahogy meghirdette a megyebíró – „hordás napot” szerveztek, és vitték a papi asztagba a megállapított (három) kalangya búzát és ugyanennyi zabot. Ez volt a pap és családja fizetése, és ezen felül a kb. tízhektárnyi föld, amelyben volt egy rész szántó, kaszáló, legelő és erdő is. Az eklézsia birtoka a pap jövedelmét szolgálta, melyet neki kellett megdolgoz(tat)ni. Ha parlagon hagyta, igencsak megszólták.

Én csak gyermekként emlékezem a szalmás kepe hordására és arra, hogy a pap asztagja akkora volt, mint egy átlag gazdáé, és a tanító úrnak, aki kántor is volt, annak fele annyi jutott. Az eklézsia nagyságának függvényében határozták meg a kalangyák számát, és esetenként pótolták fakepével vagy kalákamunkával, főleg a kicsi közösségekben.

Egy kalangya 22 kévéből állt. Az egyháztagok saját szekerükkel vitték a szalmás gabonát a pap asztagjához, ahol kalákás asztagrakók rakták egybe, és a hozzáértő ember hegyezte be az asztagot, hogy ha esős idő következik, akkor se sérüljön a hozam, mert a cséplőgépre legtöbb esetben várakozni kellett. (Az eklézsia működési költségeire külön rovatalt állapítottak meg, de erről itt nem bocsátkozom részletekbe, csupán csak azt jegyzem meg, hogy akkor állami fizetés nem volt.)

Az egyháztag szekerén a gabonakévék nagyságát a gondnok személyesen érzékelte, mert kétágú villájával egy-egy kévét segített feldobni az asztagra. Ha a kévék nagyon könnyűek voltak, akkor bizony-bizony megjegyzés következett. Olyan is volt, hogy a hordás előtt a papnak viendő kévéket az atyafi előzetesen jól megpaskolta a cséphadaróval, és a kihullt szemekkel még hetekig etethette a tyúkjait. Tisztességének milyenségét a kévék súlya és a kalászok nagysága árulta el.

Az egyházhoz való ragaszkodás ilyetén történő kifejeződése akkor is megfigyelhető volt, amikor a szalmás kepe megszűnt, és azt felváltotta a vékás kepe, melynek az 1960-as években én is részese voltam. A bérem 60 véka búza, ugyanennyi kukorica és 60 véka pityóka volt. Volt olyan „hívem”, aki a törökbúza-csöveknek csak a hegyeit fejtette le, és így teremtett a papjának egy véka törökbúza-korpának valót. Olyant is kaptam, hogy a véka pityóka nagyobbik részét a csimaszok egytől-egyig megrágták. Jó képet kellett vágni, és természetesen sok köszönet mellett illett adni vagy két pohár pálinkát is.

Nem lesz többet szalmás kepe, – jellem is csak olyan, mint régen, vagy még olyanabb – de azt hiszem, hogy a csimaszok most is eszik a pityókát és a híveket...

Farkas Dénes: Borotva

2011. 02. 05. Borotva Farkas Dénes

Nagyapámnak volt egy borotvája. Minden két-három hónapban vitte-küldte Keresztúrra Czikmántorihoz fenetni. Ha nem csal az emlékezetem, Keresztúron egyetlen műköszörűs ő volt. Megélezték, és nagyapám minden vasárnap reggel előkészíttette a tálban a langyos vizet, pamacsot és a borotvaszappant, amelyiknek a vége olyan ezüstös csomagolású volt, hogy olyant csak szaloncukron láttam.

Szép volt a borotva. Olyan volt a nyele, mint az ünneplő ingemen a gyöngyház gomb. Szivárványos színjátékot sejtetett, csak nekem nem szabadott kézbe venni, mert éles volt, mint a borotva. Később kibetűztem, hogy azt írta rajta, hogy Solingen. Apó, mielőtt elkezdte a minden vasárnapi szertartást, a borotvája élét egy fekete kövecskével és a harisnyaszíjjal egy kicsit megcsiklandozta. A borotváját hátranyitotta, és az élének a hátsó vége egy kis görbületben végződött, ahová az úját beakasztotta, s máris hallottam, hogy miként serceg a borosta.
Nagyon kívántam, hogy lenne nekem is borotvám. Igen, egy gyöngyház nyelű, szép szegeccsel odanyitolva a nyélhez, amelynek a rugó helye is nyitva van, és mindkét irányból látható a gyönyörű él.

Nagyapám itt hagyta a borotvát, és azt hiszem, hogy Czikmántori is abbahagyta a lábbal hajtós köszörülést.

Apámnak kaparója volt, mert emlékszem, hogy sokat szidta a gyárat, amelyik olyan rossz pengéket gyártott, hogy a pohár oldalán órákig kellett „sifitelni”, hogy nagy „óbégatások” között a vasárnap reggeli borotválkozás végbe mehessen.

Később megjelentek a Wilkinson zsiletek, amelyek kibírtak több vasárnapot, majd jött a két, sőt három élű kaparó, amely a nagyapám borotváját teljességgel a feledésbe küldte. Megörököltem és időnként ceruzát hegyezek vele…

Lakatos Sándor: Egyszer, kétszer, hányszor?

2011. 02. 04. Egyszer, kétszer, hányszor? Lakatos Sándor

Vita az írás kapcsán az erdely.ma oldalon, a szöveg alatt.

A székelyföldi középiskolások körében egyre gyakrabban lehet találkozni szélsőjobboldali nézeteket valló fiatalokkal. Rendszerint értelmes, jó tanulmányi teljesítményt mutató, diákéletben tevékeny, tehetséges, művészetek és tudományok iránt érdeklődő fiatalokról beszélünk. Jellemző a fekete színű ruházat, bakancs, nadrágtartó, valamint a kopaszság, ritkább esetben a hosszú haj. A hungarista mozgalom elkötelezettjeinek vallják magukat. Tizenhat, tizenhét évesen többet tudnak Horthyról, a nyilasokról, a vasgárdáról, a világháborúkról, az SS-ről és a Gestapo-ról, mint amennyit én valaha is szerettem volna megtudni.

Etika óra keretében a háborúk kapcsán a népirtások kérdésével, a szélsőséges mozgalmak morális megítélésével is foglalkozunk. Természetesen akad, akivel „ütközetet” kell lebonyolítani a fentiekben elmondottak okán. Megtanultam felkötni a gatyát, ha már úgy akarok tanítani, hogy a diák hozzászólhasson a dologhoz. Különben mi értelme lenne?

A minap diákjaim egyéni dolgozatokat mutattak be. Ez alkalommal a dolgozat elkészítésének formai szempontjait és a téma bemutatásának mikéntjét tettük az értékelés tárgyává. Az egyéni munkákról közösen mondtunk véleményt. Az egyik kiselőadás során megtudtuk, idén nyolcvannyolc éve annak, hogy Adolf Hitler Németország kancellárja lett, illetve hatvanhat esztendeje történt, hogy a berlini Führerbunkerben a diktátor öngyilkosságot követett el. A dolgozat központi témája a Hitler ellen elkövetett merényletek összegzése volt. Megtudtuk, hogy a történészeknek összesen negyvenkét Hitler elleni merényletről van tudomásuk. Másfél évtizeden keresztül próbálkoztak méreggel, pisztollyal, kisebb nagyobb időzített bombával, de minden próbálkozás kudarcba fulladt. A legsúlyosabb sérülés 1944-ben, a von Stauffenberg féle merénylet során érte a vezért, de ez is csak egy dobhártyarepedést és néhány karcolást okozott.

Az előadó diák végső megállapítása valahogy így hangzott: vagy a merénylők voltak „pancserek”, vagy nem is akarták igazán a vezért megállítani, vagy lehet, hogy valami isteni csoda mentette meg Hitlert a haláltól. Enyhén szólva ironikus, hogy végül Adolf, a Führer önkezével vetett véget életének. A bemutatás elemzésénél fanyar mosollyal emeltük ki az előadó nagy mondatát is, ami így hangzott: „Egyszer, kétszer lehet, de negyvenkétszer…?!”

Farkas Dénes: Mit ér?

2011. 02. 03. Mit ér? Farkas Dénes

Hozzászólások az erdely.ma oldalon, a szöveg alatt.

