2011. 02. 05. Borotva Farkas Dénes
Nagyapámnak volt egy borotvája. Minden két-három hónapban vitte-küldte Keresztúrra Czikmántorihoz fenetni. Ha nem csal az emlékezetem, Keresztúron egyetlen műköszörűs ő volt. Megélezték, és nagyapám minden vasárnap reggel előkészíttette a tálban a langyos vizet, pamacsot és a borotvaszappant, amelyiknek a vége olyan ezüstös csomagolású volt, hogy olyant csak szaloncukron láttam.
Szép volt a borotva. Olyan volt a nyele, mint az ünneplő ingemen a gyöngyház gomb. Szivárványos színjátékot sejtetett, csak nekem nem szabadott kézbe venni, mert éles volt, mint a borotva. Később kibetűztem, hogy azt írta rajta, hogy Solingen. Apó, mielőtt elkezdte a minden vasárnapi szertartást, a borotvája élét egy fekete kövecskével és a harisnyaszíjjal egy kicsit megcsiklandozta. A borotváját hátranyitotta, és az élének a hátsó vége egy kis görbületben végződött, ahová az úját beakasztotta, s máris hallottam, hogy miként serceg a borosta.
Nagyon kívántam, hogy lenne nekem is borotvám. Igen, egy gyöngyház nyelű, szép szegeccsel odanyitolva a nyélhez, amelynek a rugó helye is nyitva van, és mindkét irányból látható a gyönyörű él.
Nagyapám itt hagyta a borotvát, és azt hiszem, hogy Czikmántori is abbahagyta a lábbal hajtós köszörülést.
Apámnak kaparója volt, mert emlékszem, hogy sokat szidta a gyárat, amelyik olyan rossz pengéket gyártott, hogy a pohár oldalán órákig kellett „sifitelni”, hogy nagy „óbégatások” között a vasárnap reggeli borotválkozás végbe mehessen.
Később megjelentek a Wilkinson zsiletek, amelyek kibírtak több vasárnapot, majd jött a két, sőt három élű kaparó, amely a nagyapám borotváját teljességgel a feledésbe küldte. Megörököltem és időnként ceruzát hegyezek vele…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése