2011. május 6., péntek

Tófalvi Tamás: A várakozás csendje

2011. 05. 05. A várakozás csendje Tófalvi Tamás

Összetéveszthetetlen az az érzés, amikor egy padon ülsz, és a buszt várod. Meg-megrezzen a gyomrod: vajon tényleg jön?

Minden elsántikáló percet mérföldek órájának érzel, a lenyugvó nap árnyékainak minden mozzanatára összerezzensz: talán... á, az nem lehet!

A kitartás hősiesen lüktet benned, kiapadhatatlan erőid forrása.

Aztán egyszerre csak bizonytalan leszel.

Körülnézel.

Házak, elárvult padok és a kútmélynyi csend. Sehol egy lélek vagy legalább egy hangya, aminek ide-oda futkosása pár percig lekötné a figyelmed.

Ez az az élő pillanat, amikor ráébredsz: egyedül vagy. Aztán feltűnik egy biciklis, majd két sétáló idős ember. Az útszéli fa alatt, tőled nem is olyan messze, kiabáló gyerekek hangorkánja töri meg a természet lágy, mégis fájdalmas harmóniáját.

Egyre népesebb lesz az utca. Teherautók dübörögnek az orrod előtt, és pletykáló emberek szaladgálnak, újabb híreket dobálva egymásnak. A boltos fület tépő nyikorgással leveszi üzlete ajtajáról a vaspántot. A késő délutáni nyitásra előbukkannak a késő délutáni vásárlók. Füledben dobol a „városi zaj”, a falu megszokott, tehéncsorda-járta életét éli.

Te... Még mindig ugyanott ülsz. Ki tudja mióta? Az idő futóhomokká vált, lassan számodra sincs semmi jelentősége. De a sajgó, szinte marcangoló érzés még mindig nem múlt el. Sőt, mintha erősebb lenne. Lehet, hogy... á, az nem lehet!

Tarkódon egyszerre bizsergés fut fel, s érzed, ahogy átölel, és mint egy múzsa, homlokon csókol a magány.

Egyedül vagy. Körülötted mindenki él, az emberek a mindennapok kétkezi munkáját végzik idő és tér szorításában, de te... Egyedül vagy.

Szemed az égboltra csúszik, majd kicsit lennebb, valahová oda, ahol az út, mint mennyei ösvény az ég felé kanyarog.

Semmi.

Sem porfelhő, sem motorzúgás.

A bizonytalanság elemek összességének erejével markol a torkodba, fogalmad sincs mi az, de érzed, s ez mindennél rosszabb. Mint anya nélkül maradt gyermek, megpróbálsz belekapaszkodni tudatod utolsó lüktetésébe, de hiába...

Mint tested fájdalmas halála hasít beléd mindaz, amit eddig tagadtál magad előtt.

Utolsó kérdésként, mint halálraítéltnek járó végső kívánság, felteszed magadnak a kérdést: lehet, hogy...

Igen... Elkéstél!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése