Farkas Dénes: Kepe

2011. 02. 06. Kepe Farkas Dénes

Az a kifejezés, hogy „szalmás kepe” a legtöbb fiatal papfülnek idétlenül hangzik, pedig ez a javadalmazási módszer a valamikori falusi papok „lenni vagy nem lenni” kérdése volt.

Egy meghatározott napon – ahogy meghirdette a megyebíró – „hordás napot” szerveztek, és vitték a papi asztagba a megállapított (három) kalangya búzát és ugyanennyi zabot. Ez volt a pap és családja fizetése, és ezen felül a kb. tízhektárnyi föld, amelyben volt egy rész szántó, kaszáló, legelő és erdő is. Az eklézsia birtoka a pap jövedelmét szolgálta, melyet neki kellett megdolgoz(tat)ni. Ha parlagon hagyta, igencsak megszólták.

Én csak gyermekként emlékezem a szalmás kepe hordására és arra, hogy a pap asztagja akkora volt, mint egy átlag gazdáé, és a tanító úrnak, aki kántor is volt, annak fele annyi jutott. Az eklézsia nagyságának függvényében határozták meg a kalangyák számát, és esetenként pótolták fakepével vagy kalákamunkával, főleg a kicsi közösségekben.

Egy kalangya 22 kévéből állt. Az egyháztagok saját szekerükkel vitték a szalmás gabonát a pap asztagjához, ahol kalákás asztagrakók rakták egybe, és a hozzáértő ember hegyezte be az asztagot, hogy ha esős idő következik, akkor se sérüljön a hozam, mert a cséplőgépre legtöbb esetben várakozni kellett. (Az eklézsia működési költségeire külön rovatalt állapítottak meg, de erről itt nem bocsátkozom részletekbe, csupán csak azt jegyzem meg, hogy akkor állami fizetés nem volt.)

Az egyháztag szekerén a gabonakévék nagyságát a gondnok személyesen érzékelte, mert kétágú villájával egy-egy kévét segített feldobni az asztagra. Ha a kévék nagyon könnyűek voltak, akkor bizony-bizony megjegyzés következett. Olyan is volt, hogy a hordás előtt a papnak viendő kévéket az atyafi előzetesen jól megpaskolta a cséphadaróval, és a kihullt szemekkel még hetekig etethette a tyúkjait. Tisztességének milyenségét a kévék súlya és a kalászok nagysága árulta el.

Az egyházhoz való ragaszkodás ilyetén történő kifejeződése akkor is megfigyelhető volt, amikor a szalmás kepe megszűnt, és azt felváltotta a vékás kepe, melynek az 1960-as években én is részese voltam. A bérem 60 véka búza, ugyanennyi kukorica és 60 véka pityóka volt. Volt olyan „hívem”, aki a törökbúza-csöveknek csak a hegyeit fejtette le, és így teremtett a papjának egy véka törökbúza-korpának valót. Olyant is kaptam, hogy a véka pityóka nagyobbik részét a csimaszok egytől-egyig megrágták. Jó képet kellett vágni, és természetesen sok köszönet mellett illett adni vagy két pohár pálinkát is.

Nem lesz többet szalmás kepe, – jellem is csak olyan, mint régen, vagy még olyanabb – de azt hiszem, hogy a csimaszok most is eszik a pityókát és a híveket...