2011. 05. 12 Kincskeresés Orbán Erika
Kisiskolás korunkban egyszer csak néhány fiú az osztályunkból kitalálta, hogy az iskola mögötti Jézus-kiáltó „hegy” oldalába kincs van elásva. A kapaszkodó ösvényekkel elválasztott apró szőlőültetvények indái, a vadregényes temetőkert sírkövei, az azokhoz kapcsolódó legendák által körülölelt domb, tetején egy kereszttel, ideális környezet voltak a „kincstermésre”. Az „ásatások” megkezdése előtt azonban feszültség keletkezett a kincs pontos lelőhelyét illetően. És ez elég komoly kérdésnek bizonyult ahhoz, hogy megossza a fiútársadalmat. A függetlenedő „vezérek” így bandát toboroztak maguk köré, mely népessége és hangossága tükrözte az ötlet népszerűségét. És a nagy kaland elkezdődött...
Azóta is kincsvadászok vagyunk homokos-sziklás talajú vagy tengerkék életünkben. Szív-központú vezérlőpultunkat naponta „automatára” állítjuk, és vakon tömörülünk olyan „bandákba”, melyekben a „benn-lét” egyre távolabb visz önmagunktól. A siker kedvéért például jó messze eltántorodunk őseink sírjától, hogy a közelség megkövetelte mindennapi számadástól megmeneküljünk. Személytelen, lélektest- és helyidegen fogalmak válnak vezéreinkké, akiket nem látunk, sem szemünkkel, sem szívünkkel. Gőgösen azt gondoljuk, meg kell „valósítanunk” önmagunkat, miközben életünk perceit, létünk egyetlen valóságát egyre valószerűtlenebb tartalommal töltjük ki. Pénzért dolgozunk. „Online” kapcsolathálót „ápolunk”. Porlevest eszünk. Betonházban lakunk. Virtuális gazdaságban ápoljuk virtuális jószágainkat. Művirág szaga lengi be templomainkat. Lapos dobozban lessük mások műéletét. Elnémulunk a biztatást, együttérzést áhítozók mellett, és majmokként rikácsolunk a megvetés és kárörvendés halmán. Az alkohol öntudatlan mámorába menekülünk, és kormosra mérgezzük testünk...
Szüntelenül kincsre vadászunk!
Ez belső feszültségünk forrása: a kincsnek lelőhelye, életünk súlypontja bizonytalanná vált. Csak a részlegest, a mulandót ismerjük föl, a fájdalom, kitartás, kudarc nélkül megszerezhetőt. Azt gondoljuk, a kincs sok helyen lehet. S ezért hull szét életünk.
Pedig Jézus ma is kiált a hegyen: ott, ahol állsz, ott van a Teljesség forrása! Szíved a kincs! A lüktető, eleven élet; az Egész maga. Nem itt vagy amott kell kiásnod a kincset, hanem magadban fölismerned, hogy hazaérkezzél, és boldog otthonra találj természetes életedben.
2011. május 15., vasárnap
Koppándi-Benczédi Zoltán: Kiáltó szó
2011. 05. 11 Kiáltó szó Koppándi-Benczédi Zoltán
Az apostol tanácsolja: egymás terhét hordozzátok. Megdöbbenve tapasztalom, hogy ez csak tanács, de nem valóság. Legyen a szórványgondozás mindannyiunk terhe! A szórványgondozó egyházközségek ma átmeneti nyomortanyák. Aki teheti, az menekül az ilyen helyekről. Ha nem tud menekülni, küzd egy darabig, aztán tágít a lelkiismeretén, lecsúszik, mint elődeim, és összeomlik utánuk minden. Ha meg akarjuk menteni a szórványainkat – pedig meg kell menteni, mert így vérzünk el – a legjobb, a leglelkesebb fiatal lelkészeinket kell elhelyezni ezekre a végekre. De ez ne legyen büntetés! Ezeket a misszionáriusokat mentesíteni kell a gondoktól, legalább annyiban, hogy gyermekeiket taníttassuk, és útiköltségeiket megtérítsük.
Meg kell alakítani a szórványmissziót! Ide lelkes, önfeláldozó emberek kellenek és áldozatos szívű hívek. Ha nem segítünk szórványgondozó testvéreinken, akkor munkájuk jutalma a nyomorúság és a pusztulás lesz. Ha csak tizedannyi imádság és tizedannyi morzsa hullana szórványainkért, mint idegen célokért, nem veszítenők el szórványainkat!
Szórványaink megtartása nem lehet továbbra is néhány ember magánügye. Az a néhány szórványgondozó, aki komolyan veszi feladatát, segítség nélkül a terhet nem bírja tovább.
Egymás terhét hordozzátok! – írta ezeket a gondolatokat Földes Károly mezőújlaki református lelkész 1934-ben. Ezek a gondolatok ma is időszerűek. Kiáltó szóként hangzott el a maga idejében. Kiáltó szó ma is. Tudom, érzem, tapasztalom, rádöbbentenek: a szavak után a tettek következnek!
Az apostol tanácsolja: egymás terhét hordozzátok. Megdöbbenve tapasztalom, hogy ez csak tanács, de nem valóság. Legyen a szórványgondozás mindannyiunk terhe! A szórványgondozó egyházközségek ma átmeneti nyomortanyák. Aki teheti, az menekül az ilyen helyekről. Ha nem tud menekülni, küzd egy darabig, aztán tágít a lelkiismeretén, lecsúszik, mint elődeim, és összeomlik utánuk minden. Ha meg akarjuk menteni a szórványainkat – pedig meg kell menteni, mert így vérzünk el – a legjobb, a leglelkesebb fiatal lelkészeinket kell elhelyezni ezekre a végekre. De ez ne legyen büntetés! Ezeket a misszionáriusokat mentesíteni kell a gondoktól, legalább annyiban, hogy gyermekeiket taníttassuk, és útiköltségeiket megtérítsük.
Meg kell alakítani a szórványmissziót! Ide lelkes, önfeláldozó emberek kellenek és áldozatos szívű hívek. Ha nem segítünk szórványgondozó testvéreinken, akkor munkájuk jutalma a nyomorúság és a pusztulás lesz. Ha csak tizedannyi imádság és tizedannyi morzsa hullana szórványainkért, mint idegen célokért, nem veszítenők el szórványainkat!
Szórványaink megtartása nem lehet továbbra is néhány ember magánügye. Az a néhány szórványgondozó, aki komolyan veszi feladatát, segítség nélkül a terhet nem bírja tovább.
Egymás terhét hordozzátok! – írta ezeket a gondolatokat Földes Károly mezőújlaki református lelkész 1934-ben. Ezek a gondolatok ma is időszerűek. Kiáltó szóként hangzott el a maga idejében. Kiáltó szó ma is. Tudom, érzem, tapasztalom, rádöbbentenek: a szavak után a tettek következnek!
2011. május 10., kedd
Buzogány-Csoma István: Van-e olajad?
2011. 05. 10. Van-e olajad? Buzogány-Csoma István
Az elmúlt héten volt egy érdekes beszélgetésem egy ismerősömmel. Nem is beszélgetés volt, inkább meghallgatás, hiszen elpanaszolta ügyes-bajos dolgait, és a végén feltette a nagy kérdést, mint „megoldást” vagy következtetést a gondjaira: van Isten, s ha van, hol van ilyenkor?
A panasz a mindennapi: békétlenség a családban, elmaradt fizetés a munkahelyen... Az a kegyetlen állapot, amikor az ember érzi, hogy sehogyan sem jut egyről a kettőre, és a feltörő kérdés: hát, van Isten? S ha van, hol?
Az persze mellékes, hogy kedves ismerősömnek mindig van oka és alkalma arra, hogy leguruljon egy-egy feles ezen az Istenkereső úton. Mindig van oka és alkalma arra, hogy megtalálja a családtagok hiányosságait és tökéletlenségét, és így tovább... Ez mind mellékes általában, csupán a nagy kérdés a fontos. Csupán az a hibás, aki „nincs”, aki most is helyre kellene tegye az életemet, kivegye a poharat a kezemből, tökéletesre csiszolja családtagjaimat, és dobjon már le egy-egy köteg százast, még mielőtt beérek a munkahelyre, hogy ne kelljen a főnökömnek megmondjam a magamét!
Vajon, testvéreim, tényleg ez az első nagy kérdés: hol van az Isten?
Mindig a hárítás. Vajon kérdezzük-e meg egyszer is az életben, hogy hol vagyok ÉN. A helyemen vagyok? Miért nem találjuk egymást, a Teremtő és a teremtett? Vajon nekem kell keresni Őt, vagy neki kutya kötelessége kutatni utánam?
Mindig a hárítás. Vajon ki a hibás azért, hogy elfogyott az olajam? Lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem – Nagy László soraival élve. Tényleg, hadd kérdezzem meg: neked van olajad? A reménység mögött a hit, az imádság mögött a tartalom, vagy sötétben tapogatózva kérdezed te is keserves elkeseredésben: hol van az Isten?
Egy faluban nagy szárazság volt. A falu férfijai elhatározták, hogy kimennek a határba, és ott imádkoznak esőért. Az asszonyok a gyermekekkel otthon maradtak. Déltájt az egyik kisfiú, aki már igen éhes volt, türelmetlenül rángatta meg édesanyja szolnyáját. Anyúúúú, kérek enni! – kérlelte édesanyját. Ő türelemre intette: Várj, míg megjön apu, aztán ebédelünk. Hát, hol van apu? – kérdezte a fiú. Kimentek a határba esőért imádkozni – felelte az anyja. A fiú szétnézett és csodálkozva kérdezte: És esernyőt nem vitt magával?
Az elmúlt héten volt egy érdekes beszélgetésem egy ismerősömmel. Nem is beszélgetés volt, inkább meghallgatás, hiszen elpanaszolta ügyes-bajos dolgait, és a végén feltette a nagy kérdést, mint „megoldást” vagy következtetést a gondjaira: van Isten, s ha van, hol van ilyenkor?
A panasz a mindennapi: békétlenség a családban, elmaradt fizetés a munkahelyen... Az a kegyetlen állapot, amikor az ember érzi, hogy sehogyan sem jut egyről a kettőre, és a feltörő kérdés: hát, van Isten? S ha van, hol?
Az persze mellékes, hogy kedves ismerősömnek mindig van oka és alkalma arra, hogy leguruljon egy-egy feles ezen az Istenkereső úton. Mindig van oka és alkalma arra, hogy megtalálja a családtagok hiányosságait és tökéletlenségét, és így tovább... Ez mind mellékes általában, csupán a nagy kérdés a fontos. Csupán az a hibás, aki „nincs”, aki most is helyre kellene tegye az életemet, kivegye a poharat a kezemből, tökéletesre csiszolja családtagjaimat, és dobjon már le egy-egy köteg százast, még mielőtt beérek a munkahelyre, hogy ne kelljen a főnökömnek megmondjam a magamét!
Vajon, testvéreim, tényleg ez az első nagy kérdés: hol van az Isten?
Mindig a hárítás. Vajon kérdezzük-e meg egyszer is az életben, hogy hol vagyok ÉN. A helyemen vagyok? Miért nem találjuk egymást, a Teremtő és a teremtett? Vajon nekem kell keresni Őt, vagy neki kutya kötelessége kutatni utánam?
Mindig a hárítás. Vajon ki a hibás azért, hogy elfogyott az olajam? Lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem – Nagy László soraival élve. Tényleg, hadd kérdezzem meg: neked van olajad? A reménység mögött a hit, az imádság mögött a tartalom, vagy sötétben tapogatózva kérdezed te is keserves elkeseredésben: hol van az Isten?
Egy faluban nagy szárazság volt. A falu férfijai elhatározták, hogy kimennek a határba, és ott imádkoznak esőért. Az asszonyok a gyermekekkel otthon maradtak. Déltájt az egyik kisfiú, aki már igen éhes volt, türelmetlenül rángatta meg édesanyja szolnyáját. Anyúúúú, kérek enni! – kérlelte édesanyját. Ő türelemre intette: Várj, míg megjön apu, aztán ebédelünk. Hát, hol van apu? – kérdezte a fiú. Kimentek a határba esőért imádkozni – felelte az anyja. A fiú szétnézett és csodálkozva kérdezte: És esernyőt nem vitt magával?
Bíró Attila: Foci – vallás
2011. 05. 09. Foci – vallás Bíró Attila
Ugyanazt a sportot – tegyük fel, a focit szeretjük és játsszuk valamennyien, csak különböző színű mezt öltünk magunkra. Van, aki a manchesteri ördögi vöröset viseli, s van, aki a Chelsea égszínkékjében őrjöng és tombol egy-egy ziccer után. Aztán a képlet egyszerű, mert hol az egyik, hol a másik csapat szerzi meg az előnyt, és a gólt követően tízezrek ajkáról csendül fel a saját himnuszuk. Csodálom ezt a „játékot”, ahogyan a többi hatvanezer néző is, de talán azt csodálom a legjobban, amikor egy lélekkel, egy szívvel fejezik ki örömüket. Mindegyik csapatnak van saját himnusza, saját szimbóluma, eszméje, filozófiája, menedzsere és szurkolótábora… De a játék ugyanaz, a szabályok azonosak, és mindig a játékvezetőnek van igaza.
Ugyanazt a vallást – tegyük fel, a keresztény hitet szeretjük és valljuk valamennyien, csak különböző keresztséget öltünk magunkra. Van, aki a görög-keleti vöröset viseli, s van, aki az unitárius égszínkékjében örvend és lelkesedik egy-egy közös áhítat után. Aztán a képlet egyszerű, mert hol az egyik, hol a másik felekezet szerzi meg az előnyt, és az istentiszteletet követően tízezrek ajkáról csendül fel a saját hitvallásuk. Csodálom ezt a „játékot”, ahogyan a többi hatvanezer unitárius is, de talán azt csodálom a legjobban, amikor egy lélekkel, egy szívvel fejezzük ki örömünket. Mindegyik felekezetnek van saját hitvallása, saját szimbóluma, hittana, teológiája, püspöke és hívő tábora… De a vallás ugyanaz, a jézusi törvények azonosak, és mindig az Istennek van igaza.
Én szeretem az unitárius csapatomat, szívesen „játszok”, élek benne minden egyes nap. Vidám szívvel és lélekkel veszek részt minden közös áhítaton, s jóleső érzés, ha olykor én mondhatok el egy-egy (alakíthatok ki egy-egy ziccert) imádságot a közösségemben. És mindezek mellett a legszebb, amikor, akár tízen, akár hatvanan, de egy szívvel és lélekkel, büszkén mondhatjuk el közösen az unitárius hitvallásunkat. Hiszek egy Istenben…
Ugyanazt a sportot – tegyük fel, a focit szeretjük és játsszuk valamennyien, csak különböző színű mezt öltünk magunkra. Van, aki a manchesteri ördögi vöröset viseli, s van, aki a Chelsea égszínkékjében őrjöng és tombol egy-egy ziccer után. Aztán a képlet egyszerű, mert hol az egyik, hol a másik csapat szerzi meg az előnyt, és a gólt követően tízezrek ajkáról csendül fel a saját himnuszuk. Csodálom ezt a „játékot”, ahogyan a többi hatvanezer néző is, de talán azt csodálom a legjobban, amikor egy lélekkel, egy szívvel fejezik ki örömüket. Mindegyik csapatnak van saját himnusza, saját szimbóluma, eszméje, filozófiája, menedzsere és szurkolótábora… De a játék ugyanaz, a szabályok azonosak, és mindig a játékvezetőnek van igaza.
Ugyanazt a vallást – tegyük fel, a keresztény hitet szeretjük és valljuk valamennyien, csak különböző keresztséget öltünk magunkra. Van, aki a görög-keleti vöröset viseli, s van, aki az unitárius égszínkékjében örvend és lelkesedik egy-egy közös áhítat után. Aztán a képlet egyszerű, mert hol az egyik, hol a másik felekezet szerzi meg az előnyt, és az istentiszteletet követően tízezrek ajkáról csendül fel a saját hitvallásuk. Csodálom ezt a „játékot”, ahogyan a többi hatvanezer unitárius is, de talán azt csodálom a legjobban, amikor egy lélekkel, egy szívvel fejezzük ki örömünket. Mindegyik felekezetnek van saját hitvallása, saját szimbóluma, hittana, teológiája, püspöke és hívő tábora… De a vallás ugyanaz, a jézusi törvények azonosak, és mindig az Istennek van igaza.
Én szeretem az unitárius csapatomat, szívesen „játszok”, élek benne minden egyes nap. Vidám szívvel és lélekkel veszek részt minden közös áhítaton, s jóleső érzés, ha olykor én mondhatok el egy-egy (alakíthatok ki egy-egy ziccert) imádságot a közösségemben. És mindezek mellett a legszebb, amikor, akár tízen, akár hatvanan, de egy szívvel és lélekkel, büszkén mondhatjuk el közösen az unitárius hitvallásunkat. Hiszek egy Istenben…
2011. május 6., péntek
Szabó Előd: Szivárvány
2011. 05. 06. Szivárvány Szabó Előd
A bibliai történet szerint az özönvizet követően az Úr szivárványt helyezett az égre, mely a közötte és embergyermekei között létrejött szövetség jelévé vált. Az ígéret szerint a szivárvány mindig emlékeztetni fogja az Urat az emberrel kötött szövetségére, s nem fogja többet elpusztítani a világot az ember gonoszsága miatt.
Létünk, a világ léte igazolja, hogy az Úr megemlékezett e szövetségről.
A szövetséghez azonban mindig két félre van szükség. Mi a helyzet a másik féllel? Mi a helyzet velünk? Hogyan viszonyul a másik fél, hogyan viszonyulunk mi a megkötött szövetséghez, a szivárványhoz? Hogyan viszonyulunk a természet számos csodájához, mely Isten irántunk tanúsított bizalmaként valósul meg a teremtett világban?
Az iskolában a természettudományok tanulmányozása közben megtanítottak arra, hogy hogyan keletkezik a szivárvány, s megtanultunk sok titkot arról, hogy hogyan keletkezik a természet sokféle csodája. A tudományok sokszor bábeli tornyát építő ember abba a tévhitbe kergeti magát, hogy ha valamit meg tud magyarázni, akkor az többé nem csoda, többé nem Isten alkotása.
„A szivárvány olyan optikai jelenség, melyet az eső- vagy páracseppek okoznak, mikor a fény prizmaszerűen megtörik rajtuk, és spektrumára bomlik.” Vitathatatlan, hideg tények… De azért ne hagyjuk magunkat: a szivárvány attól még lehet Isten és ember szövetségének jele! Ha a nyári égen majd szivárványt látunk, ne csak elemző értelmünkkel, hanem a mélyebben látó lélekkel is tekintsünk rá, hogy Istennel kötött szövetségünk sértetlen maradjon.
A bibliai történet szerint az özönvizet követően az Úr szivárványt helyezett az égre, mely a közötte és embergyermekei között létrejött szövetség jelévé vált. Az ígéret szerint a szivárvány mindig emlékeztetni fogja az Urat az emberrel kötött szövetségére, s nem fogja többet elpusztítani a világot az ember gonoszsága miatt.
Létünk, a világ léte igazolja, hogy az Úr megemlékezett e szövetségről.
A szövetséghez azonban mindig két félre van szükség. Mi a helyzet a másik féllel? Mi a helyzet velünk? Hogyan viszonyul a másik fél, hogyan viszonyulunk mi a megkötött szövetséghez, a szivárványhoz? Hogyan viszonyulunk a természet számos csodájához, mely Isten irántunk tanúsított bizalmaként valósul meg a teremtett világban?
Az iskolában a természettudományok tanulmányozása közben megtanítottak arra, hogy hogyan keletkezik a szivárvány, s megtanultunk sok titkot arról, hogy hogyan keletkezik a természet sokféle csodája. A tudományok sokszor bábeli tornyát építő ember abba a tévhitbe kergeti magát, hogy ha valamit meg tud magyarázni, akkor az többé nem csoda, többé nem Isten alkotása.
„A szivárvány olyan optikai jelenség, melyet az eső- vagy páracseppek okoznak, mikor a fény prizmaszerűen megtörik rajtuk, és spektrumára bomlik.” Vitathatatlan, hideg tények… De azért ne hagyjuk magunkat: a szivárvány attól még lehet Isten és ember szövetségének jele! Ha a nyári égen majd szivárványt látunk, ne csak elemző értelmünkkel, hanem a mélyebben látó lélekkel is tekintsünk rá, hogy Istennel kötött szövetségünk sértetlen maradjon.
Tófalvi Tamás: A várakozás csendje
2011. 05. 05. A várakozás csendje Tófalvi Tamás
Összetéveszthetetlen az az érzés, amikor egy padon ülsz, és a buszt várod. Meg-megrezzen a gyomrod: vajon tényleg jön?
Minden elsántikáló percet mérföldek órájának érzel, a lenyugvó nap árnyékainak minden mozzanatára összerezzensz: talán... á, az nem lehet!
A kitartás hősiesen lüktet benned, kiapadhatatlan erőid forrása.
Aztán egyszerre csak bizonytalan leszel.
Körülnézel.
Házak, elárvult padok és a kútmélynyi csend. Sehol egy lélek vagy legalább egy hangya, aminek ide-oda futkosása pár percig lekötné a figyelmed.
Ez az az élő pillanat, amikor ráébredsz: egyedül vagy. Aztán feltűnik egy biciklis, majd két sétáló idős ember. Az útszéli fa alatt, tőled nem is olyan messze, kiabáló gyerekek hangorkánja töri meg a természet lágy, mégis fájdalmas harmóniáját.
Egyre népesebb lesz az utca. Teherautók dübörögnek az orrod előtt, és pletykáló emberek szaladgálnak, újabb híreket dobálva egymásnak. A boltos fület tépő nyikorgással leveszi üzlete ajtajáról a vaspántot. A késő délutáni nyitásra előbukkannak a késő délutáni vásárlók. Füledben dobol a „városi zaj”, a falu megszokott, tehéncsorda-járta életét éli.
Te... Még mindig ugyanott ülsz. Ki tudja mióta? Az idő futóhomokká vált, lassan számodra sincs semmi jelentősége. De a sajgó, szinte marcangoló érzés még mindig nem múlt el. Sőt, mintha erősebb lenne. Lehet, hogy... á, az nem lehet!
Tarkódon egyszerre bizsergés fut fel, s érzed, ahogy átölel, és mint egy múzsa, homlokon csókol a magány.
Egyedül vagy. Körülötted mindenki él, az emberek a mindennapok kétkezi munkáját végzik idő és tér szorításában, de te... Egyedül vagy.
Szemed az égboltra csúszik, majd kicsit lennebb, valahová oda, ahol az út, mint mennyei ösvény az ég felé kanyarog.
Semmi.
Sem porfelhő, sem motorzúgás.
A bizonytalanság elemek összességének erejével markol a torkodba, fogalmad sincs mi az, de érzed, s ez mindennél rosszabb. Mint anya nélkül maradt gyermek, megpróbálsz belekapaszkodni tudatod utolsó lüktetésébe, de hiába...
Mint tested fájdalmas halála hasít beléd mindaz, amit eddig tagadtál magad előtt.
Utolsó kérdésként, mint halálraítéltnek járó végső kívánság, felteszed magadnak a kérdést: lehet, hogy...
Igen... Elkéstél!
Összetéveszthetetlen az az érzés, amikor egy padon ülsz, és a buszt várod. Meg-megrezzen a gyomrod: vajon tényleg jön?
Minden elsántikáló percet mérföldek órájának érzel, a lenyugvó nap árnyékainak minden mozzanatára összerezzensz: talán... á, az nem lehet!
A kitartás hősiesen lüktet benned, kiapadhatatlan erőid forrása.
Aztán egyszerre csak bizonytalan leszel.
Körülnézel.
Házak, elárvult padok és a kútmélynyi csend. Sehol egy lélek vagy legalább egy hangya, aminek ide-oda futkosása pár percig lekötné a figyelmed.
Ez az az élő pillanat, amikor ráébredsz: egyedül vagy. Aztán feltűnik egy biciklis, majd két sétáló idős ember. Az útszéli fa alatt, tőled nem is olyan messze, kiabáló gyerekek hangorkánja töri meg a természet lágy, mégis fájdalmas harmóniáját.
Egyre népesebb lesz az utca. Teherautók dübörögnek az orrod előtt, és pletykáló emberek szaladgálnak, újabb híreket dobálva egymásnak. A boltos fület tépő nyikorgással leveszi üzlete ajtajáról a vaspántot. A késő délutáni nyitásra előbukkannak a késő délutáni vásárlók. Füledben dobol a „városi zaj”, a falu megszokott, tehéncsorda-járta életét éli.
Te... Még mindig ugyanott ülsz. Ki tudja mióta? Az idő futóhomokká vált, lassan számodra sincs semmi jelentősége. De a sajgó, szinte marcangoló érzés még mindig nem múlt el. Sőt, mintha erősebb lenne. Lehet, hogy... á, az nem lehet!
Tarkódon egyszerre bizsergés fut fel, s érzed, ahogy átölel, és mint egy múzsa, homlokon csókol a magány.
Egyedül vagy. Körülötted mindenki él, az emberek a mindennapok kétkezi munkáját végzik idő és tér szorításában, de te... Egyedül vagy.
Szemed az égboltra csúszik, majd kicsit lennebb, valahová oda, ahol az út, mint mennyei ösvény az ég felé kanyarog.
Semmi.
Sem porfelhő, sem motorzúgás.
A bizonytalanság elemek összességének erejével markol a torkodba, fogalmad sincs mi az, de érzed, s ez mindennél rosszabb. Mint anya nélkül maradt gyermek, megpróbálsz belekapaszkodni tudatod utolsó lüktetésébe, de hiába...
Mint tested fájdalmas halála hasít beléd mindaz, amit eddig tagadtál magad előtt.
Utolsó kérdésként, mint halálraítéltnek járó végső kívánság, felteszed magadnak a kérdést: lehet, hogy...
Igen... Elkéstél!
2011. május 5., csütörtök
Rácz Norbert: Telhetetlenség
2011. 05. 04. Telhetetlenség Rácz Norbert
Egy betegség mardossa az emberiséget. Egy olyan kór, amely minden másnak alapja lehet. Belőle nő ki részben a rák is. Egy olyan betegség, amely úgy viselkedik, mint egy vírus, de nemcsak fizikailag hat, hanem a teljes embert felőrli. E betegség neve a telhetetlenség. Legyen étel, ital, pénz, gyönyör, hatalom vagy bármi, ami az élethez kapcsolódik, e betegség rögtön lecsap az áldozatra, és folyamatosan kéri a folytatást. Ha ettél, egyél többet, ha ittál, igyál többet, ha pénzt szereztél, szerezz többet, ha szeretnek, szeressenek többen, ha sikeres vagy, legyen még nagyobb a sikered – folyamatosan mindaddig, amíg a „hordozó” végleg meg nem károsodik, amíg a test fel nem mondja a szolgálatot, vagy a szellem nem alszik bele az anyagba. Ez – gondolom – az emberiség egyik legnagyobb kórtünete. Ha sikerülne találni valamilyen ellenszert, biztos vagyok benne, hogy az emberiség rengeteg problémától szabadulna. Olvasom az újságot, benne híradás arról, hogy valaki megint e vírus hatása alá került. Lopott, csalt, hazudott, erőszakoskodott, sikkasztott, önmaga ellen fordult stb. – megannyi tünete ugyanannak a betegségnek.
Csupán egy gyógyszere van, de a „kezelés” hosszú, nehéz és fárasztó. Az egész embert igénybe veszi, a teljes létet átformálja. Neve önmérséklet, máskor meggondolásnak, óvatosságnak, egyesek tudatosságnak hívják. Ám, még ez sem jelent biztos gyógyulást, mert gyakran az alattomos kór pontosan az ellenszereinek megfelelően kezd viselkedni, és ember legyen a talpán, aki különbséget tud tenni az álcázott betegség és a valódi ellenszer között. Óriási erőfeszítést és figyelmet igényel a valódi gyógyulás, ami jobbulás, de ha az ember csak egyetlen pillanatig lanyhul, rögtön felüti a fejét ez a kórokozó.
Mára a vírus olyan mértékben uralja az emberiséget, hogy lassan több a beteg, mint az egészséges. Régen kordában tudták tartani, ismerték az evés és az ételtől való távoltartás művészetét, a harmónia megteremtésének technikáját. Aztán lanyhult a fegyelem, mert az ember azt gondolta, erősebb a betolakodónál. Ám, a nagyképűség csak kaput nyitott a vírusnak. A betegség altatóját hallgatva alszik el az emberiség szép csendesen, helyébe pedig a történelem színpadára lép az új lény: a telhetetlen ember. Jól vigyázzunk önmagunkra és a bennünk lappangó, vagy randalírozó kórokozóra, mert a tét nagyobb mint a mi létünk: gyermekeink lehetőségeit játszhatjuk el.
Egy betegség mardossa az emberiséget. Egy olyan kór, amely minden másnak alapja lehet. Belőle nő ki részben a rák is. Egy olyan betegség, amely úgy viselkedik, mint egy vírus, de nemcsak fizikailag hat, hanem a teljes embert felőrli. E betegség neve a telhetetlenség. Legyen étel, ital, pénz, gyönyör, hatalom vagy bármi, ami az élethez kapcsolódik, e betegség rögtön lecsap az áldozatra, és folyamatosan kéri a folytatást. Ha ettél, egyél többet, ha ittál, igyál többet, ha pénzt szereztél, szerezz többet, ha szeretnek, szeressenek többen, ha sikeres vagy, legyen még nagyobb a sikered – folyamatosan mindaddig, amíg a „hordozó” végleg meg nem károsodik, amíg a test fel nem mondja a szolgálatot, vagy a szellem nem alszik bele az anyagba. Ez – gondolom – az emberiség egyik legnagyobb kórtünete. Ha sikerülne találni valamilyen ellenszert, biztos vagyok benne, hogy az emberiség rengeteg problémától szabadulna. Olvasom az újságot, benne híradás arról, hogy valaki megint e vírus hatása alá került. Lopott, csalt, hazudott, erőszakoskodott, sikkasztott, önmaga ellen fordult stb. – megannyi tünete ugyanannak a betegségnek.
Csupán egy gyógyszere van, de a „kezelés” hosszú, nehéz és fárasztó. Az egész embert igénybe veszi, a teljes létet átformálja. Neve önmérséklet, máskor meggondolásnak, óvatosságnak, egyesek tudatosságnak hívják. Ám, még ez sem jelent biztos gyógyulást, mert gyakran az alattomos kór pontosan az ellenszereinek megfelelően kezd viselkedni, és ember legyen a talpán, aki különbséget tud tenni az álcázott betegség és a valódi ellenszer között. Óriási erőfeszítést és figyelmet igényel a valódi gyógyulás, ami jobbulás, de ha az ember csak egyetlen pillanatig lanyhul, rögtön felüti a fejét ez a kórokozó.
Mára a vírus olyan mértékben uralja az emberiséget, hogy lassan több a beteg, mint az egészséges. Régen kordában tudták tartani, ismerték az evés és az ételtől való távoltartás művészetét, a harmónia megteremtésének technikáját. Aztán lanyhult a fegyelem, mert az ember azt gondolta, erősebb a betolakodónál. Ám, a nagyképűség csak kaput nyitott a vírusnak. A betegség altatóját hallgatva alszik el az emberiség szép csendesen, helyébe pedig a történelem színpadára lép az új lény: a telhetetlen ember. Jól vigyázzunk önmagunkra és a bennünk lappangó, vagy randalírozó kórokozóra, mert a tét nagyobb mint a mi létünk: gyermekeink lehetőségeit játszhatjuk el.
2011. május 3., kedd
Mikó Amália: Szabad – nem szabad
2011. 05. 03. Szabad – nem szabad Mikó Amália
Szabad! – mondjuk udvariasan, ha halljuk, valaki kopogtat házunk ajtaján. Valaki jönni akar, bizonyára akar is valamit tőlünk. Hasznos, fontos lehet az információ, amit közölni óhajt, de lehet felesleges is. Egyelőre nem tudjuk, még az ajtónk előtt áll. Mi azonban megelőlegezett bizalommal mondjuk: Tessék bejönni, szabad!
Korunkat az élet minden vonatkozásában jellemzi a sürgős igyekezet: azonnal különbözetet tenni hasznos és haszontalan, szükséges és a felesleges között. Sok esetben érezzük: mindent szabad mindenkinek, és egyre inkább meg vagyunk győződve arról, hogy nem minden használ, sőt, sok minden nem szolgálja épülésünket, gyarapodásunkat. Éppen ezért igyekszünk minél okosabban megragadni a fontosat, a hasznosat, szükségeset, és elszántan ellökni, kitaszítani életünkből azt, ami nem előrehaladásunkat szolgálja: a feleslegeset.
Egy űrhajóba szigorú gondoskodással kell csomagolni. Gyűszűnyi holt tér sincs benne, felesleges dolgokat nem szállíthat. Vajon a mi életünk nem válik-e sokszor űrhajóhoz hasonlóvá, mikor úgy érezzük, gyermekkorunk korlátlan szabadságot adott nekünk, ahol kedvünk szerint, szabadon élvezhettük mindennapjainkat a felelősség terhe alól felmentve? Cipeltük játékainkat, melyeket már rég kitakarítottunk életünkből. Hittünk „a feleslegben. Abban, ami túl van családon és fajon, abban, ami túl van a meszelt falakon. Elvégre lehet élni meszelt falak között is, mert a fal véd, de zár is. Én képeket akarok látni a falakon, hogy újra kinyissák elém a világot.” (Babits) Szabad! Igen, szabad, bármit szabad!
Örökös selejtezés az életünk. Így rendeli ezt nemcsak a rendelkezésünkre álló tér szűkössége – hiszen telhetetlen vágyaink ellenére lehet, hogy már a magunk csuszatornyát sem tudjuk felépíteni, mert idő előtt kiselejteztük a csuszákat – de így rendeli az életidőnk is, amely, mintha hirtelen megrövidült volna. Hiába tolódott ki az átlagéletkor határa, hiába gyorsult a hírközlés és a közlekedés. Sokszor hasznos, de közben egyre inkább kikopik belőle a lényeg, maga a szabad élet. Kiselejtezzük könyveinket, megporosodva sorakoznak a könyvespolcon – mind őseinktől örököltünk. Lecseréljük őket, helyettük könnyebb, egyszerűbb a világhálón utazgatva információk özönét magunkévá tenni. Valóban félelmetes, ahogy az információ-mennyiség megsokszorozódott, ám az ennek feldolgozására fordítható időnk alig nőtt. Ebből ered örökös félelmünk, szorongatottságunk, a kétségbeesett versenyfutás saját, ijesztőre nőtt árnyékunkkal.
Valóban szabad? – kérdezhetjük. Mindent szabad? Tessék bejönni? És szembejön velünk a bibliai tanítás: Minden szabad, de nem minden használ. Minden szabad, de nem minden épít. Ne keresse senki a maga javát, hanem a másét. Szabad szeretni a felebarátot és Istent!
Szabad! – mondjuk udvariasan, ha halljuk, valaki kopogtat házunk ajtaján. Valaki jönni akar, bizonyára akar is valamit tőlünk. Hasznos, fontos lehet az információ, amit közölni óhajt, de lehet felesleges is. Egyelőre nem tudjuk, még az ajtónk előtt áll. Mi azonban megelőlegezett bizalommal mondjuk: Tessék bejönni, szabad!
Korunkat az élet minden vonatkozásában jellemzi a sürgős igyekezet: azonnal különbözetet tenni hasznos és haszontalan, szükséges és a felesleges között. Sok esetben érezzük: mindent szabad mindenkinek, és egyre inkább meg vagyunk győződve arról, hogy nem minden használ, sőt, sok minden nem szolgálja épülésünket, gyarapodásunkat. Éppen ezért igyekszünk minél okosabban megragadni a fontosat, a hasznosat, szükségeset, és elszántan ellökni, kitaszítani életünkből azt, ami nem előrehaladásunkat szolgálja: a feleslegeset.
Egy űrhajóba szigorú gondoskodással kell csomagolni. Gyűszűnyi holt tér sincs benne, felesleges dolgokat nem szállíthat. Vajon a mi életünk nem válik-e sokszor űrhajóhoz hasonlóvá, mikor úgy érezzük, gyermekkorunk korlátlan szabadságot adott nekünk, ahol kedvünk szerint, szabadon élvezhettük mindennapjainkat a felelősség terhe alól felmentve? Cipeltük játékainkat, melyeket már rég kitakarítottunk életünkből. Hittünk „a feleslegben. Abban, ami túl van családon és fajon, abban, ami túl van a meszelt falakon. Elvégre lehet élni meszelt falak között is, mert a fal véd, de zár is. Én képeket akarok látni a falakon, hogy újra kinyissák elém a világot.” (Babits) Szabad! Igen, szabad, bármit szabad!
Örökös selejtezés az életünk. Így rendeli ezt nemcsak a rendelkezésünkre álló tér szűkössége – hiszen telhetetlen vágyaink ellenére lehet, hogy már a magunk csuszatornyát sem tudjuk felépíteni, mert idő előtt kiselejteztük a csuszákat – de így rendeli az életidőnk is, amely, mintha hirtelen megrövidült volna. Hiába tolódott ki az átlagéletkor határa, hiába gyorsult a hírközlés és a közlekedés. Sokszor hasznos, de közben egyre inkább kikopik belőle a lényeg, maga a szabad élet. Kiselejtezzük könyveinket, megporosodva sorakoznak a könyvespolcon – mind őseinktől örököltünk. Lecseréljük őket, helyettük könnyebb, egyszerűbb a világhálón utazgatva információk özönét magunkévá tenni. Valóban félelmetes, ahogy az információ-mennyiség megsokszorozódott, ám az ennek feldolgozására fordítható időnk alig nőtt. Ebből ered örökös félelmünk, szorongatottságunk, a kétségbeesett versenyfutás saját, ijesztőre nőtt árnyékunkkal.
Valóban szabad? – kérdezhetjük. Mindent szabad? Tessék bejönni? És szembejön velünk a bibliai tanítás: Minden szabad, de nem minden használ. Minden szabad, de nem minden épít. Ne keresse senki a maga javát, hanem a másét. Szabad szeretni a felebarátot és Istent!
Farkas Dénes: Morfondírozás
2011. 05. 02. Morfondírozás Farkas Dénes
A kolozsi lapidárium legrégibb, azonosítható sírköve ritka értéket képvisel. Évszázadok zúgtak el felette. Eredetileg „ereszes”, azaz párkányos sírkő volt, melynek a csúcsát széttörte az avatatlan emberi kéz. A törmelékét – feltételezésem szerint – tömítő töltelék gyanánt beágyazták az „új síremlék-szörnyetegekbe”.
A felirata azonosítható maradt a következő szöveggel: „ITT NYUGSZIK MEGBOLDOGULT PÉTER MIHÁLY URAMNAK MEGHIDEGÜLT TETEME KIT AZ UR EO FELSÉGE AZ COLOSI TISZTELETES UNITARIA ECCLESIÁBAN NEM UTOLSO TISZTESSÉGRE EMELVÉN COLOS VÁROSSÁNAK IS OTT ESZTENDŐK ALATT ÉRDEMES DICSÉRETES FŐ BÍRÁJA VOLT. HOLT MEGE 13 DIE MENS MAY ANNO DOMINI 1679 ETATIS SUE 65.”
Megtalálva egy XVII. századi ember sírkövét, aki ráadásul hitrokonom volt – bevallom – nagyokat kalapált a szívem! Sokáig „pucolgattam” a földbe menekült síremléket, míg felfedeztem, hogy akinek állították „polgármester” volt a középkori Kolozs városában. Boldogan kiáltottam fel: Isten hozott vissza a föld felszínére! Jer, beszélgessünk! Én „morfondírozni” kezdtem, de ő nem felelt. Baj van, Polgármester úr! Mert..., sőt…, inkább..., vagy... izé...
A továbbiakat „morfondírozza” ki a nyájas olvasó!
A kolozsi lapidárium legrégibb, azonosítható sírköve ritka értéket képvisel. Évszázadok zúgtak el felette. Eredetileg „ereszes”, azaz párkányos sírkő volt, melynek a csúcsát széttörte az avatatlan emberi kéz. A törmelékét – feltételezésem szerint – tömítő töltelék gyanánt beágyazták az „új síremlék-szörnyetegekbe”.
A felirata azonosítható maradt a következő szöveggel: „ITT NYUGSZIK MEGBOLDOGULT PÉTER MIHÁLY URAMNAK MEGHIDEGÜLT TETEME KIT AZ UR EO FELSÉGE AZ COLOSI TISZTELETES UNITARIA ECCLESIÁBAN NEM UTOLSO TISZTESSÉGRE EMELVÉN COLOS VÁROSSÁNAK IS OTT ESZTENDŐK ALATT ÉRDEMES DICSÉRETES FŐ BÍRÁJA VOLT. HOLT MEGE 13 DIE MENS MAY ANNO DOMINI 1679 ETATIS SUE 65.”
Megtalálva egy XVII. századi ember sírkövét, aki ráadásul hitrokonom volt – bevallom – nagyokat kalapált a szívem! Sokáig „pucolgattam” a földbe menekült síremléket, míg felfedeztem, hogy akinek állították „polgármester” volt a középkori Kolozs városában. Boldogan kiáltottam fel: Isten hozott vissza a föld felszínére! Jer, beszélgessünk! Én „morfondírozni” kezdtem, de ő nem felelt. Baj van, Polgármester úr! Mert..., sőt…, inkább..., vagy... izé...
A továbbiakat „morfondírozza” ki a nyájas olvasó!
2011. május 1., vasárnap
Székely Kinga Réka: Majális
2011. 05. 01. Majális Székely Kinga Réka
Szinyei Merse Pál színpompás Majális képének egyik olcsó reprodukciója díszítette néhai nagyanyám szobájának falát gyermekkoromban. A tizenkilencedik századnak megfelelő öltözetben szolidan ünnepelnek az ifjak az érett tavaszi tájban. Valahányszor erre a festményre néztem a régmúlt romantika ideje tűnt fel lelki szemeim előtt. A tisztán elkülöníthető erények és az örökkévaló szenvedély hőseit véltem felfedezni az említett festmény figurái mögött.
Az a légies – ahogy Orbán Balázs mondaná – kies szépsége a tájnak, s a tájba simuló személyek békessége olyan fenséges érzést sugallt, hogy én csak hosszú, kijózanító idő, teltével tudtam elhinni, hogy a szocialista-kommunista május elsejézés is majálisolás.
A munka és a munkások napján, ahogy annak idején nekünk tanították, egyenruhába öltözötten kellett skandáljuk, hogy éljen a Román Kommunista Párt, élén főtitkárával, Nicolae Ceauşescu elvtárssal. Amikor megfelelő mennyiségű éljenzést elvégeztünk, megengedtetett nekünk hogy kimenjünk a zöldbe.
Az egyetlen azonos mozzanata a két különböző század majálisolásának a zöldágtevés. A leányok kapuját, ajtaját minden május első napjára, hasadó hajnalban ellepte a zöldág. Szerelemnek, reménynek, újjászületésnek áldott jelképei ezek a zöldágak.
A rendíthetetlen reménység zöldágait látjuk ma reggel is sok erdélyi leányos háznál. A kapukat betakarják a zöldágak. Még ma is van értelme élni és majálisolni. Még ma is ki tudunk menni a teremtett világgal együtt ünnepelni a termékeny újjászületést.
Megszégyenített és megkeserített, egyenruhás, skandálós majálisok után is tudunk méltóságteljesen és nagy szenvedéllyel ünnepelni a termékeny életet.
Szinyei Merse Pál színpompás Majális képének egyik olcsó reprodukciója díszítette néhai nagyanyám szobájának falát gyermekkoromban. A tizenkilencedik századnak megfelelő öltözetben szolidan ünnepelnek az ifjak az érett tavaszi tájban. Valahányszor erre a festményre néztem a régmúlt romantika ideje tűnt fel lelki szemeim előtt. A tisztán elkülöníthető erények és az örökkévaló szenvedély hőseit véltem felfedezni az említett festmény figurái mögött.
Az a légies – ahogy Orbán Balázs mondaná – kies szépsége a tájnak, s a tájba simuló személyek békessége olyan fenséges érzést sugallt, hogy én csak hosszú, kijózanító idő, teltével tudtam elhinni, hogy a szocialista-kommunista május elsejézés is majálisolás.
A munka és a munkások napján, ahogy annak idején nekünk tanították, egyenruhába öltözötten kellett skandáljuk, hogy éljen a Román Kommunista Párt, élén főtitkárával, Nicolae Ceauşescu elvtárssal. Amikor megfelelő mennyiségű éljenzést elvégeztünk, megengedtetett nekünk hogy kimenjünk a zöldbe.
Az egyetlen azonos mozzanata a két különböző század majálisolásának a zöldágtevés. A leányok kapuját, ajtaját minden május első napjára, hasadó hajnalban ellepte a zöldág. Szerelemnek, reménynek, újjászületésnek áldott jelképei ezek a zöldágak.
A rendíthetetlen reménység zöldágait látjuk ma reggel is sok erdélyi leányos háznál. A kapukat betakarják a zöldágak. Még ma is van értelme élni és majálisolni. Még ma is ki tudunk menni a teremtett világgal együtt ünnepelni a termékeny újjászületést.
Megszégyenített és megkeserített, egyenruhás, skandálós majálisok után is tudunk méltóságteljesen és nagy szenvedéllyel ünnepelni a termékeny életet.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)