Huszonévesen olvastam Veress Péter könyvét: Mit ér az ember, ha magyar? Többször elhatároztam, hogy újra elolvasom, de még nem került sorra. Azóta egy barátommal sokszor parafrazáltuk a feltett kérdést: mit ér az ember, ha: öreg, gyenge, rokkant, henyélő, élősdi és nincsen semmi hasznos tevékenység léte kapcsán? Az ellenkező esetben is jöhet a kérdés, hogy mit ér az ember, ha: erőtől duzzadó, fiatalos hévvel alkotó, teljesítményorientált vezéregyéniség, akire odafigyel és követi a környezete. Nem is folytatom a jelzős szerkezeteket, mert végeláthatatlan lenne az a sokféle minősítés, amivel embereket, történéseket azonosítunk. Mit ér?... Mit ér?... Feltehetjük a kérdést naponta, óránként akár, mert mindenek bizonyos értékrendszerek szerint történnek. Egy-egy sikeres vagy sikertelen esemény után rendszerint következik a mérlegelés. Megérte?

Vannak dolgok, melyeknek értékét pénzben mérik, és vannak dolgok, melyeket nem lehet pénzben kifejezni. Bizonyos körülmények nagyon befolyásolhatják az érték meghatározását. Elgondolkoztam azon, hogy egy pohár víz értéke nem ugyanaz Borszéken mint a Szaharában, s a komposztáló gödörben sínylődő fügefalevél sem annyit ér, mint egykoron az Édenben. Arról nem is beszélve, ha a koporsónk mellett a pap „jött-ment” embernek minősít a „járt-kelt” jelző helyett (micsoda különbség!).

Azt hiszem – remélem –, hogy a közeljövőben, ha lesz magyar állampolgárságunk, akkor a veresspéteri kérdés számunkra is, hivatalosan is aktuálissá válhat. Mit ér…? – jöhet a mérlegelés. Leszünk ott is másodrendű állampolgárok, korhadó fügefalevelek vagy éltető víz a Szaharában? Illyés Gyulával kérdezném: puszták népe, hogyan tovább?

Újvárosi Katalin: Fohász

2011. 02. 02. Fohász Újvárosi Katalin

Istenünk, édes Atyánk!

Gondolatban számtalanszor bejártuk e kerek világot, de sehol nem találtunk egy porszemet, amelyből nem a Te teremtett világod pompája mosolygott volna felénk. Mert Téged dicsérnek mindenek, Örök Szeretet!

Teremtményeid legnemesebbjei időnként megállnak Előtted, hogy a megszokott mókuskerékből belépjenek a csendes áhítat kapuján, és Téged dicsőítsenek. Bár próbálkozásaink nem színesek, nem csodálja meg a világ, de mi épp azt hisszük, hogy egyszerűségünkben tudunk igazán megszólítani Téged.

Köszönjük Neked, hogy mindig szeretettel fordulsz hozzánk. Köszönjük, hogy mindig, mindenhol velünk vagy. Akkor is, amikor elfelejtünk, mert elbújunk gondolatainkba, elveszünk a szavakban és eltévelyedünk önmagunkban; akkor is, amikor esdekelve kérjük a segítségedet és akkor is, amikor teljesen közömbösök vagyunk.

Szeretnénk felnőni oda, hogy ezen alkalmak erőforrások legyenek. Mert miképpen a napfelkeltét csodáló ember számára megszűnik a tér és az idő érzékelése, úgy szeretnénk mi is megállni Előtted: érezni, hogy Vagy, hogy jelen vagy, és megtelni azzal a békével, mely gyakran napjainkat is – érezhetően – végigsimogatja.

Bocsásd meg, amikor megfeledkezünk Rólad, s ez láthatóvá is válik viselkedésünkön. Hisszük, hogy fejlődésünk nem áll meg soha, és egyszer majd megértjük a számunkra most érthetetlent.

Kérünk, add meg teremtményeidnek, hogy érezzék a most súlyát, zárják ki a régit, ne aggódjanak a jövőért. Add megérnünk és megélnünk azt, hogy ne saját gondolataink lármázzanak a Veled való találkozások alkalmaikor, hanem a Te örök lényeddel való találkozás öröme járja át valónkat. Add, hogy a mai napon megtapasztaljunk egy szemernyit az örök szeretetből, s azt vigyük magunkkal, hogy illatozzék a világnak. Ámen.

