Rácz Norbert: Szennyes

2012. 03. 20. Szennyes Rácz Norbert

„Minden tiszta a tisztának, de a fertőzötteknek meg a hitetleneknek semmi sem tiszta, sőt szennyes mind az elméjük, mind a lelkiismeretük.”

A fentebb idézett sorok Pálnak Tituszhoz írott leveléből (Tit 1,15) származnak. A levél elejéből kiderül, hogy Pál Tituszt Kréta szigetén hagyta, azzal a nem könnyű feladattal, hogy az ottani városokban szervezze meg a keresztény gyülekezeteket, válasszon presbitereket és püspököket. A levél pedig útmutatást kíván adni Titusznak ebben a munkában. A feladat nem egyszerű, hiszen abban a korban erősen élt az a meggyőződés, hogy a krétaiak mind hazug, erkölcstelen emberek. Az előítélet – nyilvánvalóan – egy krétaitól, Epimenidésztől, a hét görög bölcs egyikétől származik, ám Pál is átveszi a gondolatot, amikor Tituszt emlékezteti a „tényről”: „«A krétaiak mindig hazudozók, gonosz vadállatok, lusta, falánk népség.» Ez a vélemény igaz.” (Tit 12b–13a). E nehéz helyzetet fokozza még az a tény is, hogy a szigeten, vélhetőleg a keresztények között zsidók is megjelentek, akik az ószövetségi étkezési tilalmakat próbálták elfogadtatni. Pál ebben a kérdésben is igen határozott, amint a fent idézett vers is jelzi.

Ám engem jelen pillanatban nem az étkezési szabályok körüli vita érdekel, hanem sokkal inkább az, hogy hogyan válhat az embernek szennyessé mind az elméje, mind a lelkiismerete? Itt, kérem szépen, egy betegséggel állunk szemben, ami – meglátásom szerint – nem ért véget az Ókorral, hanem napjainkban is létezik. Egy olyan szennyezésről van szó, ami régen túlnőtte Kréta határait, és folyamatosan terjed ebben a világban is. A betegség legteljesebb leírását, illetve annak globálissá alakulását Hamvas Béla egyik művében találtam meg, ahol a következők olvashatók: „Minden jel arra vall, hogy a legközelebbi korszakban a föld uralkodó lénye nem az ember lesz. Leginkább madárhoz hasonlít, éspedig a keselyűhöz. Félig madár, félig rovar. (…) Az új faj neve csirihau. Latin, illetve tudományos neve csirihau communis. (…) A csirihau józanságával igen meg van elégedve. Azt hiszi, hogy sikerült az életet tökéletesen leegyszerűsíteni a maga realitására. Ez a valóság, a többi csak mellébeszélés. Ez a létezés kvintesszenciája, minden fölösleges szentimentalizmus nélkül. Ez az úgynevezett létért való küzdelem, mindenki csak magára gondol, magát biztosítja, önmagának szerez annyit, amennyit tud, mindegy, milyen áron és milyen úton. Ez az ésszerű, a józan, az okos, a praktikus. Aki mást mond, az csak saját érdekeit védi rafináltan és valami trükkel akarja ugyanazt. A csirihau az ilyesmin keresztüllát. Az élet alapvetően önző. A rend és az uralom arra lenne való, hogy egyesek a többi rovására éljenek. Ezt megszüntették. Náluk nem lehet hazudni. Mindegyik amúgy is tudja a másikról, hogy zabálni akar, zabálni és párzani és horkolni, a többi tökéletesen érdektelen.”

Ijesztő előretekintés, amelynek sajnos, az előjelei világunkban egyre hangsúlyosabban mutatkoznak. Mintha már mutatkozna az emberiség szellemi horizontján a várva-várt „gyermek”, a csirihau. Nem maradt más hátra, mint megtalálni a vakcinát a betegség ellen, ami, mint a legtöbb kór esetében, a megelőzésben rejlik. Igen, megelőzni az új lény kialakulását, csírájában elfojtva az elme és a lelkiismeret totális beszennyeződést. Ezt pedig csak azáltal lehetséges, hogyha megértjük a kialakulás folyamatát. A szennyeződés először az elmét támadja. Az első tünet az érdektelenség. Nem érdekel, nem számít, nekem nem fáj. Ezt követi a lustaság. Nem zavar, nem teszek semmit, amúgy meg minek is tenni. Ekkor még éber a lelkiismeret, és figyelmeztet, ám a megbomlott, vagy beszennyeződött elme végső támadást indít a józanság utolsó bástyája ellen is. Miért is érdekelne bárkinek a sorsa, hiszen nekem úgyis mindegy, a másik amúgy sem jobb mint én, nem érdemes. Ilyen roham után a lelkiismeret elhallgat, s teret kínál a ferde, szennyes elmének, hogy létrehozza a maga szennyes törvényeit, a többit már Hamvas megírta.

De van gyógyszer! Mégpedig a tudatosság. Tudatosan és folyamatosan figyelni a jelenségeket, lesni a tüneteket, és nyesni azokat minél hamarabb. Nemet mondani az érdektelenségre, a lustaságra, és igent a lelkiismeret szavára. Akinek van füle, hallja meg!

Lőrinczi Lajos: Szenteltessék meg a te neved

2012. 03. 19. Szenteltessék meg a te neved Lőrinczi Lajos

Az elmúlt időszakban sokat foglalkoztam a Miatyánkkal. Bibliaórán és prédikációkban is. Mert zavart, hogy gépiessé válása miatt nem figyelek és figyelünk eléggé a tartalmára. Pedig igencsak megérdemli, hogy ne üdvszerző célzattal, imamalom-szerű pergetéssel „átessünk rajta”, hanem forgassuk úgy a lelkünkben, hogy üzenete olyan gazdaggá tegyen, ahogyan Jézus akarhatta, amikor mintaként tanítványainak elmondta.

Figyeltünk-e fel arra, hogy a Miatyánk kéréseinek első része Istenre, a második része önmagunkra vonatkozik? Mit sugall, mit jelent ez? Mit akar Jézus ezzel nekünk tanítani? Azt, hogy életünkben Istennek az első helyet kell betöltenie. Mint ahogy a világmindenségben ő a legnagyobb, a mi életünkben is Neki kell a legnagyobbnak lenni. Tőle származik minden, ezért akkor lesz helyes, jó, boldog az életünk, ha Isten benne nem a másodlagos, hanem első helyet foglalja el. Ha önmagunk elé, fölé helyezzük.

Szenteltessék meg a te neved! Jézus imádságában ez az első kérés. Gondolkozzunk csak el egy kicsit! Reggel, megébredve, ha végiggondoljuk napunkat, s netán imádságban sóhajtunk Istenhez, mi az első kérésünk? Kire vonatkozik? Biztosan önmagunkra. Azt kérjük, hogy segítsen meg azon a napon, munkánk végzésében. Jézus nem így gondolkodik. Jézusnak Isten az első. Azt mondja: szenteltessék meg a te neved! Mert az első kérés a legfontosabb. Ami a legfontosabb, azt előtérben tartja az ember.

Szenteltessék meg a te neved. Mit jelent ez? A szent szó mindig valamilyen istenire vonatkozik. (Miért is irtózunk tőle?) A legnagyobbat, a legjobbat, a legszebbet, a legdicsőbbet jelenti. Olyant, amilyen maga Isten. Olyan, amilyenek megközelítésére, jelleme formálása által, az embernek, Isten gyermekének törekednie kell. Legyen szent a te neved! Miért kell megszentelődnie annak (Isten nevének), ha már szent?

De vajon szent-e? Vajon szent-e Isten neve mindenki ajkán? Vajon szent-e Isten neve mindenki életében? Vajon nem szennyezi-e be az ember szörnyű szóbeli és cselekedetbeli káromkodásaival Isten nevét? Nem szentségteleníti-e meg szitkozódásaival, bűnös cselekedeteivel és mulasztásaival, felelőtlenségével, nemtörődömségével Isten nevét, képét?

Szenteltessék meg a te neved! Vagyis mindenütt ismerjék el szentségedet! Minden ember fogadja el hatalmadat! Minden ember értse meg lényed lényegét, a hatalmasságod és mindenhatóságod mellett a szeretetedet! Mindannyian éljünk úgy, beszéljünk úgy, hogy szavaink, cselekedeteink által megszenteltessék, megdicsőíttessék, szerettessék a te neved, az Isten neve – az Isten.

Székely Kinga Réka: Ima az életért. Férfibeszéd

2012. 03. 18. Ima az életért. Férfibeszéd Székely Kinga Réka

Amikor unitárius férfiak beszélnek saját hitükről, vallásos élményeikről, leplezetlenül, mindig úgy érzem, hogy eljött Isten országa hozzánk is. Nem kételkedem az unitárius férfiak hitében, de sokszor olyan érzésem támad, mint amikor a piacon az árus a gyengébb árujától akar mihamarabb megszabadulni, ezért agyba-főbe dicséri a gyenge terméket, célja az, hogy én megvegyem, és továbbálljak. Az unitárius férfiak többsége leginkább, avagy legkönnyebben a mindennapi kenyér előteremtéséről beszél, a karrierről, a távoli helyekről, melyeket meglátogatott, a politikáról, ami egyfelől a közösség jólétének záloga, másfelől az opportunisták arénája, a vadászatról, a divatról, a nőkről, a meg-megboltó, ám mégis irigylésre méltó nagyokról, és az erőtlenül egy helyben topogó kicsikről.

Volt egyszer, hol nem volt... Brassóban, mécsesek sokasága ragyogott az adventi lila délutánban, és egy unitárius férfi az unitárius csodáról mesélt. Klasszikus értelemben vett csodatörténet volt, mert az imával kikönyörgött történést fogadalommal pecsételte meg. Hitvestársa életéért könyörgött és fogadkozott. Még csak néhány évet kért. Tudta, hogy minden perc világra szóló szenzáció annak, akit a halál tart karmai között. Az ima meghallgattatott. Az életéveket megkapták, s aki kérte és érte fogadalmat tett, soha nem szegte meg fogadalmát.

Szeretem hallgatni azokat az élettörténeteket, amelyek az élet lényegéről szólnak. A fecsegő, hőzöngő vadász-halász történetek, a hódító, gyarmatosító, majd megmutatjuk, fehér ember történetek vagy felbosszantanak vagy egyenesen kiábrándítanak.

Szeretem hallgatni a férfit, a férjet, az apát, a nagyapát, az igaz barátot, aki képes szavakba foglalni lelkének nagy küzdelmeit, aki képes beismerni azt, hogy e világot csak akkor tudja uralni, ha önmagának is tud parancsolni. Szeretem hallgatni a férfi történetét, amely nem női történet, de mégis ugyanarról a küzdelemről, ugyanarról a szenvedésről, ugyanarról az örömről szól. Csak a metaforák, a jelképek különböznek.

Sándor Szilárd: Versbe vedlett böjti ima

2012. 03. 17. Versbe vedlett böjti ima Sándor Szilárd

Álmaid ha összetörnek te ne maradj ébren,

Te bőrbe bújt lélek ne törődj a böjti kéjjel.

Így szólítnak téged, kinek neve elárult titok,

S jobb ha nem koronázza kínvallató szitok.


Tisztíts meg annyi elárult s elárvult év után,

Vagy segíts hozzá érnem oltárod parazsához,

Illesd vele ajkam egy remény-verte délután,

Hogy vízzé ne váljon a bor a vér panaszától.


Kivedlik a hó alól a virág harangos rügye,

Mint belőlünk e tisztulást-síró fohász.

Visszaforrik a hóra a rügynek fagyos tükre,

Darabokra törve mint havazós tavaszi tánc.


S hogy mégis mitől böjti e versbe-vert ima,

Vagy miért vedlik ritmusba, szavak inaiba,

Azt nem te döntöd el, hanem az kihez elér

E szavakká göngyölt böjti költemény.


Álmaid ha összetörnek mégis maradj ébren

Böjtös lélekkel tisztítsd szíved a fohásszal,

Majd ropogtass élő parazsat fogaid közt

Virrasztó-zsoltáros, de elárvult égi éjjel.

Állítsd meg magad az álom-rohanásban

Havas lelked kiolvad gondjaid közt.

Székely Kinga Réka: A reménybe kapaszkodva

2012. 03. 16. A reménybe kapaszkodva Székely Kinga Réka

Ha tudnánk azt, hogy minden rossz idő véget ér egyszer, ha tökéletesen meg lennénk győződve arról, hogy a rossz idő alatt minket semmi baj sem ér, hálásak lennénk azoknak, akik a keserűséget okozzák nekünk , és szívünkből és tekintetünkből szeretet és mosoly áramlana. Azonban a rossz időket sokszor nem éljük túl maradandó károsodás nélkül, így szívünkben a szeretet, tekintetünkben a mosoly képtelen megszületni.

Amíg a nyolcvanas évek végén a középiskola padjait koptattam, dühösen viselve a karszámot, az egyenruhát és a hajszalagot, amíg lesütött fejjel rontottam be az iskolakapun a diktátor és felesége portréja, valamint az iskolai KISZ-titkár buna dimeneata-ja alatt, nem voltam meggyőződve arról, hogy annak a rossz időnek egyszer vége lesz. Csak apokaliptikus képeket láttam magam előtt, ahogy lerombolják az utolsó magyar falut is, ahogy asszimilálódik, avagy emigrál az utolsó erdélyi diák is, ahogy leomlik az utolsó magyar síremlék is a Házsongárdi temetőben...

Húsz évvel a reggeli sokkok után immár szülői és szakmai gondokkal terhesen baktattam felfele a kopott iskolalépcsőn, amikor egy mennyeinek tűnő kedves hang így köszöntött: Isten áldja! Hirtelen megjelent lelki szemeim előtt a hajdani KISZ-titkár. A két hatalmas portré társaságában közeledett felém, hallottam a recsegő hangon diktált reggeli jókivánságokat. Aztán, mint amikor az aceton feloldja a körömlakkot, a kapusszoba mostani szolgálatosának kedvessége feloldotta rémisztő látomásaimat.

Mennyire nem hittem akkor, húsz évvel ezelőtt azt, hogy a rossz idők lejárnak, mennyire nem hittem azt, hogy az életet, az egyénit és a közösségit mindig újra lehet kezdeni! A megvetés és grimasz hegyeit gyűjtöttem magamban, mert hitem ingadozott, mert utamat nem találtam a bozótosban.

A rossz időket túl kell élni. Nem szabad eldobni a bizalom mentőcsónakját. Kapaszkodni kell a remény leghalványabb sugarába is, bízni kell az egyetlen megmaradt igaz szóban is. Kapaszkodni kell a remény legvékonyabb pókhálójába is, bízni kell az egyetlen megmaradt igaz tettben is.

A rossz idők mindig véget érnek, oly váratlanul, mint márciusban a tél, s oly észrevétlenül köszönt be életünkbe a jó, mint az első hóvirág, szintén márciusban. Persze a jó sem tart mindörökké, hisz az idő múlásával saját hibánkból vagy önhibánkon kívül tomboló viharként tör össze minket a lélek szerinti rossz idő. A kitartás a lelki erő legnagyobb próbája. Tarts ki a szenvedés alatt, mert mindig jön, természetesen következik a szenvedés nélküli idő!

Makkai-Ilkei Ildikó: Mártírok

2012. 03. 15. Mártírok Makkai-Ilkei Ildikó

2012. március 15-én a székelyszentmihályi négy ifjú vértanú sírja mellett állok meg. Három unitárius és egy református hősi halott, kiket 1848. november 6-án a Szentmihályon állomásozó császáriak, s a nekik behódolt románok végeztek ki.

Sebestyén József, a Kolozsvári Unitárius Kollégium szeniora, lelkészjelölt.

Bedő Ferenc, a Székelykeresztúri Unitárius Gimnázium, később a Kolozsvári Unitárius Kollégium diákja.

Barabás János, a Székelykeresztúri Unitárius Gimnázium szeniora, lelkészjelölt.

Bántó Sándor gazdatiszt.

„Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé: legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok. Amit a sötétségben mondok nektek, azt a világosságban mondjátok el; amit fülbe súgva hallotok, azt a háztetőkről hirdessétek. Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el tudja pusztítani a gyehennában.”– olvashatjuk Máté evangéliumában, mely szavakkal Jézus kiküldi tizenkét tanítványát.

1848–'49-ben maroknyi népünk hasonló feladatot kapott. Mint a juhok küldettek ki a császári, valamint román behódolók, később az egyesített császári, cári seregek közé. De ők nem rettentek meg az ellenségtől. Amit azelőtt fülbe súgva mertek egymásnak elmondani, a szabadságharc idején a háztetőkről, a terekről kiabálták hangosan: Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok! (Petőfi Sándor: Nemzeti dal) Zászlójukon az igazsággal, a szabadság vágyával, a haza szeretetével indultak harcba.

Elveszett a forrdalom, és mégis győzött. Áldozatokká váltak, és mégis diadalmaskodtak, mert csak a testet ölték meg, de a lelket el nem pusztíthatták. „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket meg nem ölhetik.”

Ma nem a test, a lélek elpusztításáért folyik a harc. S talán soha nem volt oly sok a „farkas”, mely népünket, kultúránkat, gyermekeinket, otthonainkat, nyelvünket veszélyeztette volna, mint napjainkban. Tehát a forradalom ma is tart, de tart ám a kiküldetés, az elküldetés is Mesterünk, Jézus által. „Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok.”

Szász Ferenc: Fekete-fehér márciuska

2012. 03. 14. Fekete-fehér márciuska Szász Ferenc

újra és újra

számonkéretik rajtam

tavalyi kedvem


japán cseresznyék

hazai hóvirágok

szépségek mérge


de halandóként

nélkülük hogy bírhatnám

józan rútságom


nyelvet országot

tudom már nem kínálgat

ingyen halandó


s jövőért hitért

anyátlan árvaságom

kinek ajánljam


bőrömre vevő

nemhogy balek akadna

gusztusom nincsen


(2010. március)

Gál Zoltán: Világvége elhalasztva

2012. 03. 13. Világvége elhalasztva Gál Zoltán

Egyik iskolás gyerek vallásórán megkérdezte, hogy hiszem-e azt, hogy idén decemberben lesz a világvége. Nemleges válaszomon meglepődött, és láttam tekintetében, hogy továbbra is foglalkoztatja ez a kérdés. Nyilván szülei a különféle hírcsatornákon keresztül értesültek az ősi jóslatról, és próbálták magyarázni vagy éppenséggel elfogadni az általuk hallottakat.

Emlékszem, gyermekkoromban sokat meséltek arról, hogy majd egyszer az autók repülni fognak, az egyszerű emberek számára is elérhető lesz az űrutazás, időgépek segítségével majd visszaléphetünk a múltba, és megváltoztathatunk egyes cselekedeteket. Mára azonban csupán a benzinár szökött az égbe, az autók a földön maradtak. Nemhogy űrutazásra, lassan autóbuszbérletre sem futja azoknak, akik nap mind nap ingáznak munkahelyükre. Az időutazás pedig ma is létezik az emlékek világában, ahol visszarévedünk, és elgondoljuk, hogy bizony milyen gyorsan telnek napjaink.

A világvége azoknak jelent bármiféle fenyegetést, akik félelemben élnek. Félnek az elmúlástól, a testi, lelki vagy éppen gazdasági összeomlástól, és úgy érzik, hogy nincs amiben megkapaszkodniuk. Így sodródnak az árral, a kitalált próféciákkal és szüntelenül kutatják életük értelmét. Jézus tanítása pedig ma is figyelmeztet bennünket: „Ezért mondom nektek: ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, és mit igyatok, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok. Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál? Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak, és mennyei Atyátok eltartja őket. Nem vagytok-e ti sokkal értékesebbek náluk? Aggódásával pedig ki tudná közületek meghosszabbítani életét csak egy arasznyival is?” (Mt 6,25-27)

Az elmúlt napok egyik legszembetűnőbb híre az volt számomra, hogy egy fanatikus, világvégét hirdető prédikátor – aki tanainak terjesztésére dollármilliókat költött – beismerte: az általa időzített világvége „tévedés” volt, így nem kíván újabb időpontot megnevezni. Világvégét már Jézus halála után is vártak az első keresztények, aztán az apokalipszis hite felerősödni látszott az emberi történelem azon időszakaiban, amikor nehézség sújtotta Isten legnemesebb teremtményét. Jövendöltek már világvégét 1914-re, 2000-re, 2011-re, 2012-re, és valamennyit elhalasztották. Talán ideje volna beismerni, hogy vannak olyan dolgok, amelyek emberi képességeinken túlmutatnak, mert „Isten kezében vagyunk, és ott vagyunk a legbiztosabb helyen.” (Bartalis János)

És ez így van jól…

Lakatos Sándor: Óh, tanítómesterem!

2012. 03. 12. Óh, tanítómesterem! Lakatos Sándor

Tanári munkám során, a mindennapi tanórákon a tanításban és a számonkérésben egyaránt következetességre törekszem. Elkeserít, amikor diákjaim szemében feleltetéskor a nyilvánvaló és egyértelművé tett elvárások ellenére is félelmet látok, mert egykori magamat látom bennük. Diákéveim óta megtanultam, hogy a nyomasztó rettegés oka nem a tanár démoni visszaélése volt, hanem az én rendszertelen készülésem vagy inkább készületlenségem. Ezt a felismerést igyekszem is szóvá tenni minden adódó alkalommal. A diák készületlenségét talán nem kellene túlságosan személyes ügyként megélnem, mégsem tudom csupán adminisztratív munkaként végezni a feladatomat.

Nemrégiben vallástörténet órán a buddhizmust tanulmányoztuk. Ott elmondtuk, hogy a buddhizmus tanítja a reinkarnációt, azaz a lélekvándorlást. A keleti testvéreink hite szerint a különösen nagy tudású tanítómesterek haláluk után új testben visszatérnek a földre, hogy tanítói küldetésüknek újra és újra eleget tegyenek. Az asztrológia ősi ismeretei segítségével szerintük konkrétan beazonosíthatóak a nagynevű tanítók reinkarnációi. Így nem ritka, hogy alig pár éves kisgyermeknek nagy rangú szerzetesek egész serege borul a lábaihoz és kéri magára annak áldását. A tanítványnak kötelessége újjászületett mesterét megtalálni, és az ifjút tanítványául fogadni.

Gondoljunk csak bele, micsoda találkozás! A mesterré előlépett, immár öregedő, egykori tanítvány a megtalált ifjú előtt meghajol és így szól: Óh, tanítómesterem, olyan boldog vagyok, hogy végre újra rád találtam! És máris elkezdődhet a tanító nagybetűs vizsgája. A mester tanítványa előtt vizsgázik minden leadott új leckével. Feladata maradéktalanul továbbadni azt, amit jó tanítványként megtanult, sőt hogy az újjászületésnek értelme is legyen, hozzá kell adnia saját tapasztalatát és bölcsességét. Így léphet mindig egyet előre a világ, hiszen mi értelme lenne teljesen elölről kezdeni mindent? A diák már több évtized tapasztalatból szűrheti le a tanulságot, hogy ne kelljen mestere szenvedésteljes útját ismételten bejárni.

Így fordul meg a világ és válik a tanító tanítvánnyá. De a világ rendje nem borul fel, csupán léphet egyet, nagyot előre félelmek és rémálmok nélkül. Nem tudom segít-e ez a bölcselet valamit azon a diákon, akit éppen készületlenül ér a feleltetés, de egy dolog biztos: egy egészséges kölcsönös bizalom nélkül lehetetlen jó gyümölcsöt teremni akár tanítónak, akár tanítványnak.

Fülöp Dezső Alpár: Bízhatsz az emberben?

2012. 03. 11. Bízhatsz az emberben? Fülöp Dezső Alpár

A bibliai őstörténet újraolvasása rendjén vettem észre, hogy ez a több ezer éves történetsorozat igazából egy nagyon borúlátó utat tár az olvasó elébe. Külön-külön mindenik történetnek megvan ugyan a maga jelentősége és szépsége, de amennyiben átfogó képet próbálunk alkotni a gyermekcipőben járó emberről, akkor nagyon elszomorodhatunk. Ádámot ugyanis még a saját képére és hasonlatosságára formálja a Teremtő, de már az első emberpár megszegi a tilalmat és vége a paradicsomi állapotnak. A következő nemzedékben már a legyilkolt testvér vére kiált az Úrhoz, Noé idejére pedig már annyira elsokasodott a bűn a világban, hogy Isten elhatározza: véget vet az emberiségnek. Szerencsénk volt, hogy Nóé kiérdemli az Isten megbocsátását. Aztán a bábeli toronyépítés során tetőzik a helyzet, a nyelvek összekavarodnak, s azóta már ember embernek szavát nem érti, még akkor sem, ha egy nyelvet beszélnek. Elveszett az emberbe vetett bizalom.

A kérdésünk tehát az, hogy Ádám és Éva, Kain vagy a bábeliek késői utódaiként mi hihetünk-e az emberben? A felebarátban, s – hogy még inkább szűkítsük a kört – önmagunkban? Képes-e az ember az istenközeli állapotába önerejéből visszakapaszkodni vagy sem? Képesek vagyunk-e arra, hogy a mi „nevünk” Jákóbról (jelentése: csaló) Izráelre (jelentése: „küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél”) változzon? Ez utóbbi példában nem is annyira a küzdelem a lényeg, hanem a győzelem.

Válaszainkon gondolkodva megfigyelhetjük, hogy az Ószövetség lapjain az üdvtörténet tovább halad, s láthatjuk, amint a héber nép múltjában ott vannak a hullámvölgyek vagy éppen a kimagasló, dicsőséges pillanatok; néha van bizalom – akár Istenben, akár emberben –, néha nincs. S aztán következik a Názáreti Jézus, az ő evangéliuma.

Jézus pedig hitt. Nemcsak Istenben, de a bűnös asszonyban is. Leült a szegények asztalához, hitt a leprásokban is, meghívatta magát Zákeushoz, a gyűlölt, meggazdagodott vámszedőhöz, mert biztos volt abban, hogy ez az ember meg tud változni. Fogadta a gazdag Nikodémust is, tanítványaira pedig rá merte bízni istenismeretét, s hitte, hogy azt megtartják és továbbtanítják.

Mi kiben bízunk, kinek hiszünk?