2011. 07. 12. Vallásról, szekularizációról Pál János
Papi gyűlésen vettem részt a múlt héten, ahol a vallás kérdése ismét terítékre került olyan tálalásban, mint a 21. század potenciálisan időszerűtlenné válható eszméje, ideája.
Tényleg, szükség van-e a vallásra – tűnődtem el újra magamban –, mert „Marx bácsi” is megmondta, hogy a vallás a népek ópiuma, minden nyomorúságnak forrása. És azóta is sokan harsogják, hogy a vallás csak kölönc az emberiség nyakában, üres, értelmetlen szócséplés.
Úgy gondoltam, azt a Szolzsenyicint fogom segítségül hívni ebben az örökösnek tűnő vitában, aki a munkatáborok poklában az emberi létről elmélkedve egyebek mellett az alábbi következtetésre jutott. „Lassanként megvilágosodott előttem, hogy a jót a rossztól elválasztó határvonal nem azonos az államok, osztályok, pártok közti határral, hanem minden egyes ember szíve közepén halad át, minden emberi szív közepén. De még ott is fluktuál, eltolódik bennünk az évek során. Még a rossz által megszállva tartott szívben is marad egy támpontja a jónak, s még a legnemesebb szívben is van egy sarok, melyben tartósan gyökeret vert a rossz. Akkor kezdtem megérteni a vallásokat, a világ valamennyi vallását. Az emberben lévő rossz leküzdése a céljuk. Lehetetlen teljesen kiűzni a rosszat a világból, de kordában lehet tartani minden egyes emberben.” (A Gulág szigetcsoport)
Pál apostol hasonlóképpen vélekedik és az istenhívő ember feladatát így summázza: „Mert nem vér és test ellen van a mi tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának urai ellen, a gonoszságnak a magasságban lakozó szellemei ellen. Ezért vegyétek magatokra az Isten minden fegyverét, hogy ellenállhassatok ama gonosz napon és mindeneket jól elvégezve, megálljatok. Álljatok meg tehát körülövezve derekatokat igazsággal és felöltözve a megigazulás páncéljába, és felsaruzva lábatokat készségével. Mindezekhez vegyétek fel a hit pajzsát, amellyel a gonosznak tüzes nyilát megolthatjátok.” (Ef 6, 12–16)
A vallás tehát utat mutat és tanít, hogy eljussunk az élet értelméhez, céljához, hogy alkossunk és teremtsünk, leküzdjük a mindennapjainkat undorítóvá tevő rosszat. A vallás életre, szépségre, jóra, az istenire parancsol...
A kérdésem az orosz íróval együtt azonban az, hogy:„Ha a XXI. századra az emberiség nem robbantja föl vagy nem fojtja meg önmagát, akkor talán ez az irányzat fog diadalmaskodni? Mert ha nem ez győz az emberiség történelme puszta egy helyben topogás, merő értelmetlenség. Hová tart akkor az emberiség, van-e egyáltalán értelme a folytatásnak? Hisz az ellenfelet lebunkózni: ezt már az ősember is tudta!” (A Gulág szigetcsoport)
Marxék ez utóbit tették! Az anyagias, fogyasztó, istenitől kiüresített ember is ezt teszi – a másikat lebunkózza! Sokra nem jutottunk... Ül számítógépe előtt az emberi rációban feltétlenül hívő „homo technikus” és közben ismét majommá görbed, majomvilágot teremtve maga körül ...
2011. július 13., szerda
2011. július 11., hétfő
Máthé Sándor: Nyugtalanság
2011. 07. 11. Nyugtalanság Máthé Sándor
Lehet a mai világban nyugodtnak lenni? Nyugodt csak az lehet, akit nem érdekel semmi, aki teljesen közömbös, akinek már minden mindegy, aki csak tengődik, csak éppen él. Ezért nem mondom, hogy teljesen ki lehet, ki kell zárni életünkből a nyugtalanságot, a félelmet, a szorongást, de elviselhetőbbé lehet tenni az életet, ha nem engedjük ezeket az érzéseket teljesen eluralkodni rajtunk.
A nyugtalanság, a félelem egyik ellenszere a bizalom. Milyen szépen mondja a zsoltáros: „Benned bízom, nem félek!” Jézus meg így biztatja tanítványait: „Én vagyok, bízzatok, ne féljetek!” Valamiben hinni kell, valakiben bízni kell. Istenen túl, jó ha valaki időnként mellénk áll és szól: itt vagyok, veled vagyok, tiéd vagyok, vigyázok rád. Ne félj!
A nyugtalanság másik ellenszere a szeretet. Sokszor, elmondjuk, hogy mennyire nélkülözhetetlen a szeretet az emberi kapcsolatokban. A szeretet elűzi a félelmet, mondja Pál apostol. Nem az akármilyen szeretet: a teljes szeretet. Erre van szükség mindennapi emberi kapcsolatainkban, a családban, baráti viszonyainkban. Ne sajnáljuk a szót, legyen bátorságunk kimondani a sokak számára unalmas, érzelgős szöveget is: igen, szeretlek, szükségem van reád.
Sokan megmosolyogják az ilyen vallomásokat, pedig ilyen vallomások nélkül teljesen elbizonytalanodunk, nem tudjuk, hogy hova és kihez tartozunk. Azt hiszem, hogy itt a közösségben is időnként el kell mondjuk, hogy itt mindenki hozzánk tartozik, mindenkit egyformán szeretünk, tisztelünk. Ezért jó tartozni valahova s tudni, hogy gondolnak ránk, s ha mást nem is tehetnek értünk, legalább ránk figyelnek, meghallgatnak.
Van egy másik fajta nyugtalanság – az alkotó ember nyugtalansága – mely nélkül nem sokra vinné az ember. A világot mindig az ilyen nyugtalanság vitte előbbre. Kell az ilyen fajta nyugtalanság, de ne hagyjuk, hogy elfajuljon bennünk s szorongássá, beteges aggodalommá váljon, és megmérgezze a saját és környezetünk életét.
Féljétek Istent, s „nyugtalankodjék a ti szívetek”, de legyen ez a jobbra, nemesebbre törekvő ember nyugtalansága.
Lehet a mai világban nyugodtnak lenni? Nyugodt csak az lehet, akit nem érdekel semmi, aki teljesen közömbös, akinek már minden mindegy, aki csak tengődik, csak éppen él. Ezért nem mondom, hogy teljesen ki lehet, ki kell zárni életünkből a nyugtalanságot, a félelmet, a szorongást, de elviselhetőbbé lehet tenni az életet, ha nem engedjük ezeket az érzéseket teljesen eluralkodni rajtunk.
A nyugtalanság, a félelem egyik ellenszere a bizalom. Milyen szépen mondja a zsoltáros: „Benned bízom, nem félek!” Jézus meg így biztatja tanítványait: „Én vagyok, bízzatok, ne féljetek!” Valamiben hinni kell, valakiben bízni kell. Istenen túl, jó ha valaki időnként mellénk áll és szól: itt vagyok, veled vagyok, tiéd vagyok, vigyázok rád. Ne félj!
A nyugtalanság másik ellenszere a szeretet. Sokszor, elmondjuk, hogy mennyire nélkülözhetetlen a szeretet az emberi kapcsolatokban. A szeretet elűzi a félelmet, mondja Pál apostol. Nem az akármilyen szeretet: a teljes szeretet. Erre van szükség mindennapi emberi kapcsolatainkban, a családban, baráti viszonyainkban. Ne sajnáljuk a szót, legyen bátorságunk kimondani a sokak számára unalmas, érzelgős szöveget is: igen, szeretlek, szükségem van reád.
Sokan megmosolyogják az ilyen vallomásokat, pedig ilyen vallomások nélkül teljesen elbizonytalanodunk, nem tudjuk, hogy hova és kihez tartozunk. Azt hiszem, hogy itt a közösségben is időnként el kell mondjuk, hogy itt mindenki hozzánk tartozik, mindenkit egyformán szeretünk, tisztelünk. Ezért jó tartozni valahova s tudni, hogy gondolnak ránk, s ha mást nem is tehetnek értünk, legalább ránk figyelnek, meghallgatnak.
Van egy másik fajta nyugtalanság – az alkotó ember nyugtalansága – mely nélkül nem sokra vinné az ember. A világot mindig az ilyen nyugtalanság vitte előbbre. Kell az ilyen fajta nyugtalanság, de ne hagyjuk, hogy elfajuljon bennünk s szorongássá, beteges aggodalommá váljon, és megmérgezze a saját és környezetünk életét.
Féljétek Istent, s „nyugtalankodjék a ti szívetek”, de legyen ez a jobbra, nemesebbre törekvő ember nyugtalansága.
2011. július 9., szombat
Farkas Dénes: Cigaretta, halál, feltámadás?
2011. 07. 09. Cigaretta, halál, feltámadás? Farkas Dénes
Az egyik osztálytársam Szatmárnémetiben a múlt század ötvenes éveiben azt mesélte – szatmáriasan – hogy nagytata „mán halt megfele és azt suttogta, hogy dohán.”
Egykoron, sok évtizeddel ezelőtt, amikor tanultam cigarettázni, akkor még nem hirdették nyilvánosan, hogy halált okoz(hat). Csak a szigorú szülő vagy az „oszi” jelentett veszedelmet, de ez is csak akkor, ha elkaptak. Ebben az időben Édesapámnak nagyanyám „palántolt” a kertbe öt-hat szál dohányt, melynek alsó leveleit árnyékban megszárítva apám összecsavarta, és nagyon éles késével finomra laskázta. Ebből „sirítette” a cigarettáját. Ezt így csinálta az egész falu, mert a „Plugar” és a „National” eléggé hiánycikk volt. A gyufa az a luxuskategóriába tartozott. Minden bagósnak volt pléhből készült dohányzó tálcája, melynek a felnyitott fedelén egy kicsi nyelvecske csípte oda a cigarettapapírt, amit sodrás után nyállal ragasztottak össze.
A tüzet fehér „békakővel”, acéllal és „toplóval” csiholták. Nagyon érdekes volt, ahogy a kövecskére a körmükkel odafogták a taplót, és aktakapocs alakú acélpatkó-szerűséggel koccantották – míg sikerült – a kovakő oldalát. Egyszercsak szikra szökött a taplóra, amely azonnal égni kezdett, és máris kész volt a „szivargyújtás”. Azt majdnem elfelejtettem, hogy a taplót valamiért megfőzték, megszárították és csak a pihés részét tépegették rá a kovakőre. Az acél szerkentyűt úgy hívták, hogy „kuna”, a békakövet pedig „kovának” mondták.
Sófalvi Dénes bátyám egy rossz szemüveggel gyújtotta a cigarettáját. Ennek az volt a hátránya, hogy ha nem sütött a nap, akkor a ciginek „nuku.” Akkor még nem tudtuk, hogy Karádi „hamvadó cigarettája” vagy a Lili bárónő „kis cigaretta valódi finom”-ja halált okoz(hat).
Amikor vásárolom a „mindennapit”, szörnyű képeket és még szörnyűbb mondatokat veszek – a csomagokra nyomtatva. Láttam elrákosodott gégét, szétomlott tüdőt, üres babakocsit s hadd ne soroljam a szörnyűségeket! Az már a piac kérdése, hogy a cigaretta ára „ártalmas az egészségre”!
Távol legyen az, hogy a világ közvéleményének ellene szólnék, vagy pártolnám a cigisek hírhedt táborát, de azon elgondolkoztam, hogy ha igaz lesz a Credo („hiszem a test feltámadását”), amit csak az hisz, aki akar, akkor, ha a szatmári barátom történetét parafrazálom, hányan lesznek, akik „támadnak felfele és azt suttogják, hogy dohán”…
Az egyik osztálytársam Szatmárnémetiben a múlt század ötvenes éveiben azt mesélte – szatmáriasan – hogy nagytata „mán halt megfele és azt suttogta, hogy dohán.”
Egykoron, sok évtizeddel ezelőtt, amikor tanultam cigarettázni, akkor még nem hirdették nyilvánosan, hogy halált okoz(hat). Csak a szigorú szülő vagy az „oszi” jelentett veszedelmet, de ez is csak akkor, ha elkaptak. Ebben az időben Édesapámnak nagyanyám „palántolt” a kertbe öt-hat szál dohányt, melynek alsó leveleit árnyékban megszárítva apám összecsavarta, és nagyon éles késével finomra laskázta. Ebből „sirítette” a cigarettáját. Ezt így csinálta az egész falu, mert a „Plugar” és a „National” eléggé hiánycikk volt. A gyufa az a luxuskategóriába tartozott. Minden bagósnak volt pléhből készült dohányzó tálcája, melynek a felnyitott fedelén egy kicsi nyelvecske csípte oda a cigarettapapírt, amit sodrás után nyállal ragasztottak össze.
A tüzet fehér „békakővel”, acéllal és „toplóval” csiholták. Nagyon érdekes volt, ahogy a kövecskére a körmükkel odafogták a taplót, és aktakapocs alakú acélpatkó-szerűséggel koccantották – míg sikerült – a kovakő oldalát. Egyszercsak szikra szökött a taplóra, amely azonnal égni kezdett, és máris kész volt a „szivargyújtás”. Azt majdnem elfelejtettem, hogy a taplót valamiért megfőzték, megszárították és csak a pihés részét tépegették rá a kovakőre. Az acél szerkentyűt úgy hívták, hogy „kuna”, a békakövet pedig „kovának” mondták.
Sófalvi Dénes bátyám egy rossz szemüveggel gyújtotta a cigarettáját. Ennek az volt a hátránya, hogy ha nem sütött a nap, akkor a ciginek „nuku.” Akkor még nem tudtuk, hogy Karádi „hamvadó cigarettája” vagy a Lili bárónő „kis cigaretta valódi finom”-ja halált okoz(hat).
Amikor vásárolom a „mindennapit”, szörnyű képeket és még szörnyűbb mondatokat veszek – a csomagokra nyomtatva. Láttam elrákosodott gégét, szétomlott tüdőt, üres babakocsit s hadd ne soroljam a szörnyűségeket! Az már a piac kérdése, hogy a cigaretta ára „ártalmas az egészségre”!
Távol legyen az, hogy a világ közvéleményének ellene szólnék, vagy pártolnám a cigisek hírhedt táborát, de azon elgondolkoztam, hogy ha igaz lesz a Credo („hiszem a test feltámadását”), amit csak az hisz, aki akar, akkor, ha a szatmári barátom történetét parafrazálom, hányan lesznek, akik „támadnak felfele és azt suttogják, hogy dohán”…
2011. július 8., péntek
Buzogány-Csoma Csilla: Ébresztő
2011. 07. 08. Ébresztő Buzogány-Csoma Csilla
A Duna Televízió Térkép című műsorában láttam egy összeállítást a balázsfalvi magyarok, gyermekek elmúlt évekbeli és jelenlegi helyzetéről. Összevont vagy megszűnt osztályokról beszéltek, s arról, hogy több órás utazás kell ahhoz, hogy anyanyelvükön tanulhassanak.
Ebben a kilátástalan helyzetben, a román tulajdonban lévő rádió adásai közt a heti húsz percben jelentkező magyar nyelvű műsort, az Ébredést hallgathatják a városban és a környező falvakban élő hallgatók, „akik számára kedden délben megáll az élet”.
A megkérdezettek örömmel beszélnek a műsorról, egy álom megvalósulásáról, arról, hogy a templom falain kívül is hallhatnak magyar szót, magyarul hallgathatják az evangéliumot, az örömhírt, magyarul imádkozhatnak.
Élettörténetüket és történelmüket szem előtt tartva, az a tény, hogy a Balázsfalván található Apafi-kastély napjainkban a román görög-katolikus egyház székházaként van nyilvántartva, ébredésre int mindannyiunkat.
Ébresztő!
A Duna Televízió Térkép című műsorában láttam egy összeállítást a balázsfalvi magyarok, gyermekek elmúlt évekbeli és jelenlegi helyzetéről. Összevont vagy megszűnt osztályokról beszéltek, s arról, hogy több órás utazás kell ahhoz, hogy anyanyelvükön tanulhassanak.
Ebben a kilátástalan helyzetben, a román tulajdonban lévő rádió adásai közt a heti húsz percben jelentkező magyar nyelvű műsort, az Ébredést hallgathatják a városban és a környező falvakban élő hallgatók, „akik számára kedden délben megáll az élet”.
A megkérdezettek örömmel beszélnek a műsorról, egy álom megvalósulásáról, arról, hogy a templom falain kívül is hallhatnak magyar szót, magyarul hallgathatják az evangéliumot, az örömhírt, magyarul imádkozhatnak.
Élettörténetüket és történelmüket szem előtt tartva, az a tény, hogy a Balázsfalván található Apafi-kastély napjainkban a román görög-katolikus egyház székházaként van nyilvántartva, ébredésre int mindannyiunkat.
Ébresztő!
2011. július 7., csütörtök
Bíró Attila: Eszpresszó
2011. 07. 06. Eszpresszó Bíró Attila
„HÁT ISTEN NEKI, jere, üljünk be egy feketére az eszpresszóba. Számomra új dolog ez, új műfaj. Meg kell szokni” – ezekkel a szavakkal indítja egyik újságcikkét Márai, 1940. február 17-én. S aztán bemutatja a rövid tartózkodásra berendezett helyiséget, kicsiny asztalaival, liliputi székeivel és a nikkelezett gép villanyerő sajtolta mérges feketéjével. Ő, aki megszokta a kávéházak nyugodt, ünnepélyes márványasztalait, felkönyökölve, ráérősen eposzokat írt, s egy-egy kül- és belföldi újságcikk elolvasása után éppen a jövőbe akart látni…
Hetven év múltán ez a tempó csak hatványozódott, s az akkori sietség ma rohanássá nőtte ki magát. Boldogtalan otthontalanság… S a nyugtalan lelkek sietős percei ma még inkább másodpercekként pörögnek alá, a visszafordíthatatlan múlt pokoli üstjébe.
A minap ott álltam a sepsiszentgyörgyi Mikó utca sarkán – ebéd híján korgott a gyomrom –, bambultam a nyári esőcseppek szabályos tánclépései közt, s arra lettem figyelmes, hogy egy három év körüli kislány toporzékolt a „jól öltözött” anyja ölében. Hatalmas hamburgert nyomott a kislány kezébe, s másik karját fogva szaladtak az átjárón. A gondosan elkészített ebéd fele az út közepén maradt, és a kislánynak ez okozta gyógyíthatatlan bánatát.
Te érted ezt? Én nem! De ne sopánkodj, hanem igyekezz megérteni. Szokjál hozzá, hogy a világ változik. Siess, és ne lábatlankodj a hot dog árus előtt, mert nem illik sokáig elfoglalni a jogaikért küzdő polgártársak helyét. Két telefoncsörgés között ugorj be az eszpresszóba, reggeli kávéddal ne időzz…
Én addig egy kis időre csendesen bemegyek egy kávéházba, s kitalálom, mit főzzek ebédre. Jó étvágyat!
„HÁT ISTEN NEKI, jere, üljünk be egy feketére az eszpresszóba. Számomra új dolog ez, új műfaj. Meg kell szokni” – ezekkel a szavakkal indítja egyik újságcikkét Márai, 1940. február 17-én. S aztán bemutatja a rövid tartózkodásra berendezett helyiséget, kicsiny asztalaival, liliputi székeivel és a nikkelezett gép villanyerő sajtolta mérges feketéjével. Ő, aki megszokta a kávéházak nyugodt, ünnepélyes márványasztalait, felkönyökölve, ráérősen eposzokat írt, s egy-egy kül- és belföldi újságcikk elolvasása után éppen a jövőbe akart látni…
Hetven év múltán ez a tempó csak hatványozódott, s az akkori sietség ma rohanássá nőtte ki magát. Boldogtalan otthontalanság… S a nyugtalan lelkek sietős percei ma még inkább másodpercekként pörögnek alá, a visszafordíthatatlan múlt pokoli üstjébe.
A minap ott álltam a sepsiszentgyörgyi Mikó utca sarkán – ebéd híján korgott a gyomrom –, bambultam a nyári esőcseppek szabályos tánclépései közt, s arra lettem figyelmes, hogy egy három év körüli kislány toporzékolt a „jól öltözött” anyja ölében. Hatalmas hamburgert nyomott a kislány kezébe, s másik karját fogva szaladtak az átjárón. A gondosan elkészített ebéd fele az út közepén maradt, és a kislánynak ez okozta gyógyíthatatlan bánatát.
Te érted ezt? Én nem! De ne sopánkodj, hanem igyekezz megérteni. Szokjál hozzá, hogy a világ változik. Siess, és ne lábatlankodj a hot dog árus előtt, mert nem illik sokáig elfoglalni a jogaikért küzdő polgártársak helyét. Két telefoncsörgés között ugorj be az eszpresszóba, reggeli kávéddal ne időzz…
Én addig egy kis időre csendesen bemegyek egy kávéházba, s kitalálom, mit főzzek ebédre. Jó étvágyat!
Csete Árpád: Ayapaneco
2011. 07. 05. Ayapaneco Csete Árpád
Néhány hónapja körbejárta a világot a hír, miszerint kihalófélben van Földünk egyik nyelve, konkrétan az ayapaneco. Az ayapaneco a Mexikóban található 68 indián nyelv egyike. A 20. század közepéig a dél-mexikói Tabasco államban használta az ott élő indián kisebbség. Azaz, használhatná máig, mert még mindig vannak ketten, akik beszélik ezt a nyelvet.
Manuel és Isidro – mert róluk van szó –, bár folyékonyan beszélik az ayapaneco nyelvet, s mindössze párszáz méterre laknak egymástól a dél-mexikói Ayapa falucskában, mégsem szoktak beszélgetni. (De fogadjunk, hogy szoktak tévét nézni!) Bár pontosan nem tudni miért nem állnak szóba egymással, a mexikói Indiana Egyetem kulturális antropológusa állítja: egyszerűen azért, mert nincs közös témájuk.
A hír olvastán nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek?! Elképzeltem a két öreget, amint időnként ülnek bambán egymás mellett, és egy vak hangot sem ejtenek ki, egyszerűen azért, mert nincs miről tárgyalni.
Úgy harmic évvel ezelőtt, Kányádi Sándor a következőket írta Metszet című versében: „mexikóban (…) / indiánokat láttam én / így ülni ilyen révedőn / reményt már alig rebbenőn / térdükre ejtett két kezük / az életünk az életük / azért mentem oly messzire / belém döbbenjen mennyire / indiánosodik szemünk / tekintetük tekintetünk.” Rögvest odatársítom önmagunkat is. Látom, amint ülünk egymás mellett (indiánosodó tekintettel!), jó esetben szótlanul, rosszabb esetben visszaböfögve azt a rengeteg semmitmondó szöveget, amely naponta árad belénk a tv-kanálisokból, újságokból, médiából, és nem utolsósorban egymástól, melyekből konkrétan semmi sem derül ki.
Félénken és szégyenkezve pislogunk közéletünk szereplőinek nyilatkozatai hallatán, amelyekből szintén nem derül ki semmi, de amelyek mind arra nevelnek, hogy érdektelenül, bambán álldogáljunk egymás mellett, és érdektelenségből elfelejtsük a számunkra fontos dolgokat, közös témáinkat. Miről beszéljünk? Mi az, ami számunkra még fontos? Mi az, ami még közös mindannyiunk számára? Nem sok! Bizony, ettől ülhetnénk naphosszat Ayapa falucska lócáin, bambán merengően!
Manuel és Isidro tájainkon is naponta ismétlődő története szomorú, de legalább őszinte! Minek éltetni egy nyelvet, a kommunikáció eszközét, ha a „szervuszkérlek-hogyvagykérlek” hamis kongásán kívül más mondanivaló úgysincs? Mára már igazán találkozni sem kívánkozunk egymással, hiszen úgysem lenne, amiről hitelesen beszélgessünk.
Igaz, beszélgetni nemcsak emberekkel lehet. Fontos dolgaimat, lelkemet megnyitva, elmondhatom Annak, akivel – hiszem – vannak még közös témáink. Remélem, amikor majd Vele szemtől szembe kerülök, még fogok tudni ayapanecoul.
Néhány hónapja körbejárta a világot a hír, miszerint kihalófélben van Földünk egyik nyelve, konkrétan az ayapaneco. Az ayapaneco a Mexikóban található 68 indián nyelv egyike. A 20. század közepéig a dél-mexikói Tabasco államban használta az ott élő indián kisebbség. Azaz, használhatná máig, mert még mindig vannak ketten, akik beszélik ezt a nyelvet.
Manuel és Isidro – mert róluk van szó –, bár folyékonyan beszélik az ayapaneco nyelvet, s mindössze párszáz méterre laknak egymástól a dél-mexikói Ayapa falucskában, mégsem szoktak beszélgetni. (De fogadjunk, hogy szoktak tévét nézni!) Bár pontosan nem tudni miért nem állnak szóba egymással, a mexikói Indiana Egyetem kulturális antropológusa állítja: egyszerűen azért, mert nincs közös témájuk.
A hír olvastán nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek?! Elképzeltem a két öreget, amint időnként ülnek bambán egymás mellett, és egy vak hangot sem ejtenek ki, egyszerűen azért, mert nincs miről tárgyalni.
Úgy harmic évvel ezelőtt, Kányádi Sándor a következőket írta Metszet című versében: „mexikóban (…) / indiánokat láttam én / így ülni ilyen révedőn / reményt már alig rebbenőn / térdükre ejtett két kezük / az életünk az életük / azért mentem oly messzire / belém döbbenjen mennyire / indiánosodik szemünk / tekintetük tekintetünk.” Rögvest odatársítom önmagunkat is. Látom, amint ülünk egymás mellett (indiánosodó tekintettel!), jó esetben szótlanul, rosszabb esetben visszaböfögve azt a rengeteg semmitmondó szöveget, amely naponta árad belénk a tv-kanálisokból, újságokból, médiából, és nem utolsósorban egymástól, melyekből konkrétan semmi sem derül ki.
Félénken és szégyenkezve pislogunk közéletünk szereplőinek nyilatkozatai hallatán, amelyekből szintén nem derül ki semmi, de amelyek mind arra nevelnek, hogy érdektelenül, bambán álldogáljunk egymás mellett, és érdektelenségből elfelejtsük a számunkra fontos dolgokat, közös témáinkat. Miről beszéljünk? Mi az, ami számunkra még fontos? Mi az, ami még közös mindannyiunk számára? Nem sok! Bizony, ettől ülhetnénk naphosszat Ayapa falucska lócáin, bambán merengően!
Manuel és Isidro tájainkon is naponta ismétlődő története szomorú, de legalább őszinte! Minek éltetni egy nyelvet, a kommunikáció eszközét, ha a „szervuszkérlek-hogyvagykérlek” hamis kongásán kívül más mondanivaló úgysincs? Mára már igazán találkozni sem kívánkozunk egymással, hiszen úgysem lenne, amiről hitelesen beszélgessünk.
Igaz, beszélgetni nemcsak emberekkel lehet. Fontos dolgaimat, lelkemet megnyitva, elmondhatom Annak, akivel – hiszem – vannak még közös témáink. Remélem, amikor majd Vele szemtől szembe kerülök, még fogok tudni ayapanecoul.
Farkas Dénes: Fájdalom
2011. 07. 04 Fájdalom Farkas Dénes
Hallom a rádióban, hogy amerikai kutatók felfedeztek egy olyan molekulát, amelynek adagolása megszünteti a fájdalmat. Ezt az egereken végzett kísérletek bizonyítják. Nahát, gondoltam magamban, és eszembe jutott az az eset, amikor a kolozsvári Kányafői úton lefelé jövet egy kertből kirohant egy feldühödött kutya, és álló helyzetemben a combomba eresztette fogait.
Valahol azt olvastam – talán Rózsa Sándor kapcsán – hogy a támadó kutyával szembeni védekezés hathatós eszköze abban rejlik, hogy nem kell szembeszállni vele, hanem meg kell állni mozdulatlanul, míg az állat mérge elillan. Ezt én kipróbáltam de az „én megdühödött bolond kutyám” nem olvasta sem a móriczi trilógiát, sem pedig a Betyár rokonok című könyvet.
Később a kutyával megbarátkoztam, és pórázon vezettem minden nap hetekig az akkori agronómia állatorvosi rendelőjébe, megállapíttatni azt, hogy nem veszünk meg. A kutyával megbékültünk, és ő azóta elpusztult. Ha lenne inkarnáció, és intellektuelként kerülne vissza a földi körforgásba, valószínű elolvasná, hogy mikor szabad harapni, de az is elképzelhető, hogy addig olyan „molekuláris” szerkezeteket találnak ki, amiből ha kapunk, nem fog fájni semmi sem.
Arra azonban kíváncsi lennék, hogy az ember miről érzi meg azt, hogy az egérnek mi fáj? Addig, míg ez a kérdés tisztázódik, hajrá egerek, tengeri malacok és emberek, hisz közel van az idő, amikor nyugi, mert nem fog fájni! Akkor majd a kutyaveszély sem számít...
Hallom a rádióban, hogy amerikai kutatók felfedeztek egy olyan molekulát, amelynek adagolása megszünteti a fájdalmat. Ezt az egereken végzett kísérletek bizonyítják. Nahát, gondoltam magamban, és eszembe jutott az az eset, amikor a kolozsvári Kányafői úton lefelé jövet egy kertből kirohant egy feldühödött kutya, és álló helyzetemben a combomba eresztette fogait.
Valahol azt olvastam – talán Rózsa Sándor kapcsán – hogy a támadó kutyával szembeni védekezés hathatós eszköze abban rejlik, hogy nem kell szembeszállni vele, hanem meg kell állni mozdulatlanul, míg az állat mérge elillan. Ezt én kipróbáltam de az „én megdühödött bolond kutyám” nem olvasta sem a móriczi trilógiát, sem pedig a Betyár rokonok című könyvet.
Később a kutyával megbarátkoztam, és pórázon vezettem minden nap hetekig az akkori agronómia állatorvosi rendelőjébe, megállapíttatni azt, hogy nem veszünk meg. A kutyával megbékültünk, és ő azóta elpusztult. Ha lenne inkarnáció, és intellektuelként kerülne vissza a földi körforgásba, valószínű elolvasná, hogy mikor szabad harapni, de az is elképzelhető, hogy addig olyan „molekuláris” szerkezeteket találnak ki, amiből ha kapunk, nem fog fájni semmi sem.
Arra azonban kíváncsi lennék, hogy az ember miről érzi meg azt, hogy az egérnek mi fáj? Addig, míg ez a kérdés tisztázódik, hajrá egerek, tengeri malacok és emberek, hisz közel van az idő, amikor nyugi, mert nem fog fájni! Akkor majd a kutyaveszély sem számít...
Lakatos Sándor: Az Érett és a Béres
2011. 07. 03 Az Érett és a Béres Lakatos Sándor
Korán reggel sorshúzás és kedves konfúzió egy kávé mellett. Közel egy óra készülődés, majd további három óra négy fal között. Még szerencse, hogy van ablak, ahonnan a város magasba nyúló tornyait lehet szemlélni, ha más nem adódna. Ha megszólalhatnak, eljön a szabadulás. Addig is természetesen megtiszteltetés, hogyne lenne az! A sekélyes bérre nem gondol senki. Csak pozitívan uraim, ha lehet! Kóstolgatjuk egymást, amíg a szabályzat engedi, de hamarosan jön a boríték, oszt’ bemerevedik a dolog.
Névsor szerint, egyesével, tessék helyet foglalni! Egyéni munka, nem forgolódik, nem beszélget! Írd a neved, pontosítsd a származásod! Kékkel! Nagy nyomtatottal édes fiam, figyelj oda! A szabályzat értelmében, a Béres kezében az Érettség záloga. No, no, csak a saját lapod van versenyben! A piszkozat marad! Reggeliztél? Nehogy kiájuljál nekem! Hallod! Egészségügyiek, jegyzőkönyv, bizottság… Snassz lenne. Munkaidő van! Írni a fejesek által felköhögött Utópiáról. Mire jó ez? Kinek kell ez? Az élet odakint vár, csak a harangok, ha megszólalnának…
Kettő a közellenség. Egyik nő, a másik nem. Kukkantani, sussantani, kézzel-lábbal, meta-para-pszicho-akármivel, csak meg ne lássa a Béres. Jegyzőkönyv, bizottság, az ősök, kinek kell a balhé? Mire jó ez? Kinek kell ez? Az élet odakint vár, csak a harangok, meg ne szólaljanak. Még ne, az istenért, még sehol semmi! Szabályos, nem szabályos, hogyne lenne az! Muszáj neki az legyen! Mégis csak az Érettség forog kockán! Háromszor hatvan perc. Mire elég ez, ha négy év úgy elröppent? Mindenesetre fele idő a kötelező. „Segíts magadon, s az Isten is megsegít.” Ezt is tanítják, ha nem tévedek.
Számozás, szignó, pecsét, meglazítani a nyakkendőt, kivenni a mobilt a raktárból, miénk a világ! Szignó alatt illedelmesen kérdez a Béres: Mi leszel, ha nagy leszel, édes fiam? Gondolkodás nélkül jön az Érett válasza: Jogász, az jobban fizet.
Korán reggel sorshúzás és kedves konfúzió egy kávé mellett. Közel egy óra készülődés, majd további három óra négy fal között. Még szerencse, hogy van ablak, ahonnan a város magasba nyúló tornyait lehet szemlélni, ha más nem adódna. Ha megszólalhatnak, eljön a szabadulás. Addig is természetesen megtiszteltetés, hogyne lenne az! A sekélyes bérre nem gondol senki. Csak pozitívan uraim, ha lehet! Kóstolgatjuk egymást, amíg a szabályzat engedi, de hamarosan jön a boríték, oszt’ bemerevedik a dolog.
Névsor szerint, egyesével, tessék helyet foglalni! Egyéni munka, nem forgolódik, nem beszélget! Írd a neved, pontosítsd a származásod! Kékkel! Nagy nyomtatottal édes fiam, figyelj oda! A szabályzat értelmében, a Béres kezében az Érettség záloga. No, no, csak a saját lapod van versenyben! A piszkozat marad! Reggeliztél? Nehogy kiájuljál nekem! Hallod! Egészségügyiek, jegyzőkönyv, bizottság… Snassz lenne. Munkaidő van! Írni a fejesek által felköhögött Utópiáról. Mire jó ez? Kinek kell ez? Az élet odakint vár, csak a harangok, ha megszólalnának…
Kettő a közellenség. Egyik nő, a másik nem. Kukkantani, sussantani, kézzel-lábbal, meta-para-pszicho-akármivel, csak meg ne lássa a Béres. Jegyzőkönyv, bizottság, az ősök, kinek kell a balhé? Mire jó ez? Kinek kell ez? Az élet odakint vár, csak a harangok, meg ne szólaljanak. Még ne, az istenért, még sehol semmi! Szabályos, nem szabályos, hogyne lenne az! Muszáj neki az legyen! Mégis csak az Érettség forog kockán! Háromszor hatvan perc. Mire elég ez, ha négy év úgy elröppent? Mindenesetre fele idő a kötelező. „Segíts magadon, s az Isten is megsegít.” Ezt is tanítják, ha nem tévedek.
Számozás, szignó, pecsét, meglazítani a nyakkendőt, kivenni a mobilt a raktárból, miénk a világ! Szignó alatt illedelmesen kérdez a Béres: Mi leszel, ha nagy leszel, édes fiam? Gondolkodás nélkül jön az Érett válasza: Jogász, az jobban fizet.
Lakatos Csilla: Szintkülönbség
2011. 07. 02 Szintkülönbség Lakatos Csilla
A 130. zsoltár a mélység dicsérete. Az ember, akinek kiáltását olvassuk, a mélységben tanulta meg a legnagyobb dolgokat Istenről, önmagáról és embertársairól.
A magasságból gyakran nem látunk a helyes arányok szerint. Míg „fent” vagyunk, felszínesen látunk. A felszínesség pedig elfedi az igazságot, még saját magunk elől is. Többnyire meg vagyunk elégedve magunkkal, mert azt gondoljuk, hogy minden rendben van és nincs baj velünk. Úgy hisszük, van bennünk elég jóakarat és szeretet is. Úgy véljük, hitünkkel sincs baj, emberségünk is van. De amikor mindezt bizonyítanunk kellene, akkor bizony lehull rólunk a felszínesség csalóka máza. Kiderül, hogy önámítás volt az, ahogyan szemléltük és nyugtattuk magunkat. Mert az ember önmagával a bizonytalanságban, a mélységben tud találkozni igazán.
Rohanásunkban szétszórtakká váltunk, nincs időnk sem magunkra, sem egymásra. Nem jut időnk arra, hogy elcsendesedjünk és átgondoljuk napjainkat, amelyeket visszahozhatatlanul magunk mögött hagytunk. Nincs időnk megkérdezni önmagunktól: mit tettünk jól vagy rosszul, és mit nem tettünk meg Istenért, közösségünkért, embertársainkért? De aztán egy csalódás, egy súlyos betegség, vagy a halál közelségének megérzése felnyitja szemünket és megláttatja velünk mindazt, ami fontos.
Ennek ellenére mi mindent megteszünk azért, hogy elkerüljük a mélységeket. A zajtól a lármáig menekülünk, csak ne kelljen csendben elmélyüljünk, ne kelljen szembenéznünk a minket nyugtalanító kérdésekkel. Pedig a lényeget a mélységben láthatjuk meg. Ott tanulhatunk meg igazán remélni és várni arra, hogy Isten meghallja kiáltásunkat. Amilyen bizonyossággal várják az őrök a reggelt, olyan bizonyossággal várhatjuk Isten látogatásának hajnalát, ami ha bekövetkezik, a mélységből való kiemelkedésünket, Rá és önmagunkra való találásunkat jelenti.
A 130. zsoltár a mélység dicsérete. Az ember, akinek kiáltását olvassuk, a mélységben tanulta meg a legnagyobb dolgokat Istenről, önmagáról és embertársairól.
A magasságból gyakran nem látunk a helyes arányok szerint. Míg „fent” vagyunk, felszínesen látunk. A felszínesség pedig elfedi az igazságot, még saját magunk elől is. Többnyire meg vagyunk elégedve magunkkal, mert azt gondoljuk, hogy minden rendben van és nincs baj velünk. Úgy hisszük, van bennünk elég jóakarat és szeretet is. Úgy véljük, hitünkkel sincs baj, emberségünk is van. De amikor mindezt bizonyítanunk kellene, akkor bizony lehull rólunk a felszínesség csalóka máza. Kiderül, hogy önámítás volt az, ahogyan szemléltük és nyugtattuk magunkat. Mert az ember önmagával a bizonytalanságban, a mélységben tud találkozni igazán.
Rohanásunkban szétszórtakká váltunk, nincs időnk sem magunkra, sem egymásra. Nem jut időnk arra, hogy elcsendesedjünk és átgondoljuk napjainkat, amelyeket visszahozhatatlanul magunk mögött hagytunk. Nincs időnk megkérdezni önmagunktól: mit tettünk jól vagy rosszul, és mit nem tettünk meg Istenért, közösségünkért, embertársainkért? De aztán egy csalódás, egy súlyos betegség, vagy a halál közelségének megérzése felnyitja szemünket és megláttatja velünk mindazt, ami fontos.
Ennek ellenére mi mindent megteszünk azért, hogy elkerüljük a mélységeket. A zajtól a lármáig menekülünk, csak ne kelljen csendben elmélyüljünk, ne kelljen szembenéznünk a minket nyugtalanító kérdésekkel. Pedig a lényeget a mélységben láthatjuk meg. Ott tanulhatunk meg igazán remélni és várni arra, hogy Isten meghallja kiáltásunkat. Amilyen bizonyossággal várják az őrök a reggelt, olyan bizonyossággal várhatjuk Isten látogatásának hajnalát, ami ha bekövetkezik, a mélységből való kiemelkedésünket, Rá és önmagunkra való találásunkat jelenti.
Nagy László: A régi mozi
2011. 07. 01 A régi mozi Nagy László
A mozigépet a tánccsoport nyerte szülőfalumban. Mondhatom összetáncolták. Abba a kultúrotthonba helyezték el, amit még nagyapámék építettek, megalkották a működési szabályzatát, s amely hosszú évtizedekig szolgálta nemcsak a kulturát, hanem helyet adott lakodalmak alkalmával hajnalban a menyasszonyi táncnak is.
Sajátos, nehéz olajillat fogadta a belépőt. Éppen olyan, mint egykor az osztálytermekben. Itt láttunk először filmet, s talán akkor többet, mint most, az utóbbi húsz esztendőben. Vasárnap délelőtt 11 órakor, amikor a harmadikat húzták, s a felnőttek a templomba mentek (talán nekünk is ott lett volna a helyünk), akkor volt a mozi. 50 baniért. Boriska néni is ugyanennyiért adta a kakast. A híradó ráadásként volt. Kemény szocialista propaganda. A földművesek és gyári munkások fényes jövőjéről. Így neveltek jó pioníroknak és KISZ-tagoknak. Egyházellenesnek.
A mozigépet Józsa Miska bácsi kezelte nagy hozzáértéssel több évtizedig. Ha nem gyermekeknek való képsor következett a filmen – az akkori meggyőződés szerint –, akkor kezét a film elé tette, és elsötétült egy pár másodpercre minden. Az esti vetítésen természetesen mindent megmutattak a felnőtteknek. Aztán felépült az új kulturotthon, és nemcsak Miska bácsi, hanem a mozigép is nyugdíjba vonult. Végleg. Néha-néha még megjelent a karaván, hozott egy amerikai vagy indiai érzelmekre ható filmet, amiről hónapok múlva is sírva beszéltek az asszonyok, de lassan elnémult minden. A televízió elsöpörte a múltat. Örökre meghalt a mozi a faluban.
Mindez akkor jutott eszembe, amikor egyik kedves hívem megbotránkozva arról beszélt, hogy a televízió csatornáin át árad minden nap a népbutító szennyáradat, és nincs aki és ami gátat vessen ennek. Néha egy kezet oda kellene tenni, hogy egy pár pillanatra elsötétüljön a világ, elgondolkozzon az ember, és azután csak fény áradjon szét a világba.
A mozigépet a tánccsoport nyerte szülőfalumban. Mondhatom összetáncolták. Abba a kultúrotthonba helyezték el, amit még nagyapámék építettek, megalkották a működési szabályzatát, s amely hosszú évtizedekig szolgálta nemcsak a kulturát, hanem helyet adott lakodalmak alkalmával hajnalban a menyasszonyi táncnak is.
Sajátos, nehéz olajillat fogadta a belépőt. Éppen olyan, mint egykor az osztálytermekben. Itt láttunk először filmet, s talán akkor többet, mint most, az utóbbi húsz esztendőben. Vasárnap délelőtt 11 órakor, amikor a harmadikat húzták, s a felnőttek a templomba mentek (talán nekünk is ott lett volna a helyünk), akkor volt a mozi. 50 baniért. Boriska néni is ugyanennyiért adta a kakast. A híradó ráadásként volt. Kemény szocialista propaganda. A földművesek és gyári munkások fényes jövőjéről. Így neveltek jó pioníroknak és KISZ-tagoknak. Egyházellenesnek.
A mozigépet Józsa Miska bácsi kezelte nagy hozzáértéssel több évtizedig. Ha nem gyermekeknek való képsor következett a filmen – az akkori meggyőződés szerint –, akkor kezét a film elé tette, és elsötétült egy pár másodpercre minden. Az esti vetítésen természetesen mindent megmutattak a felnőtteknek. Aztán felépült az új kulturotthon, és nemcsak Miska bácsi, hanem a mozigép is nyugdíjba vonult. Végleg. Néha-néha még megjelent a karaván, hozott egy amerikai vagy indiai érzelmekre ható filmet, amiről hónapok múlva is sírva beszéltek az asszonyok, de lassan elnémult minden. A televízió elsöpörte a múltat. Örökre meghalt a mozi a faluban.
Mindez akkor jutott eszembe, amikor egyik kedves hívem megbotránkozva arról beszélt, hogy a televízió csatornáin át árad minden nap a népbutító szennyáradat, és nincs aki és ami gátat vessen ennek. Néha egy kezet oda kellene tenni, hogy egy pár pillanatra elsötétüljön a világ, elgondolkozzon az ember, és azután csak fény áradjon szét a világba.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)