Szabó Előd: Szeretsz-e?

2011. 02. 01. Szeretsz-e? Szabó Előd

Hozzászólások az erdely.ma oldalon, a szöveg alatt.

János evangéliuma Jézus és Simon Péter, a tanítvány, a kőszikla között lezajlott megrázó beszélgetéséről számol be. A Mester háromszor kérdezi meg egymás után tanítványától, hogy szereti-e őt, míg végül Péter elkeseredik, mert azt gondolja, hogy Jézus kételkedik ragaszkodásában.

Közösségünk elmúlt évi életére tekintve megint csak azt kellett tapasztaljuk, hogy azok vitték a közösség terhét a vállukon, akik nem elégedtek meg azzal, hogy egyszer – esetleg a konfirmálás alkalmával – nyilvánítsák ki a gyülekezethez, az egyházhoz való ragaszkodásukat, hanem ismételten, minden adandó alkalommal akartak válaszolni a kérdésre, akartak tanúskodni a közösség iránti szeretetükről.

Emberi kapcsolataink is éheznek erre a folyamatosságra. Hitvestárs a hitvestársnak, szülő a gyermeknek, gyermek a szülőnek, testvér a testvérnek, barát a barátnak – egyszer, kétszer, háromszor, számtalanszor kell elmondja, kinyilvánítsa szeretetét. Mint ahogy kenyeret sem egyszer eszünk életünkben, úgy a lélek is éhezi naponta a maga táplálékát. A szeretet nem egy időponthoz, egy eseményhez köthető, lezárt fogalom, hanem egy folyamatos, soha el nem múló érzés.

Mintha Jézusnak tanítványától való búcsúzása alkalmával csupán három kérdés adatott volna, s ő mégis mindháromszor ugyanazt kérdezte. Ugyanazt, mert ez a legfontosabb kérdés, talán az egyetlen, melynek megválaszolása után minden kérdésre lehet választ találni, s minden gondot meg lehet oldani: szeretsz-e engem? Szeretjük-e egymást?

Sándor Szilárd: A hallgatás fagyos kalásza

2011. 01. 31. A hallgatás fagyos kalásza Sándor Szilárd

Mint szántott mező kalászt-adó magot,

mint kályhában parázs lángoló sóhajod,

mint versben a ritmus sóhajtó hangod,

mint piruló pipacs eltitkolt óhajod,

mint szép festmény mázoló ecsetét,

mint árnyékos barlang a virrasztó remetét

keresem, hogy elmondjam végre,

hogy szavakba fújjam és fessem,

hogy ráégessem lelked egére,

és ne a csend sírjába temessem.

Mint koldus könnyű kalapját,

mint kunyhó évszázados alapját,

keresem, mint ösvény eltévedt vándorát,

mint széncinke a zsírt a hideg havas ágon,

mint király a nehéz és nagy arany koronát,

keresem az emberi s egyben istenibb világot.

Mint otthon a parázsló meleg csikó-kályhát,

mint rideg törvény a füstölgő égető máglyát,

mint szeges kaloda az éhes tolvajt.

Közben az égvilágon mindent elfelejtek,

fagyos folyót s a jeget, mi elolvadt,

mert nincs más, csak az hogy keressek.

Lelkem titkos szirmait eléd szórom,

szánj egy kis időt rám, hozzád szólok!

Ha rám figyelsz, a mező kalászt érlel.

Neked adom a szó vigasztaló hangját

– ha meghallgatsz, a parázs sóhajt ég el –

templomok orgonák fölötti harangját.

Az ecset színt mázol a szép festményre:

villámló napsütések békéjét az égre

és újra otthon lesz minden, kapun belül,

koldusok koronája, királyok kalapja.

Az ösvény számára a vándor megkerül,

fagyos-szép ágakon madarak maradnak,

lelked felhőin megzendülnek az ódák.

Jeges folyók a fagyok csendjét szórják,

füstölgő máglyák tüzes törvények átkaira,

huzatot vonnak a csend virrasztó ravatalára,

s a meg nem hallott szó eltékozolt álmaira.

Olvasd el: feljegyeztem a hallgatás margójára

legközelebb ha szükséged lenne egy társra,

rám számíthatsz, én meghallgatlak, te mezők kalásza!