2011. 02. 07. Kegyelet Orbán Erika
Egy tepsi habos süteményt hozott, és máris indulóban volt. Sosem akart sokat maradni. Mintha feszélyezte volna, hogy másnál van. Pedig a leányáék voltak. A tömbház szűkössége űzte vagy maga a városi lét? Isten tudja! Aztán némi noszogatásra mégiscsak leült. Az asztal és a konyhaszekrény közé. Nem a szobába, a tágas, puha fotelba. Falusi lévén nem esett jól a túlzott kényelem és a tétlenség. Tán most is csak azért maradt, hogy fölmelegedjen kicsit. Kemény február eleje. Nem kérdezett, de szeme annál többet mondott. Benne is ott volt a kíváncsi, feszült várakozás. És örült, mint mindig, hogy lát. Én ezt éreztem. Akkor is, amikor mi látogattuk. Olyan természetességgel tudott vendégül látni, hogy azonnal otthon éreztem magam. Nem különleges kiszolgálásától vagy nyájas beszédétől, hanem biztos viszonyulásától. Hagymaellenes családjában rá mindig számíthattam; nem is kérdezte, mit ennék, ment, nyáron a kertbe, télen a pincébe. Keveseket tegezett, s, hogy ez nem távolságtartásából fakadt, onnan tudom, hogy egy alkalommal úgy szedett le egy almafáról a hátsó felemtől fogva, mintha legalább a harmadik leánya lennék. Az a fajta székely volt, akinek érzelmeit alig lehetett beazonosítani. Ha öröme volt, ha bánata, időnként nézett a pohár fenekére. Sose láttam részegen. Egyszer volt könnyes a szeme, amikor megköszönte, hogy összeadtam a leányáékat.
Szombat este volt. Alig több mint három hónapja, hogy nyugdíjas. És öt napja nagyapa! Büszkeségből, félelemből vagy miből, de nem ment fel a kórházba, hogy megnézze a gyermeket. Pedig várta is, hiányzott is, szerette is. Csak ez így, együtt, sok volt. Inkább azon ábrándozott, milyen is lesz majd, amikor a kicsi fiút kézen fogja, felviszi a havasra őzet lesni, és megtanítja halászni az Olt partján... Aztán lefeküdt, és azóta Isten ölén álmodja tovább vágyait. Bennünk meg hiányánál is erősebb a hit, hogy elevenné és hiányzóvá varázsolhatjuk őt az oldódó időben, utódai számára is, ha emlékét ápoljuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése